Jessintheboxx -nak <3

*

*****UPDATE!"in LOVE and WAR" címmel olvashatjátok az előzményeket, és a folytatását a történetnek.******

A Cook megyei Oak Park nevű helységre könnyű, tavaszi nap zuhant 1918 áprilisában. A városka közepén lévő parkban vidáman bólogattak a színesfejű tulipánok. A csalogató napsütés hívta őket táncra az ölelése melegével. Itt békés pillanat honolt, míg az óceánokon túl forrongott a világ.
A hajlongó növénykék mit sem tudtak az ott zajló szörnyűségekről. Erről még az a fiú is keveset, aki épp most vágott át ezen a bizonyos parkon. Lépteinek szele összekoccantotta a tulipánok tarka koronáit. Az egyik vörösnek le is hullott egy bársonyos szirma, a fiú katonai bakancsa alá sodródva. Az nem vette észre, és negyvenkettes lábával rá is taposott, a finom levélke vérző szívként foltlott utána a poros úton.

A fiúnak határozott célja volt a parkkal szemben álló vöröstégla-berakásos ház, és az aljában lévő üzletecske. „Teo-Hugh Kim fotóstúdiója" hirdették a sötét üvegen a frissen festett, vakítóan fehér betűk. A fiú benyitott az ajtón, ami megrezegtette az apró harangokat a feje felett, melyek pont azért voltak odaszerelve, hogy az elmélyült fényképészt mindenképp felverje, bármit is csinál.
Jin érdeklődve nézett körbe a fotóművész műhelyében. A terem jobb oldalán, a fal elé egy fehér anyag volt kifeszítve, ami nem csak háttérként szolgált, az alja a stúdió hideg padlójára is ráfutott. Rajta egy emelhető magasságú szék állt, mint a zongorák előtt szokott, mellette különböző állólámpák és ernyők sorakoztak. Majd egyszerű díszletek tömörödtek a sarokban, mint például kisasztal, száraz virágcsokor, vagy karosszék. Sok különleges dolgot látott Jin, de a legérdekesebbé számára mégiscsak a fotós vált.

Teo félénk mosollyal és erős pislogással bújt elő a sötétkamra mélyéből, majd rendkívül kedvesen, jó szolgáltató módjára, érdeklődni kezdett vendége szándékai felől.
- Szeretnék egy olyan katona képet - bökött hüvelykujjával a kirakat felé a kérdezett, ahol volt néhány kitéve az elmúlt időben divatossá vált szokásból. - Ugyanis holnap indul a hajóm Európába. Amúgy meg Jin Beam vagyok - nyújtott a fotósnak kezet az alig húszesztendős fiú, aki nemrég még csak tulipánokat tiport a helyi parkban, most pedig eltökélt szándéka embereket ölni a világ másik oldalán.
Teo hümmögött, és a lepedő elé tessékelte a határozott vendégét. A katonaruhás fiú elhelyezkedett a kis széken, és kihúzta magát. Ha egy kicsit magasabbnak tűnik, az sosem baj.

Teo a Kodak kamerája mögé bicegett, és ez nem kerülte el a fess Jin figyelmét sem.
- Gyerekbénulás - búgta a fotós a mély, bársonyhangján afféle magyarázatként. De a fiatal fiút nem a másik bice-bócasága, hanem dermesztően mély orgánuma foglalkoztatta.
- Khm... szeretném, ha ilyen hősies, mindenre elszánt képet csinálnál rólam! - mélyítette el a hangját ő is, hogy határozottabbnak tűnjön. Teo belenézett a lencsébe, és egy kicsit élvezte a fiú képének a visszatükröződését. Milyen szép! Kár lenne érte, ha az olasz fronton folyatná el lelkes szívének vörös cseppjeit - gondolta a művészi túlzásokkal megáldott fotós, de szót nem szólt, csak a munkájához fogott, elkezdte beállítani a kamerát.

- Aztán mér' mész te a háborúba? - kérdezte, miközben fél szemmel méregette a vendégét és az arcán játszó fényeket. Jin szép volt - ezt Teo rögtön látta, mert a lábával voltak csak problémái, sem a szemével, sem pedig az ízlésével. Egyébként is a Jóisten vödörnyi szépérzékkel keserítette meg Teo életét, ami korán a fotózás felé hajtotta. Rendkívül szigorú volt a szépséggel szemben. De Jin, mindezen szigorú szabályokon keresztülrongyolva érkezett meg Teo stúdiójába, és ezzel együtt a lelkébe is. Teo figyelte a vele szembeülő arcának részleteit. Ahogy a sötét szemeiben megcsillant a huncutság, ahogy szabályos arcát elnagyoltan uralta vaskos, piros szája. Ahogy mosolyra húzta, és akkor Teo gyönyörűségére kivillantak a szabályos, rendesen karbantartott fogai.
- Hát... - szólt a bátortalan válasz. - Egyrészt itthon senki sem kíváncsi rám, másrészt meg nem is tudom... talán segíteni szeretnék a világon.

- Azzal, hogy odaveszel? - a kérdés nyers volt, és talán sértő is lehetett volna, legalább is Jin éppen így gondolta, de aztán végigfutott a tekintete a fotógép mögött állón. Nagyjából magával egykorúnak ítélte.
- Te miért nem mész?
- Nem kellek én még hullának sem, látod? - nevetett fel keserűen a fotós és megemelte a kacska lábát. - Meg... másnak sem nagyon.
Jin nem értette, ő meglehetősen jóképűnek találta a vele szemben állót. És ha biceg, akkor mi van? Manapság mindenkinek van valami baja, és sőt, az a jó, ha nyűglődik valami miatt, mert akkor legalább kijelentheti, hogy nem vitte még el az a nyomorult spanyol nátha.
- Amúgy meg az egész, a barátom, Ernest hibája. Ernest Hemingway, együtt jártunk iskolába. Mostanában igen felkapott újságíróvá kezd válni. Ismered esetleg? - csevegett tovább Jin, hogy kerülje a nehéz témát.

Teo csak ingatta a fejét, hogy nem. Pedig akár meg is fordulhatott már az üzletében az említett úriember, de hát ő sem emlékezhetett mindenkire. Mondjuk erre a Jin gyerekre biztos fog, ezt ő is nagyon jól érezte.
- Akkor most ne mozdulj - jelentette ki, és kattintott. - Esetleg egy mosolygóst? - nézett Teo a fiú arcába, és tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott. Teo zavarba jött, de Jin arcán szétterült egy sejtelmes, de gyönyörű mosoly. Legalább is Teo annak látta, így gyorsan le is fényképezte.
- Most csináljunk rólad is - ajánlotta fel a helycserét Jin.
- Rólam? Miért? - értetlenkedett a fotós, de Jin már lépett is hozzá és kézenfogva a székhez húzta.
- Biztos nem szoktak fényképet készíteni a fényképészről, azért - nevetett, majd lenyomta Teót a még meleg helyére. - Csak kattintanom kell, minden más be van állítva, ugye?

Teo bólintott, Jin lelkesen állt a gép mögé. Figyelte a fotósból modellé válót, és igazán szemet gyönyörködtetőnek találta az arcát, hiába nézett az méteres szomorúsággal felé.
- Na ez kész is! De rólad se csak komoly kép legyen, ez nem vakbélgyulladás - szórakozott a fiú tovább. - Nézz rám úgy, mintha el akarnál csábítani! Mármint a kamerára nézz úgy - helyesbített és köhintett egyet.
Teo nem teljesen értette a másik fiú szándékát, de egyáltalán nem esett nehezére csábító tekintet vetnie rá. Jin szája viszont egy pillanat alatt száradt ki, ahogy meglátta a mandulaszemekben felvillanó vágyat. Annyira, hogy szinte kattintani is elfelejtett.
- Oh, szerintem ez fantasztikus kép lesz - jelentette ki, miután sikerült magát annyira összeszedni hogy végre működésbe hozta a gépet.
- Már miért lenne fantasztikus? Én csak egy nyomoronc vagyok. Mindenki csak a fogyatékost látja bennem. Ráadásul több módon is az vagyok - vonogatta meg a vállát Teo, mint valami töröttszárnyú kis veréb. Jinben feléledt a védelmi ösztön, és meg szerette volna menteni ezt a törékeny lelket.

- Nehéz másnak lenni a világunkban. Én is tudom - húzta el a dús száját a látogató. Otthagyta a fotógépet, és Teo elé lépett. - De szerintem gyönyörű vagy!
Ujjai a másik fiú arcára szaladtak, finoman cirógatták a kívánatosnál épp egy picivel sötétebb bőrét. Jint az olykor kapott édességre, a karamellre emlékeztette. Szívesen meg is ízlelte volna. Lehet, hogy tényleg olvasztott cukor, és az ízétől pont úgy elalélna, mint egykor, gyerekkorárban Doris nagyinál, aki karamellgömböket tekert a gyerekeknek pálcikára, desszert gyanánt. Jinben erősek voltak a fellobbanó emlékek, ezért finoman végignyalt a karamellbőrű fiú zárt ajkain, aki halk sóhajjal konstatálta partnere hirtelen érdeklődését.

Teóban ezer kérdés buggyant fel, de nagyon nem szerette volna, ha szertefoszlik a pillanat. Inkább csak visszacsókolta a különös látogatóját. A két fiú belsejében növekvő forróság azt okozta, hogy egy pillanat múlva egymást átölve egymás szájában keresték a boldogságot.
- Be... bezárom az ajtót - szakadt el Jin ajkaitól, és a hatalmas ablakokhoz lépett. Elfordította a kulcsot, és a kis táblát is, hogy az utca népének egyértelművé tegye, most abszolút nem érdekli a fotózás. Majd behúzta a súlyos függönyöket, melyek egyébként a kíváncsi napot voltak hivatottak kint tartani, ha azt a fénybeállítások szükségessé tették. De most jó hasznát vette a két fiú a kíváncsi tekintetek ellen is. Amíg Teo ezzel foglalatoskodott, Jin felkapcsolta az ernyős kislámpát a komódon. Kellemes félhomályba burkolták a stúdiót, Jin mosolyogva, Teo szenvedélytől perzselve lépett újra a fehér lepedőre. Ölelkezésük kapkodóvá vált, gyorsan került a földre ing és nadrág. Jin megállt egy pillanatra és a fotós szemébe mélyedt.

- Gyere... - leguggolt, és maga mellé húzta Teót is, majd mindketten elfeküdtek a leplen. Jin hajolt Teo fölé, és miután egy újabb csókot lopott tőle, lassan kezdte legombolni a hosszú ujjú alsóruhát a fiatal testről. Amikor a gombok megadták magukat, Jin a másik fiú vállához nyúlt, és lehúzta róla a flanel szövetet. Beharapta az alsó ajkát, ahogy kivillant a meztelen váll, majd a karok, a keskeny mellkas, és a még keskenyebb derék.
- Ezt ne - ragadta meg az alsóruháját Teo. Jin persze rögtön tudta, hogy a lábát szégyelli.
- Látni szeretnélek... - nyúlt a másik kezéhez, és finoman eltolta azokat a szövettől. Lágyan fogott a ruházatra, és bújtatta ki Teo fenekét belőle, majd lehúzta a bokákig. Levette és maga mellé tette a virágszagot árasztó alsóruhát. Teónak nagyon finom illata volt. Minden szegénysége és kínja ellenére rendkívül adott magára, tiszta és ápolt volt, a bőre is hívogató puhasággal csillant az apró lámpa kevéske fényében. Jin kezébe fogta Teo jobb lábfejét. Vékonyabb volt jóval rajta az izom, mint a másikon, és a sípcsontja is enyhén befele ívelődött. Csókot nyomott a belső bokájára, majd a satnya kis vádlijára is többször, egymás után. Sorban haladt felfelé. Következett a térd, és a belső comb érzékeny bőrfelületei. Teo hátravetette a fejét, és kicsordult a könny a szeméből. Őt még nem szerették így, és nem is kívánták még soha ennyire, minden hibájával együtt.

Aztán valami mennyei, de furcsa dolgot érzett. Jin végignyalt a férfiasságán.
- Oh - emelte fel Teo meglepetten a fejét.
- Tavaly New Orleans-ban találkoztam egy francia fiúval. Tőle tanultam - állt elő a magyarázattal Jin. Majd látva friss kedvese arcát, meg kellett kérdeznie, csak hogy tudja, hogy viszonyuljon az előttük álló testi kontaktusokhoz: - Ugye, voltál már fiúval?
- Voltam, én is nagyjából egy éve. De nem volt francia.
Jinnek nevetnie kellett Teo bájos megjegyzésén, és úgy gondolta, akkor ideje megmutatnia, miket is lehet tanulni egy francia szeretőtől. Visszahajolt Teo kellemes méretű férfiasságához, és újból végigfuttatta rajta a nyelvét, majd a tövére markolt, hogy jobban hozzáférhessen. Teo érezte, ahogy a vér nagy erőkkel tolul a lábai közé, erősödő rándulásokkal keményedett bele az őt kényeztető fiú markába. Jin először csak köröket rajzolt fürge nyelvével, majd beengedte a lüktető szerszámot a szája nedves melegébe. Teo öblöset nyögött, majd ösztönösen a nyíló ajkaira nyomta a kezét. Még az kell, hogy meghallja őket valaki, és rájuk hívják a közfelügyeletet. Hiszen, amit épp csináltak Illinois államban törvény által üldözött tevékenység volt. Visszahanyatlott a fehér lepedőre, és élvezettel merült el újdonsült partnere nyelvi tehetségében.

Jin meglepetten konstatálta, hogy önmagára is izgató hatással van a munkája. Teo nem csak ápolt volt és jó szagú, de finom is. Talán mégiscsak karamellből volt. Persze, mindenképp örömet akart szerezni ennek a fiúnak, mielőtt rátérnének valami keményebb dologra. Azt akarta, hogy kívánja a partnere is a küszöbön lévő aktust. Mert náluk, fiúknál azért az nem úgy ment, hogy beteszem meg kiveszem. Vagyis mehetett úgy is, de akkor már többször nem nagyon igényelték volna partnerei a betevést. Teo folyamatosan nyögdécselt, de most figyelt arra, hogy a megfelelő decibellel tegye. Jin érezte az egyre több örömkönnyből, ami a szájába került, hogy partnere közelít az orgazmushoz. Elhatározta, hogy úgy fog tenni, ahogy neki is csinálta a francia tavaly, bele fogja engedni a szájába Teo gyönyörét. Nem is kellett sokáig várnia, egy mély szusszanás után a szép karamellfiú telepumpálta a száját. Jin hősiesen nyelt, majd néhány apró puszival is kényeztette a még Eufóriában kalandozó fiút.

Teo fejében oszlani kezdett a köd, mikor tudatosult benne, hogy őt már gyönyörben részesítették, de a másikon még az alsóruha is rajta volt. Végigfuttatta a tekintetét, és nem kerülte el a figyelmét a Jin ölén terpeszkedő nedves folt sem. Kacéran elmosolyodott és feltérdelt, főleg a baljára terhel, a másik nehezen viselte a súlyát. Jin rögtön értette, hogy őt kívánja Teo, és maga bújt ki a textilből, majd egészen a fotós elé húzódott. Teo örömmel ízlelte meg a bőrét, könnyed puszikat hintett szerte a meztelen testre.
- Ki akarom próbálni ezt a francia dolgot - nézett kacéran a másik szemébe. - Hogyan kell?
- Ettél már nyalókát? - kérdezte Jin, mégis neki gyűlt össze a nyál a szájában.
- Ühüm - morogta a csupasz, forró bőrre Teo, miközben lefelé irányította a csókjai útját.
- Hát valahogy úgy - nyögött bele a mondatába Jin, mert úgy tűnt, friss diákja igen hamar ráérzett a dologra. Teo megszakította a tevékenységét, mikor kellően merevnek érezte partnerét, felegyenesedett. Kezét azért még annak férfiasságán hagyta, és finoman tovább cirógatta.

- Jin... - suttogta, majd lesütötte a szemét. - Szeretnélek magamban érezni.
A szép fiú szemérmes vallomására Jinben ezer forrásként tört fel a vágy. Olyan vehemensen tapadt vissza Teo szájára, hogy majdnem felborította szegényt. Belenevetett a csókjába, és szépen, lassan, ölelésében tartva a drága testet, visszahanyatlott korábbi fekhelyükre. Teo megfordult karjai közt, és vézna fiúhoz képest kívánatosan kerek fenekét Jin öléhez tolta. Annak fürge ujjai máris tudták a dolgukat, kutatva siklottak Teo gerincén lefelé, aztán be a völgyecskébe.
- Várj, van egy kis vazelin a szekrényben - Teo már mozdulni készült, hogy elővegye a hasznos kenőcsöt, de Jin megelőzte, és megkímélve a nehéz feltápászkodástól, máris talpra ugrott.
- Majd én... amúgy meg miért tartasz vazelint a fiókban?
- Fotózáshoz... egyébként - pirult bele a válaszba Teo. - Új effektussal kísérletezek, ha vazelinnel bekent üveget teszek a kamera elé, az egész kép kap egy sejtelmes, elmosódott hatást.
- Majd csinálsz rólam is olyat?
- Igen, de most hozd inkább azt a tégelyt - vigyorodott el, Jin pedig nem váratta tovább.

Visszatért az előbbi helyére és az előbbi mozdulatához. Most már bekenőcsözött ujjai mélyedtek a karamell testbe, halk nyögéseket kiváltva ezzel Teóból.
- Készen állsz? - érdeklődött, mert nem akart fájdalmat okozni.
- Készen... - suttogta Teo, és Jin az engedélynek megfelelően, óvatosan kezdett el a feszes résbe belehatolni. Minden mozdulata maga volt a gyengédség, szinte még élvezni is elfelejtette a tevékenységét, annyira koncentrál a másik fiú állapotára.
- Ne óvatoskodj velem, kérlek. Érezni akarom, hogy élek - hallotta a reszelős, mély hangot.
Jin nem váratta, készségesen adta meg neki, amire vágyott. Vékony csípőjét ragadta magához, érezte, ahogy tenyere alatt ráfeszül a csontra a fiú finom bőre. Teo nyögött, ő is. Megcsókolta meztelen vállát, majd nem tudott ellenállni a testén áthullámzó gyönyöröknek, picit bele is harapott. Teo kényesen sóhajtozott, zihált, levegőért kapkodott, ahogy Jin minden erejével azon volt, hogy érezhesse az életet.

Teo hátrafordította a fejét, kedvese száját kérte, fojtott morgásaik keveredtek egymásba. Jin érezte a karjaiban megfeszülő, majd egy pillanattal később elernyedő testet. Teo ajkai közé hörgött, amit az szoros csókokkal próbált tompítani. Az intenzíven lüktető test, és a csinos fiú kéjes pihegése megtette a magáét. Most rajta volt a sor, hogy elengedhesse gyönyörét. Teo felnyögött, ahogy megérezte Jin orgazmusát. Lihegtek, várták pulzusuk lassulását, majd könnyedségbe burkolódzva ölelték egymást, míg le nem szállt rájuk a tulipánillatú tavaszi est.

Jin megtisztálkodott, és visszavette katonaruháját. Édes csókot váltott a fehér lepedőn fekvővel. Újra és újra visszahajolt a karamellízű ajkakra, de mennie kellett.
Jin távozása után Teo is összeszedte magát. Újra ruhába bújt, és valami munka után nézett. Csendesen ücsörgött a műhelyben a hokedlin. Az egyik fényképezőgép szerelésébe fogott. Közben folyton belepirult a délután emlékeibe. Azokra a dús ajkakra gondolt, és hogy miket csinált vele a gazdája. Nagyon szerette volna újra érezni azt az édes csókot. Hirtelen szétfoszlott a kellemes érzés, és összeszorult a szíve. Holnap Jint behajózzák, elviszik tőle messze, el a világ másik felére. Egyébként is pacifista lelke most minden ízében utálta a háborút. Testében is, és lelkében is sajgott az élet összes öröme és bánata.

Visszaengedte a padlóra a javítandó masinát, és kikukkantott a nagy ablakokon. Még mindig a zárva tábla fityegett a járókelők felé. Jól van az úgy - hagyta. Elengedte a függöny nehéz szárnyait, és lekapcsolni készült a világítást.
Éles dörömbölés hallatszott ekkor a műhely ablakain. Teo először riadtan, aztán félelemmel vegyült kíváncsisággal fordult a hang irányába. A zaj csak nem akart szűnni, ezért kelletlenül, de nagyon óvatosan ujjával szétválasztotta a függönyt, hogy láthassa, ami az utcán történik. Jin szenvedélytől és rohanástól kipirult arcát látta az apró fénycsíkban. Ajkát beharapva tépte fel az ajtót. Arcára széles mosoly szaladt. Jin belépett, és épp csak engedte maga mögött becsukódni az ajtót, és visszahullani a brokát függönyök súlyosságát, máris a karcsú derék után kapott.
- Ha ez az utolsó estém a Földön, akkor is veled akarom tölteni. Sőt, akkor csak igazán.
Jin nem szólt sokkal többet, csak kiéhezetten kereste Teo csókjait. Szoros ölelésébe vonta a megrettent madárként remegő fiút.
- Ha majd vége lesz ennek a szörnyűségnek, visszatérsz hozzám? - lehelte az közéjük.
- Vissza... - suttogta Jin az édes ajkakra, és annyiszor szerette őt ezen az éjszakán, ahányszor a szépséges Teo azt csak megkívánta.

*

Másnap Jin fáradtan bólogatott a fedélzeten a barátja mellett, aki lankadatlanul ecsetelte a rájuk váró olasz front kihívásait, és hogy hogyan és mint fog hitelesen tudósítani. Jin egyre jobban érezte, hogy rosszul döntött, amikor vigyorogva beleegyezett a közös kalandba. Most visszahúzott a szíve a vöröstégla-berakásos házba. Itt, Hemingway barátja mellett ülve döbbent rá, hogy ő bizony nagyon szerelembe esett, életében először.

Mélyeket sóhajtott, és olyan bánatos képet vágott, hogy még Hemingway-ben is benne akadt a szó, ami azért különleges eset volt, mert egyébiránt mindig dőlt belőle a szöveg.
- Mi bajod? Tán szerelmes vagy? - akart fricskázni a barátjával, de Jin olyan meglepett arcot vágott, hogy rögtön tudta, a válasz, igen. - Oh, shit - foglalta össze értelmes zsurnalisztaként a lényeget.
- Az, shit. Pedig csak tegnap találkoztam vele... mégis - fulladt mondata egy újabb sóhajba.
- Szép a lány? - mutatott érdeklődést a kibontakozni készülő író Hemingway-ben.
- Gyönyörű - csillogtak Jin szemei. - Sötét, hullámos haja van, és a hatalmas mandulaszemek uralják a szépen metszett arcát. Egyszerűen olyan, mint egy műalkotás.
Hemingway megbökte a barátja vállát.
- Mondja ezt az, akinek szintén műalkotás az arca - nevetett fel. - Sosem értettem, hogy miért vonod meg magad a lányoktól, alig akadt eddig valaki, akivel randevúztál volna. Úgyhogy most nagyon megleptél - vigyorgott tovább megelégedetten a hallottaktól. Jin is elmosolyodott, de ez a mosoly most nem tudott őszinte lenni.

- És mi becses neve ennek a csodának, aki egy est alatt elrabolta az én Jin barátom szívét? - folytatta Hemingway.
- Teo - suttogta maga elé Jin, és érezte, hogy bepárásodik a szeme. Mikor elillant az érzelmi köd, gyorsan korrigálta a mondatát. Hiába volt a mellette ülő a barátja, ezt még ő sem tudta róla - Teo-dóra.
Hemingway gyorsan ódát kezdett írni Teodórához, akinek a szépsége még a kőszívű Jint is meglágyította. Közben Jin egy kicsit utálta magát a kényszerű hazugságáért. De muszáj volt. Égette a mellkasát a zubbonyába rejtett fénykép a mandulaszemű fiúról. Ha majd ellövik a szerelmes szívét a harctéren, minden ki fog derülni. De akkor már úgy is mindegy lesz.
Valahonnan előkerült egy üveg rum, és körbejárt a katonák között. Jin könnyes szemmel csatlakozott a Hemingway által hirtelen költött dalhoz.

*

Babakék Chevrolet állt meg a vöröstégla-berakásos ház előtt. A lány tupírozott haját meglebbentette a szél, ahogy követte a vőlegényét.
- Mióta üres ez a ház? - érdeklődött. A fiú hümmögött kicsit, de azért tisztességesen próbált menyasszonya kérdésére válaszolni. Elvégre éppen azért voltak ebben az épületben, mert a jövőbeni fészküket keresték.
- Pár éve, mióta meghalt az öreg fényképész. Nem volt rokona.
- Milyen szomorú - motyogta a lány, és körbenézett az egykori műteremben. A sarokban mindenféle kamerák álltak egymás hegyén-hátán. Szemmel láthatóan valaki nem bánt kesztyűs kézzel az évtizedek alatt összegyűjtött apparátusokkal. Bútorzat nem volt sok, egyetlen kis komód vonta magára a figyelmét, rajta egy divatjamúlt, ernyős lámpa. Réginek tűnt, olyan századelejinek. Érdeklődve simított végig a bútor poros testén, fiókokat húzogatott, előkerülő tárgyacskákat vizsgált. Az egyik fiók legalján néhány fényképre bukkant. Egy mandulaszemű fiúról, kinek a tekintetében világnyi fájdalmat talált az egyik képen, a másikon viszont metsző érzelmeket tudott róla leolvasni. A másik kettő fotón is fiatal férfi szerepelt, világszép vonásai először komoly ábrázattal néztek a lányra, aztán széles mosollyal. A lány úgy gondolta, soha nem látott még ilyen magávalragadó, vidám mosolyt.
Ezen a képen a mosolygó fiúról, mintha valami foltot fedezett volna fel. Hozzáért az ujja hegyével. Olyan volt, mintha itt ezt a részt gyakran megérintették, megsimították volna. Úgy gondolta, jobban megvizsgálja, ezért a hatalmas üvegablakokhoz lépett.
A nap besütött a műhelybe, útja közben megvilágította a kopott, egykorfehér betűket: "Teo-Hugh Kim fotóstúdiója"

*-*
Tőlem kicsit szokatlan stílusban, hosszban és narrációban. De a karakterek maguk akarták a sorsukat, én nem tehetek róla, csak leírtam, amit a fülembe suttogtak.
Ugyanitt pszichológus kerestetik... :)

Kicsit mélyebb érzelmeket festettem most, de azért azt meg kell jegyeznem, hogy ennek ellenére, amikor rájöttem, hogy az általam kitalált helyszín (Hemingway szülővárosa) Cook megyében van, eléggé mosolyognom kellett.
*-*