Ez az írás megjelent 

Mamzi75

által szerkesztett karácsonyi antológiában is, itt:

https://www.wattpad.com/1405918431

Jungkook

– Fiúk! Légy szíves! Mindenki álljon a fa mögé, jó? És csináljatok úgy, mintha már rohadtul karácsony lenne! – intézkedik a rendező.
Pedig hol van az még! Igaz, mire ez a felvétel kikerül a médiába, már a küszöbön lesz az a bizonyos ünnep.
Otthagyjuk a fekete zongorát, ami eddig a forgatás helyszínéül szolgált, és a rommá díszített műfenyő mögé tömörülünk. Szép, magas, karcsún nyúlik a mennyezet felé a drágán elegáns fa. A tonnányi ezüst és fehér dísz közül csak néhány helyen kandikál ki a tűlevelek méregzöldje. Afféle trendi foltként, pár darab kék gömb is megtöri a hideg, egynemű csillogást.
– Oké, oké, így jó lesz! Most örüljetek egy kicsit! Mondom, kibaszott karácsony van! – halljuk a további instrukciókat. Félvigyorra húzom a szám az ukáz szerint, de közben csak azt figyelem, hogy ő hol van. 

A szemem sarkából, az idegszálaim végével, a szívem bizsergésével határozom meg pontosan a gyönyörű teste koordinátáit. Addig kerülgetem a többieket, míg végre mögé állhatok. Nézem, ahogy szórakozottan megböki az egyik kék gömböt a hosszú, kecses ujjával. Finomra manikűrözött körmén visszatükröződik a dísz elegáns színe. Picit előrébb hajlok, hadd lássam azt a világszép profilját. Az ezernyi égő sora vidám fényjátékot játszik arca selymén, és ráfutnak puha tincseire is. Nemrég visszafestette a haját, most meleg, sötétszőke árnyalatú megint, olyan, mint a fenyőméz. Tökéletesen illik az épp, a forgatás kedvéért megjátszott évszakhoz.

Tetszik, bébi? – kérdezte amikor először láttam az új hajszínét. Megfordult a saját tengelye körül, rálátást engedve az összes lenyűgöző oldalára. Tetszett, és ő minden éhes tekintetemért odavolt. Közben meglibbentette a haját, kecsesen, egy lány is megirigyelhette volna a szelíd, mégis mélységesen csábító mozdulatát. Hogyan is tudnék neki ellenállni? Én olvadtam, ő nevetett. A gyönyörű hófehér fogaival, és a csak rá jellemző különleges mosolyával. Csak úgy gyöngyözött a dorm padlójára ajkai közül a boldogság. Ha csak a szája ívét látnám, azt is felismerném, ezer közül is. 

Amúgy, rajta mi nem tetszene? Ha úgy dönt, hogy mától a kimchis bödönt hordja ruha helyett, esküszöm, abban is a legszebb lenne. Nekem, biztosan.
Hajába szagolok, kamilla és levendula kúszik az orromig. Szívesen lehúznám a nyakáról azt a nyomorult garbót, hogy ízlelhessem a csupasz, karamell bőrét, főleg a füle mögött. Szereti, ha oda csókolok, olyankor mindig ezernyi libabőr fut végig a karján. Hirtelen túl sok nyál lesz a számban. Minden sejtemmel kívánom őt, az érintését, csupasz testének elringató melegét. Zavartan próbálom elrejteni a rám törő gondolataimat, most túl sok a kamera körülöttünk.

 Megegyeztünk, hogy visszafogottan viselkedünk a nyilvánosság előtt. Mostanában amúgy is sok csámcsogni valót adtunk az internet népének. Nem szabad túl egyértelműnek lennünk, az apró bakikat ugyan ráfoghatjuk a fan service-re, de vigyáznunk kell. A tudni és a sejteni között nagyon vékony a jég.
Ránézek a többiekre, mindenki közvetlen, ugyanakkor rendkívül disztingvált. Ölelgetik egymást, megy a váll-lapogatás, mindezt természetesen barátilag. Talán megengedhetek magunknak a sok egymásba borulás közt egy apró fizikai kontaktust. Legfeljebb majd kivágják, ha valakinek nem tetszik. 

Feltűnésmentesen kezdek közelebb húzódni hozzá. Arcomon a kért karácsonyi vigyorral próbálom leplezni a tervem. Csak egy kicsit hadd öleljem át, csupán egyetlen megveszekedett percre. Érzem, meghalok, ha nem érhetek hozzá. Csak egy icike-picikét...
A szempilláim önkéntelenül zárnak össze, kezem tétován mozdul két oldalról, a karcsú dereka felé. Talán nem is tudom, mit csinálok, talán, csak bennem tomboló vágy veszi át a hatalmat az agyam felett. Óvatosan támasztom az alkarom a csípőcsontjára, ujjaimat belefúrom a puha, fehér kasmírba. Beleszuszogok a pulóverébe. Teste melegsége, a ruhájából felillanó öblítő aromák, a testápolójának kamilla szaga, és a mögöttük alig érezhetően megbúvó natúr, feromondús férfizamata. Érzem a ruha szövete alatt a feszes hasizmait. Felrebben előttem a kép, ahogy végighintem csókjaimmal, türelmes, nem siető, a végletekig kiélvezett kéjes várakozással minden egyes izomtónusát, majd végignyalom a köldökétől a... 

– Jonguggiieee – énekli a rendező, és nem jókedvében –, koncentrálj már kérlek, ne kelljen hatszor felvennünk ugyanazt a jelenetet! – zökkent ki a nagyon mély eufóriámból, amit mindössze csak a szerelmem jelenléte váltott ki belőlem. Felocsúdok.
– Elnézést – mormolom, és kelletlenül engedem el a hófehér, puha pulóvert. Meg azt, ami alatta van.
A többiek tréfás rosszallással csóválják a fejüket. Zavart szájhúzással konstatálják, hogy már megint.
Tae csak mosolyog maga elé, mint aki mindent ért, és szégyenlősen beharapja a száját.
A háta mögé teszi a jobbját, és kinyújtja kis-, mutató-, és hüvelykujját. I love you – mondja hangtalanul.
Tudom, ez egy ígéret. Habár valójában nincs még karácsony, mégis, úgy érzem, ma éjjel egy csodálatos ajándékkal fogok gazdagodni, amit kibonthatok végre a hófehér csomagolásából.