Hiába vak, attól még nem lesz sem gyenge se törékeny, csupán lelassítja egy kicsit- mondta volna Madison, de elakadt a lélegzete, ezért nem tudta tovább mondani. Ed olyasmit tett, amire sosem számított volna, főleg nem most, egy hasonló helyzetben. Madison behunyta a szemeit, na nem mintha nyitott szemmel annyival többet látott volna.. csupán jól esett neki.

-Ed, tudod, csak egy ölelésről volt szó...- csóválta a fejét mosolyogva.

-Te mondtad, hogy nem vagy porcelánból, nem? Amúgy meg, úgy láttam kedvelsz.- tegeződött mostmár felbátorodva.

-De hát az orvosod vagyok! Nem hiszem, hogy az egyik órádon, egy hasonló kibukás után kellett volna először megcsókolj!

-Szóval nem tagadod?- húzta ravaszkás mosolyra a száját a férfi.

-Ugyan mit?- Madison feladta. Nem tudott továbbra is tisztán és észszerűen gondolkodni. Viszont, talán végre megtalálta rejtélyes motivációját, hogy miért akar minden áron segíteni Ednek.

-Hogy kedvelsz...

-Azt hittem egyértelmű abból, hogy nem vágtalak pofon azonnal!- nevetett Madison, hogy elüldözze a kérdés komolyságát.

Pontosam tudta Ed mit miért tett. Az előbb, azzal hogy végre bevallhatta a tettét valakinek anélkül hogy félnie kellett volna a büntetéstől, hatalmas kő esett le a szívéről. Végre felszabadult több évnyi lelki nyomor alól. Rettegve kellett kilépnie az utcára minden reggel, este alvás előtt látta azok arcát akiket megölt. Madison végre tényleg elért egy igazán fontos áttörést. Ha Ed a többi tettet is hajlandó beismerni, azzal feloldozhatja önmagát és végre szabad lesz. Ha mindezt megteszi, és képes lesz megbocsátani magának, Rébusz jelentősen el fog halványulni. Csak egy sötét gondolat lesz Ed tudatalattijában, de soha többé nem fogja tudni bántani őt.

-Ed?

-Hm?

-Folytasd a történetedet, kérlek.

-Nem szeretném.. ez olyan jó most így, nem?

-Valóban az, de emlékezz vissza, milyen jó érzés volt megszabadulni a tehertől, amikor beismerted a járőr meggyilkolását.

-Ez nem a legszebb szó rá...

-Valóban, de szakszerű.- Madison a levegőbe nyúltotta a kezét, Ed arcát keresve. A férfi beleengedte a fejét, a nő lágyan végigsimított rajta- Nem hagylak magadra, hacsak nem szeretnéd azt. Bárhogy is legyen, ma szeretnék mindent hallani. Az igazságot. Jó?

-Értem.- bólogatott, akár egy kisgyerek.

-Tehát? Menjek?

-Maradj.. kérlek..

-Rendben.- Madison erősen megszorította a másik kezét- Felőlem mehet..

Ed folytatta a történetét. Elmesélte, hogyan jelent meg Rébusz szép lassan, hogyan jött össze Kristine-el, majd elérlezett ahhoz a bizonyos estéhez. Egyre könnyebben jöttek ki a szavak a száján, mintha saját életre kelt volna anyelve, elkapta a vágy, hogy teljesen megtisztuljon, így színtelen hangon ennyit mondott csak

-Őszinte voltam vele. Elmondtam, hogy megöltem a járőrt. Pszichopatának hívott. Meg akartam neki magyarázni, szépen, békésen, de menekülni kezdett. Azt akartam hogy meghallgasson. És... véletlen... megfojtottam.

-Ó..- Madison nyelt egyet, de nem húzódott el és nem is csinált semmit, csak ült csendben és igyekezett feldolgozni a hallottakat- Nagyon sajnálom.- mondta végül.

-Mit?- erre a válaszra igazán nem számított Ed. Madison mindig, újra meg újra meg tudta lepni. Vajon mit sajnálhat? Hogy többé mégsem fogja kezelni? Hogy nem bírja tovább és el kell küldje? Nem akarta a nőt bántani. A legjobb talán az lenne, ha magyarázkodás nélkül csak lelépne...

-Hát hogy nem volt sok idejük együtt. Biztos kedves nő lehetett.

-Tényleg az volt...

Azután tovább mesélt. Hogy hogyan őrült majdnem bele Kristine elvesztésébe, utána a rövid kalandjára az Arkhamban. Nem felejtett el beszámolni arról az időszakról sem, amikor Oswald polgármester volt, ő pedig gyakorlatilag a jobb keze. Itt megkérdezte Madisontól, hogy vár-e ma még valakit, mennyi idejük van, mire emlékeztette a nő, hogy hétvége van, ma nem lett volna egy órája sem, úgyhogy előttük az egész nap. Ed ezek után kicsit kellemetlenül érezte magát, így igyekezett mindent a lehető legrövidebbre fogni, de így is besötétedett, mire elmesélte, hogy járt szegény Isabellával, Pingvinnel és Lee Thompkinsszal a Narrows-ban. A Grundy-incidenst épp hogy érintette.

Madison a hallottak után úgy érezte, végre érti a férfit. Most már átlátja, mit miért tesz, és ami ennél is fontosabb, meg tud bocsátani a tettjeit. Hiába mondott kedves dolgokat, hiaba reagált nyugodtan, belül szörnyen rettegett Edtől, miután végighallgatta az életét. Embert ölt, könyörgöm, és nem is egyet! Ez akkor is ijesztő, ha régen történt... viszont most, hogy hallotta a miérteket is, készen állt rá, hogy megbocsásson neki. Megnyugodott, nem félt többé Edtől.

-Köszönöm az őszinteséget, Ed.

-Köszönöm, hogy bízhatok magában, és elmondhattam mindezt. Hosszú ideje először érzem, hogy tényleg gyógyulásnak indultak ezek a mély sebek.

-Ezért jött hozzám, nem?

-Tényleg olyan jó, mint mondták.- egy hajtincset a nő füle mögé simított- De annál sokkal gyönyörűbb.

-Ne mondjon ilyeneket, még a végén meghivatom magam egy kávéra.- nevetett Madison, akit, hogy őszinte legyen, még sosem dicsértek meg a szépségéért.

-Nekem megfelel. Majd hívom.

-Mi ez az újdonsült magabiztosság?- kérdezte a nő, miközben Ed felsegítette a földről.

-Semmi különös, doktornő. Csak csupán,- újra átölelte, búcsúzóul- támadt egy remek ötletem, hogy hova vinném el szívesen legközelebb.

Száját a nő háta mögött gonosz vigyorra húzta. Rébusz ezúttal különösen aljas tervet eszelt ki. Olyan bosszút fog állni Eden amiért meg akar tőle szabadulni, amiből az évekig, ha nem élete végéig nem fog felépülni...
Ez lesz az utolsó felvonás. A végjáték.
Az összes bábu a helyén áll.
A függönyök felgördülnek.

Közeleg az igazság pillanata.