*-* 
A fejlécben Caravaggio Bacchus c. festménye szerepel.
Bacchus, vagyis Dionysos.
Dionysos pedig a BTS egyik száma. FYI.
*-* 

*-* *-* *-*

yoursweetspot -nak 💜💜💜 
Köszönöm a szakértői segítséget.

*-* *-* *-*

A.D. 1596, Róma

A város forró idővel, és a művészetrajongók közti forró versennyel köszöntötte Caranamgiót, ahogy kilépett a bíboros palotájából. Fiatal volt, alig huszonöt, mégis meghajlott háttal, morgolódva szedte a lábait az utcakövön, hogy előkerítse segédjét és egyben modelljét a következő festményéhez. Nem sokkal korábban maga a bíboros adta ki számára a feladatot, hogy valami „lenyűgözőt" fessen neki a küszöbön álló összejövetelére. Ötlete, persze nem volt.
Egy dolog vigasztalta: a segédje tagadhatatlan szépsége. Úgy vélte, ha Ginnitit bárki látja a vásznon, azzal elégedett lesz. A fiú sötét szemeit, finom vonásait és dús ajkait nehéz volt gyomorremegés nélkül végignézni.

Caranamgio maga éppenséggel le volt nyűgözve a festősegéd fizikai adottságaitól, mondhatni érzelmekkel is viseltetett irántuk. Ginniti egyetlen rossz tulajdonsága a gyönyörű testébe bújtatott jelleme volt.
A fiú természetesen tudomással bírt a fizikai valójáról, ehhez mégis jó adag bizonytalanság lakott benne. Talán árvaságának, talán hányattatott sorsának volt ez köszönhető, amiért szerette kiváltani a rajongást, szerette, ha lenyűgözőnek tartják az emberek, és ennek lehetőleg hangot is adnak.
Ezt Caranamgio jól tudta, ezért az ismert bordély felé vette az útját. Pontosabban bordélynak éppen nem volt nevezhető az intézmény, a hölgy afféle szabadpiacot tartott fent az otthonában. Akkoriban inkább a szabadúszó örömlányok dívtak, akik például ablakukba rakott gyertyával jelezték a lehetőséget az utca közönségének.
Nos Veronica ablakában gyakran égett a láng, és a betévedő nem csak a signorát, hanem lelkes barátnőit is ott találhatta.

Caranamgio jól sejtette, Ginnitire hölgykoszorúban lelt, és annak ellenére, hogy a várost a fényes dél ütötte éppen tarkón, ő már elég kapatos állapotban szürcsölgette a savanyú bort Veronica árnyékos szobáiban.
De még így is festenivalóan szép volt. Szó szerint.
– Bon giorno*, Mester – köszöntötték a ledér lánykák Caranamgitó is, de ő nem sokat törődött velük, egyenesen a semmirekellő segédjéhez nyargalt.
– Ginniti, cazzo!* * Azonnal húzd haza azt a nyamvadt segged! Hogy fessek nélküled? Már itt a nyakamon a határidő! – kelt ki igen gyorsan magából a festő, hiszen nem az első alkalom volt, hogy innen-onnan össze kellett szednie a fiút.
(*Jó napot! ** a f@szba, a francba)
– Nyugodj meg, Mesterem – kacsintott az rá szemtelenül, és egyáltalán nem sietve, lassan kortyolt a poharából. Nagyon jól tudta, hogy milyen hatással van a férfira.

Caranamgio pislogott kettőt, majd nyelt egyet, és erőt vett magán, hogy ne olvadjon el a delejes kisugárzástól, ami a fiút körüllengte. Inkább tovább szidalmazta az átok segédjét.
– Bacchus ferde farkára, Ginniti, a halálba viszel engem. Minek tartalak a segédemnek? Etetlek-itatlak, tanítalak ingyen... – ujjaival csippentő mozdulatot tett, és a fiú felé lengette a kezét felháborodása jeleként. (🤌)
– Ugyan, Mesterem, semmi sincs ingyen, ezt te is tudod – húzta az csábos mosolyra a dús ajkait, majd lenyalt egy eltévedt borcseppet a szája szegletéről.
Szegény mestere megakadt szóban, mozdulatban is, ahogy meglátta a fiú elnyíló ajkai közt kifurakodó rózsaszín nyelvet.

– Gyere már – csendesedett el a festő haragja egyik pillanatról a másikra. – Ha kidob minket a bíboros, én megint földönfutó leszek, te meg mehetsz vissza alamizsnáért a del Tritone utcai templomhoz.
Múltjának említése kellemetlenül érte Ginnitit, ezért további szó nélkül kibomlott a hölgyek öleléséből, és követte az épületből kifelé tartó mesterét.
– Nem is értem, minek jársz ide, nem is szereted a nők bájait – korholta az tovább.
– Én nem, de ők ezt nem tudják. Azokat a tekinteteket szeretem, amit rám vetnek, a rajongást bennük. Meg a különös bánásmódot, amit kapok amiatt, hogy nem akarom egyiküket sem. Mind azt érzi, meg kell hódítania.
– Bolond vagy – hagyta annyiban a Mester, míg visszaértek a Palazzo Madama épülete elé.
Ginniti örömmel fogadta a palota belépőcsarnokának hűvösét, mert a bor igazán csak a római napsütésben ütötte meg a fejét.

A festő fáradtan dobta a sarokban álló székre a kalapját, majd az asztalkára készített bor és gyümölcs felé vette az útját. Egy kis frissítő hátha segít az agyának, és végre kitalálja a kompozíciót, amivel lenyűgözheti a mecénását.
– Előkészítetted a vásznakat?
– Igen, Mesterem...
Ginniti unottan rogyott le a pamlagra. Fáradtan hanyatt dőlt, hagyta, hogy a karja lelógjon a padlóra.
– De alaposan lekented enyvvel? Nem feszül ki rendesen anélkül – fordult bortöltés közben a heverésző fiú felé.
– Igen, Mesterem – ismételte meg magát pici gúnyos felhanggal.

Caranamgio szemtelenkedő segédjére nézett, de valahogy mégsem tudott rá igazán haragudni. Ahogy ott feküdt, kabátját kigombolta, szemeit lecsukta. Sötét haja szétterült a pamlag bársonyán, arcára piros mintákat rajzolt a bor. Caranamgio szíve mindig gyorsabban vert, ha bámulta őt ezekben a lopott pillanatokban.
A bíboros idegesítő kiskutyája rontott be a terembe, és kezdte a fiú lelógó ujjait nyalogatni, amivel kizökkentette őt az alkoholos félálomból.
– Rohadt korcs – kapta el Ginniti a kezét a lefetyelő nyelvtől.
– Mondtam már, ne hagyd nyitva magad után az ajtót – sóhajtott a mestere.

Ginniti duzzogva ült fel, pici fintorra húzta ajkait, ahogy a kutyanyálat az ingébe törölte.
A bortól, a melegtől pirosodó arcán csodálatos színek játszottak, legalább is a festő pontosan így gondolta. Még az a lekezelő grimasz is tetszett a neki, ami Ginniti szája körül játszott.
– Gyere! – lelkesedett fel. A gyümölcskosárkás asztalt nyikorogva húzta a fal elé, ahol a legjobbak voltak a fényhatások. Éppen szemben a terem legnagyobb ablakával.

Caranamgio szerette a fény és árnyék játékát megfesteni. Főleg egy szép, fiatal testen.
A széket az asztalka mellé szervezte, rá pedig a még mindig fintorgó Ginnitit.
– Nesze, itt ez a pohár, tartsd úgy, ahogy Veronicánál fogtad.
A festő hátrált, amíg modellje felvette a kívánt pózt. Caranamgio szakértő szemhúzogatással, és állvakargatással mustrálta a beállítást.
– Hm, valami hiányzik... – tekintete cikázott ide-oda a szobában. – Kéne még valami, valami...

Megakadt a szeme a sarokban lévő szekrényen, amiről a ráterített fehér porfogó drapéria érzékletes redőkben csúszott alá, felfedve a bútor díszes testét. Megtetszett a gondolat a szemlélőnek, és öles léptekkel vágott át a szobán, hogy megszerezze a leplet.
– Vedd le az inged! – lépett vissza Ginniti háta mögé, majd segédje meztelen testére rendezte a drapériát a neki tetsző hullámokban. Aztán a boroskorsót fogta, és vérpiros italt csorgatott a pohárba. Visszaállt az előző helyére és újabb szemhúzogatás, meg állvakargatás következett.
– Nem rossz. Olyan vagy, mint valami régi szobor a Forumról.
– Csak kevésbé töredezett – vigyorodott el Ginniti.
– Hát ha így folytatod, előbb-utóbb beverik a csinos képed – morgott rá a festő, de közben az ókori szobrok babérkoszorúitól ihletődve szőlőleveleket pakolt modellje sötét, kócos hajára.
– Ez az! – csettintett. Leült a modellel szemben, és vázlatba kezdett. – Fordíts erre a fejed – bökött az ajtó felé. Ginniti hagyta, hogy Caranamgio húzkodja a vonalait.

A Mester meglepően gyorsan végzett, igaz, volt néhány skicc, ami a padlón végezte. Aztán az egyik rajzot elégedetten modellje arca elé lógatta.
– Na, mit szólsz?
– Szép – mondta a fiú, és lustán kinyújtóztatta elgémberedett tagjait.
– Meg akarod csinálni az alapozóréteget? – kérdezte a mester, miközben szórakozottan játszani kezdett Ginniti egyik sötét fürtjével.
– Lehet? – mosolyodott el a fiú, majd felállt, és köszönetképpen arcon puszilta a mesterét.

A drapériát ingre cserélte, és az előkészített vásznak közül kiválasztott egy közepes méretűt.
– Ez jó méret lesz, Mesterem? – emelte Caranamgio felé.
A mester csak hümmögött beleegyezően, így Ginniti az állványra tette azt. Fekete és okker pigmentet kevert össze enyves vízzel, hegyikrétával meg lenolaj kencével az alapozáshoz. Kiválasztott egy nagyobb ecsetet, és ráhúzta az első csíkot a vászonra. Úgy, ahogy azt tanulta.

Caranamgio a fiú háta mögé állva figyelte a könnyed mozdulatokat, melyekkel felhordta az első alapozó réteget a vászonra. De a festőt nem csak a vászonra kerülő ecsetnyomok tökéletessége nyűgözte le, más is megragadta a tekintetét.
Közelebb lépett Ginnitihez, kezét a karcsú derekára tette, majd rásimított a lapos hasára. Fejét a fiú vállába fúrta, és megcsókolta a fülét.
– Nem látod, hogy dolgozom? – pirított rá a segédje, de közben mosolyra húzódtak szép ajkai. – Aztán te leszel a legjobban felháborodva, ha nem lesz tökéletes a fedés.
– Nem mondtam, hogy hagyd abba – morogta Caranamgio, míg néhány nyálas puszit helyezett el a fiú nyakára.
– Így nehéz koncentrálni – nyögött bele az a mondatába, főleg mikor a mestere lecsúsztatta a kezét a hasáról az ágyékára.

Caranamgio szerette ezeket az érzéki hangokat hallani a dús ajkakról, szerette nézni, ahogy elnyíltak azok, és kibuktak a fiúból az elnyújtott sóhajok. Simogatása nyomán Ginniti kezében picit megremegett az ecset, és egy pillanatra szemét is le kellett csuknia, ahogy élvezte mesetere érintéseit. Caranamgio másik kezével az inghez nyúlt, és kiszabadította a sokszor megfestett vállat, csókjaival áttért oda.

Imádta a fiú meztelen bőrnek az illatát, gyorsan eufóriába is taszította, merevedő tagját Ginniti buggyos nadrágjához nyomta. Majd türelmét vesztve harapott a szétcsókolt vállba, jobbjával még mindig a fiú éledő ölét dörzsölgette, míg baljával a nadrágot tartó madzagokat bontogatta. Türelmetlenül túrt a lazuló ruha alá, és markolt bele segédje feszes fenekébe. Ginniti önkéntelenül felnyögött mestere vehemenciáján. Caranamgio a fiú sűrű, sötét hajába markolt, úgy fordította maga felé az ennivaló ajkait. Csókjai türelmetlenek voltak, Ginniti már érezte is, ahogy a kompozícióhoz szépen berendezett kisasztal felé fordítják őt a mester erős kezei. Közben véletlenül meglökték a festéktartó állványt, néhány üveg felborult, a lenolaj kifolyt.

Caranamgio a segédje hátára simított, aki értette a néma utastást, és rákönyökölt az asztalra a gyümölcskosár és a kancsó közé, a festő felé fordítva ezzel csinos fenekét. Caranamgio nem bírt magával, lerángatta a buggyos nadrágot Ginniti szépséges gömbjeiről, majd egy laza mozdulattal két ujját a kifolyt olajba mártotta. Lucskozott ujjaival azonnal azt a szép kis rést kereste, ami annyi örömet okozott már neki. Hirtelen tolta fel Ginniti szűkösségébe, a fiú szisszent, de máris nyögésbe fordultak az ajka közül kiszökő hangok. A mestere pontosan tudta már, hogy hová kell nyomnia az ujjbegyeit. Amikor a szaggatott sóhajok szinte összefüggővé váltak, elhúzta a kezét a fiútól, és a meredő falloszát tolta be.
Az asztalról leesett a gyümölcskosár, a gránátalma a pamlag alá gurult, a pohár csörömpölve érkezett a padlóra. Ezeken túl csak két férfi gyönyörrel átitatott hörrenései töltötték be a szobát.

*
Másnap ebéd után Caranamgio a skicceit használva felvázolta a kompozíciót, majd beültette Ginnitit ugyanabba a pózba, hogy a színeket jól megfigyelhesse. A fiú ismerte ezt a tekintetet, mesterét bevonzotta az alkotás szelleme.
A festő a korábbi rajzait és a modelljét vizsgálta elégedett hümmögéssel. Egy kis részlet mégsem tetszett neki.
Ginnitihez lépett, és megigazított egy redőt, egy kósza hajszálat visszatűrt a többi közé, miközben élvezettel szívta magába a fiatal fiú félmeztelen testének könnyű páráit. Rásimított a kulcscsontjára, amely hivalkodóan kiemelkedett a finom bőr alatt. Nagyot sóhajtott. Ginniti ráemelte mesterére sötét szemeit, és beharapta az ajkát.

Hogy mire gondolhattak közben, az már az ő titkuk marad, annyi bizonyos, hogy egy váratlan szemtanúja is akadt a dolognak. Az ismét nyitva hagyott ajtóban a bíboros egészen friss diakónusa felejtette ott magát, és nagyra kerekedő szemeit.
– Elnézést, Mester, de az Eminenciás úr hívatja – szólalt meg bátortalanul az ifjú pap.
Caranamgio a hang irányába fordult, és egy számára ismeretlen fiút pillantott meg a terem ajtajában, aki szemmel láthatóan meglepődött Ginniti félmeztelenségén, és a mester fiún felejtett kezén.
– Máris megyek... – húzta vissza a tenyerét a segédje válláról a festő, és az ajtó felé indult, azon gondolkozva, hogy vajon pír volt-e az a tónusváltozás a papocska kreol arcán.

Hosszú, sötét reverendájában valószerűtlenül vékonynak tűnt, ahogy előtte haladt.
Szép arca nem kerülte volna el egyetlen művész figyelmét sem, így Caranamgio is maga elé idézte a korábbi látképet, miközben a lépcsőn kaptattak fel a bíboros szalonja felé. A diakónus mandulaszemei arányosan ültek a szépen metszett orra két oldalán, alatta az ívelt száj tette még tökéletesebbé a kompozíciót, ami a tulipánok cakkos tetejére emlékeztette a festőt. A fiú kerek zucchettója* alól kigöndörödtek sötét, hullámos tincsei, kissé humoros bájt kölcsönözve a megjelenésének. (*a papok által viselt kis fejfedő)
– Hogy hívnak, fiú? – kérdezte meg. A megszólított megtorpant, megfordult és megszeppenve a festőre nézett.
– T-t-taeziano, Mester. Most kerültem az Eminenciás úr szolgálatába.
– Honnan jöttél?
– Messinából, uram.
– Nahát, Ginniti is szicíliai! – derült fel Caranamgio képe. – A segédem – tette hozzá még magyarázatként.
– Tudom, uram – sütötte le a hosszú pilláit Taeziano Messinából.

A festőt különösen megragadta ez a jelenet, igazán szépnek találta a fiú szégyenlős arcát.
– Ne várassuk a bíboros urat, Taeziano – törte meg a furcsa pillanatot, és immár maga haladt előre. Taeziano csak baktatott utána, és próbálta elmulasztani a füleire rátörő melegséget.
– Á, Caranamgio mester! Jőj beljebb! – invitálta Monte bíboros az ajtajában megjelenőt. – Taeziano, te elmehetsz, majd szólok, ha kell a szolgálatod.
Míg a mester illedelmesen fejet hajtott a mecénása asztala előtt, addig Taeziano is hasonlóképen tett, csak ő ezzel ki is hátrált a mögötte lévő ajtón. Az ajtó döndülő záródása után a bíboros hellyel kínálta a festőt.
– Mondd csak, gyermekem – igen, így szólította a huszonöt esztendős fiatalembert az akkor már ötvenhez közelítő bíboros, de Caranamgio nem csak a korkülönbséget, hanem mecénása másfajta ízlésvilágát is felfedezni vélte ebben. Különösen a fiatal fiúkat szerette így nevezni. Valahol egy pillanatra megtisztelve érezte magát, hogy még ő is beletartozik ebbe a körbe, legalábbis a bíboros szemében.

– Mond csak, gyermekem – ismételte meg magát –, szükséged van-e valamire, hogy azt a csodát megalkosd nekem? Ne felejtsd, alig maradt két hét addig.
– Festékeim fogytán vannak, Eminenciás uram. Kitart még egy darabig, de nem venném a lelkemre, ha a kiállítása emiatt szenvedne csorbát.
– Hm, rendben, hát festék nélkül nem fog menni, ugye – nevetgélt a bíboros. Karvaly orra körül elmélyültek a ráncai. – Jól van, majd elszalajtom az új diakónusomat. Láttad, milyen bővében van a kellemnek? Csak sajnos az erkölcsnek is – előbbi mondatánál mosolyra, utóbbinál fintorra húzódott a bíboros szája.
– Nem osztja az ön ízlését a műkedvelésben, Eminenciás uram? – kérdezte óvatosan a festő, és eszébe jutott a fiú korábbi pironkodása, amit most már végképp nem tudott hová tenni.
– Sajnos nem, Caranamgio mester. De már nézni is gyönyörűség, nem gondolod? Talán egyszer magad is lefesthetnéd.
– Talán – nézett maga elé a festő, de nem a bíboros asztalát, hanem a lesütött hosszú, sötét szempillákat látta.
– Jól van, gyermekem, munkára, munkára! Mondd meg Taezianonak mire van szükséged – fejezte be a bíboros a beszélgetést.

Caranamgio felállt, meghajolt és távozott. Taeziano türelemmel várta a lépcsőnél.
– Mester... – bólintott felé a sötét üstökével.
– Figyel jól, Taeziano! – fogott a diakónus vállára, csak úgy barátilag. – Elfogyott a lenolajam meg a terpentinem, pigmentporból Vermillion vörös, ónsárga, kobaltkék, kraplakk, ólomfehér kell. És szénfekete is legyen, az nagyon fontos – darálta neki a festő, a fiatal pap sűrűn bólogatva igyekezett minden szavát megjegyezni. – És a legfontosabb, hogy még ma elintézd, mert szorongat a határidő – tette még hozzá a Mester, majd lesietett a lépcsőn, minden bizonnyal vissza a lakosztályába a segédje mellé. Furcsa bizsergést érzett a gyomra körül Taeziano, ahogy látta Caranamgio férfias alakját lefelé sétálni a félhomályban. Zavartan köhintett egyet, majd elsietett ő is. Hiszen most kapott sürgős feladatot, és még előtte mindenképp el kellett intéznie valamit.

Taeziano a kis szobája padlójára térdelt a falra rögzített feszület előtt. Ujjai közt olvasó gyöngyeit morzsolta szemét a kis kereszten tartva, és ismételten imádkozott.
Imádkozott, mert elméjében minduntalan felbukkant a fiatal festő széles válla, és ahogy az ujjai a segédje puha, meztelen bőrét érintették. Nagyot nyelt, lesütötte a szemét, a padló fényes vikszolt viaszrétegét bámulta. A kezét még erősebben kulcsolta a rózsafüzérre.
– Et dimitte nobis debita nostra, sicut et nos dimittimus debitoribus nostris, et ne nos inducas in tentationem, sed libera nos a malo. Amen* – ismételte el buzgón újra és újra, de mindhiába. A gondolatai makacsok voltak. Már azon kezdett gondolkodni, elő kell vennie a rövidke korbácsát, hogy kellő legyen a magára kiszabott penitencia, amivel szerteszaladó gondolatait kívánta büntetni, amikor kopogtak az ajtaján.

– Scusi*, Taeziano uram, az Eminenciás úr kérdezteti, hogy mikor hozod meg Caranamgio mesternek a kért kellékeit? (*bocsánat)
Taeziano miseborvörösen állt fel a térdepléséből, majd bocsánatkérően biccentett a bíboros titkára felé.
– Elnézést, csak elvégeztem a napi imámat éppen. De nem késlekedek tovább, máris indulok a feladatom teljesítésére.
A titkár gyanakodva mérte végig a szemmel láthatóan feldúlt diakónust, majd összepréselt szájjal bólintott.

Taezianóból kiszakadt a lélegzet, ahogy magára maradt.
– Ó, Uram! Könyörgöm, ments meg ettől a kísértéstől – suttogta, ahogy behúzta maga mögött a nehéz faajtót, és elindult a mester lakosztálya felé.
Az aggodalma oka az volt, hogy a feladata teljesítéséhez segítséget kellett kérnie. Nem mástól, min a festő gyönyörű segédjétől. Mert hogy a fiú egészen szép volt, azt senki sem tagadhatta.

Márpedig Taeziano megpróbálta, de az Úr nem segítette meg azzal, hogy vakságot szórjon rá, így hát tisztán látta, amit látnia kellett. Ginniti szépen metszett arcát, sötét, különös mélységgel vonzó szemeit, és a hihetetlenül gömbölyű, puha ajkait.
Taeziano lélegzetvisszafojtva közelítette meg a mester műtermét immár életében másodszor. Úgy tűnt, az ajtót nyitva hagyták kicsit, hogy az olajfesték szaga könnyebben távozzon.

Bent Ginniti le-lecsukódó pillákkal tűrte, hogy mestere a fény-árnyék viszonyokat tanulmányozza csupasz bőrén, és lassan, kimérten húzkodja az ecsetet a vásznon. Taeziano az ajtóréshez húzódott, majd nem mozdult, talán még szuszogni is elfelejtett, úgy figyelte a két férfit.
A festő háttal állt neki, nem tudta nem végigvezetni a tekintetét azokon a bűnbeejtő széles vállain. Csak egy vékony inget viselt a munkához, annak is feltűrte az ujját, kivillantva ezzel meglepően eres, erős kezeit.

– Ne edd meg a díszletet, te! – pirított rá a segédjére, de Ginniti csak vigyorogva rágcsálta tovább az elcsent gyümölcsöt a kompozícióból, és mesterére öltötte a nyelvét. Caranamgio hozzá lépett, tréfásan megfenyegette a kinyújtott mutatóujjával, majd a fiú tarkójára fogott, és úgy hajolt szőlőízű ajkaira.
Nehezen választotta el összetapadt szájukat, de most már indulnia kellett. A mecénásokat nem jó ötlet megváratni.
– Ne rosszalkodj, míg elvagyok – kanyarította magára bársony kabátkáját, majd megpöccintette segédje orrát, és öles léptekkel elhagyta a műtermét.

Taeziano rejtekéből figyelte a mester távozását, majd beóvatoskodott az ajtón. Ginniti ugyanott ült, mint nem sokkal korábban, és unottan piszkált egy gránátalmát.
– Elnézést... Ginniti uram... – próbálta megtalálni a hangját a fiatal pap zavarában. – Caranamgio mester elmondta, hogy mit kéne beszereznem, de új vagyok a városban és nem tudom, hova menjek értük. Gondoltam... azaz tudnál segíteni?
Ginniti felpillantott a diakónusra, és el kellett ismernie magában, hogy igazán gyönyörű arca van a fiúnak.

Sóhajtott, és felállt, kezeit érzékletesen a nadrágjába törölte. Mozdulataitól a ráaggatott drapéria még lejjebb csúszott, és látni engedte a szép, szálkásan izmos testet. Taeziano mandulaszemei csak úgy tapadtak Ginniti alakjára. Majd hirtelen elkapta a tekintetét, és a díszes szekrényt kezdte mustrálni a sarokban.
– Jól van, nem bánom. Lásd, milyen rendes vagyok, de szerezz egy lovat.
– Lovat? – kapta vissza meglepetten a tekintetét a fiatal pap.
– Pontosan. Ki kell menni a Porta Pián túlra, majd a vissza is kell cipelni azt a sok mindent, amit a Mester elmondott neked. Aztán nem is lehetek sokat távol, ha a Mester visszaér és én nem leszek itt, kilógat az ablakon a farkamnál fogva.

Taeziano először elpirult, majd elgondolkodott. Szó nélkül sarkon fordult, és távozott a szobából. Ginniti feltételezte, hogy éppen eleget tesz a kérésének, ezért visszabújt a fodros nyakú ingébe és a kabátkáját is magára kanyarította. A kalapját a kezében fogva várta vissza a diakónust. Addig csent még egy szőlőt a kompozícióból.
Taeziano kifulladva tért vissza egy fertályóra elteltével.
– Szereztem... lovat – lihegett kissé, és a palota bejárata felé mutatott. Ginniti elégedett mosolyra húzta a gömbölyű ajkait.
– Egész belevaló fiú vagy te, nem is gondoltam volna – jegyezte meg, majd kalapját a fejébe nyomva, úgy vonult el a pislogó diakónus előtt, mint valami előkelőség. Mögötte vidáman libbent a fehér toll a kalapszalagjába tűzve.

Kiérve az útra Taeziano tanácstalanul állt a ló és Ginniti társaságában, mint aki nem tudja, most mit kéne csinálnia.
Ginniti a kengyelbe akasztotta a cipőjét a harisnyás lábán, majd a válla fölött hátraszólt:
– Na, segíts már!
Taeziano pirulva lökött egyet a festősegéd fenekén, majd amikor az a kezét nyújtotta neki, hogy felhúzhassa maga mögé a nyeregbe, még jobban elvörösödött. Mert ahhoz, hogy ezt megtegye térdig kellett felhúznia a reverendája szélét, és a másik kezét Ginnitinek nyújtania.
Ginniti sem volt vak, az Úr kegyelméből, de ő örült ennek. Meg annak is, hogy végigmustrálhatta a fiatalember igencsak finomvonalú, csupasz lábait egészen combközépig.

Taeziano lendült, majd a lóra huppant a furcsán vigyorgó segéd mögött.
– Fogd át a derekam! – mondta Ginniti, és Taeziano keze el is indult a buggyos nadrágocska felett a karcsú derékhoz, de megtorpant, ahogy a eszébe jutottak az elmormolt imái.
– Mi az, diakónus uram? Tán le akarsz repülni a lóról? – kérdezte Ginniti nagyon is helytállóan. Taeziano sóhajtott, majd átölelte a csinos segédet.

Ginniti nyugodtan poroszkált, amíg a város utcáin kanyarogtak, majd gyorsabb ütemre sarkallta a lovat, hogy mihamarabb a város szélére érhessenek. A Porta Pián túl vidéki hangulat váltotta fel a nagyváros stílusát. Zöldellő fakoronák és rétek, kedvesen szaladó földutak, és égigérő ciprusfenyők alkották az idillt.
De nem ez volt a legcsodásabb Taeziano számára, hanem a festékgyártó műhely. Az a tavaszi virágcsokor, amit gyerekkorában a messinai piacon árultak a cigányasszonyok nem volt fogható ahhoz a tarkasághoz, ami most az ifjú pap szeme elé tárult. Frissen festett, színes kelmék lengtek a szélben a ház előtt, mint szivárvány szőtte vitorlák.

Ginniti otthonosan közlekedett, a nyitott ajtóra koppantott, majd be is lépett a műhelybe. Taeziano szorosan követte, nehogy lemaradjon a számára idegen helyen.
A műhelyben bábeli káosz uralkodott. Mindenhol növények voltak kosarakba szortírozva, néhol cserépedényben kristályok, kövek. Segédek törték az alapanyagokat mozsárban, mások különböző adalékokkal festéket kevertek, márványlapokon simították a készülő kencét. A hátsó kertben üstökben kelméket főztek színezett folyadékban. Erős illatok, pára és hangzavar uralta a helyet.

A műhelyvezető, egy kerekképű férfi széles vigyorral köszöntötte a potenciális vásárlóit. Gömbszerű borvirágos orra alatt ugrált a tömött bajusza, ahogy beszélt.
– Ginniti úr! Rég láttam! Hogy szolgál Caranamgio mester egészsége?
– Remekül, Torchio úr, remekül. Szerencsére idén tavasszal elkerültek a járványok minket – válaszolt a festősegéd.
Torchio úr egyetértően bólogatott, miszerint ez tényleg szerencse.
– És kit tisztelhetek az új jövevényben? – pislogott az ajtóban állóra.
– Monte bíboros diakónusa vagyok – hajolt meg kissé Taeziano.
– Tartsa meg a jóisten a bíboros urat is. Na, mondják, mi kéne?
Taeziano, mint egy betanult verset, úgy sorolta a mester által elmondottakat.

Ginniti figyelte a zavarban lévő fiút, mert hogy abban volt, ez egyértelműen látszott. Sötét szembogara ide-oda cikázott a sok látnivaló között a műhelyben, karamell árnyalatú arcát pici pír lepte el, és ez Ginniti szerint nem a fülledt levegőnek volt köszönhető. Zucchettója alól kigöndörödő sötét haja mintha most erősebb csigákba ugrott volna, de ez bizony a párának volt betudható. Minden esetre Ginnitinek tetszett a látvány.

Egyszerre volt aranyos, és... érzéki. Erre a gondolatra nyelt is egy nagyot, majd hirtelen köhögni kezdett. Annyira, hogy Torchio úr kupányi hideg kútvízzel sietett a segítségére.
– Semmi bajom – magyarázkodott, de azért elfogadta a kiszáradt torkára az innivalót. – Ké-készen vagyunk, Taeziano?
– Igen, azt hiszem minden megvan, amit a Mester kért.
Néhány inas segítségével felmálházták a lovat, majd szerencsétlen pára hátára még a két fiú is felült.

Taeziano immár bátrabban ölelte át a festősegéd derekát.
– Aztán mondd csak, Ginniti úr, mire van ez a nagy felhajtás? Miért minden ilyen sürgős?
– Hát te nem hallottál róla? Igaz, nem régóta vagy itt. A bíboros és sok-sok műkedvelő barátja egyfajta versengéssel szórakoztatják magukat. Estélyeket rendeznek, ahol minél kitűnőbb alkotásokat állítanak ki. Majd a szezon végén szavaznak, hogy kinél látták a legszebb művet. Meg hát... tudod – vonta meg a vállát, picit nekikoccantva Taeziano rajta nyugvó állának.

A diakónusnak igazából fogalma sem volt, hogy mire gondol az útitársa. Így hát rá is kérdezett. Viszont a választ hallva, már rögtön meg is bánta, meg azt is, hogy most nem tudott azonnal a rózsafüzérért nyúlni.
– Azok a férfiak a fiatal fiúk szerelmét is keresik a festmények meg a szobrok közt, nem csak a kiállított darabokban gyönyörködnek, hogy úgy mondjam.
Taeziano nem volt benne biztos, hogy nem fog leesni a lóról, mert hirtelen erős szédülés lett úrrá rajta.

– Az Eminenciás úr is? – suttogta Ginniti nyakába, úgy, hogy talán ő maga se hallja a száján kiejtett bűnös szavakat. Meglepetésére Ginniti felnevetett.
– Én ilyet a számon nem ejtek ki! De Taeziano, ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, ne maradj kettesben vele, és nagyon gyorsan menekülj, ha a csontos ujjai a reverendád széléhez kapadoznak!
Ginniti abbahagyta a nevetést, mikor megérezte a hátába fúródó fejet, és az ifjú pap mormogását, ahogy a Miatyánkot mondta szüntelenül. Nem hitt benne, hogy ez távol fogja tartani szegény fiútól azt a bizonyos gonoszt, de nem akarta még jobban megijeszteni. A visszautat a Palazzo Madamáig ezután csendesen poroszkálva tették meg.

*

A napok gyorsan peregtek Caranamgio festékes ujjai közt. Ihletett állapotba volt, és ennek nagyon örült. Igaz, az okát magának sem vallotta be egykönnyen. A kép modellje továbbra is a gyönyörű és általa egyszerűen csak imádott Ginniti volt, viszont a Mester néha szívesen felejtette rajta Taezianón a műértő tekintetét. Azt sem bánta, hogy a fiatal pap, mikor ideje engedte pironkodva látogatást tett a lakosztályában, és figyelte a festmény elkészültét. Általában leplezetlenül kimondott csodálkozással. És ez a festőnek nagyon tetszett.

– Hű, Caranamgio mester, ez gyönyörű – csillogtatta most is sötét szemeit a nemrég érkezett vendég a készülő műre.
Caranamgio vigyorogva nézte, ahogy a diakónus nagy szemei még nagyobbra nyitódtak, és örömmel vette azt is, hogy úgy tűnt, a két fiatal ember, a segédje meg az ifjú pap, mintha lassan összebarátkozni látszottak volna.
Ő is látta már, ahogy a palota belső kertjében végigfutó loggián ücsörögtek és elmélyülten beszélgettek. Valamiért melegséget érzett ilyenkor a szíve táján. Meg máshol is, de ez most éppen nem tartozott a tárgyhoz. Ugyanakkor érdekes változás volt az is, hogy Ginniti mostanában nem tartotta vonzónak, hogy a városban császkáljon rajongó tekintetekre vadászva. És ennek Caranamgio talán még jobban örült, hiszen így egyre jobban érezte, be fogja tudni fejezni a festményt a bíboros estélyére.

*

Taeziano megszeppenve állt a bíboros mögött, miközben az estély fénypontjaként várták, hogy Caranamgio mester leleplezze a remekművét. A Palazzo Madama szalonja nem csak az aranydíszektől volt súlyos, rengeteg ember is tolakodott benne, hogy minél közelebb kerülhessen a most még vörösbársonnyal takart festményhez. Olyan családnevekkel is megfordultak itt emberek, mint Sforza és Medici. Szóval a társaság illusztris volt, és ez még inkább elképesztette az ártatlan lelkű fiatal papot, annak fényében, amit Ginnititől megtudott az összejövetel másik aspektusáról.

Ekkor megérkezett a mester maga, akit tapssal és várakozással fogadtak. Mellette a múzsája, a modellje, a segédje (és szerelme, de ez nem volt publikus) állt, a szépséges Ginniti. Caranamgio mester széles mosollyal húzta meg a bársonylepel csücskét, és fedte fel az elkészült festményét a gyümölcskosaras asztal mellett ülő Ginnitiről. Illetve Bacchusról, ahogy a kép hangzatosabb címe szólt.
A közönség egy emberként hűlt el a csodás kompozíción, a remekül alkalmazott chiaroscuro* technikán, no meg a modell szépségén. (*fényviszonyok és hatásaik hangsúlyos ábrázolása a festészetben

– Istenem az égben, de gyönyörű ez a fiú! Hogy lehet megszerezni egy órácskára? – szólalt meg ekkor a Monte bíboros mellé lépő férfi.
– Caranamgio mester nem engedi. Nem vehetjük el a múzsáját. De a vendégeim közt van néhány papocska vidékről, egy kis felajánlott támogatásért talán hálásak lesznek neked, Fernando – válaszolta a bíboros.
– És mi a helyzet a te papocskáddal, Francesco? Hm? – méregette végig a barátja mögött álló Taezianót. – Szép példány. Megrángattad már a reverendáját, igaz?
– Na de kérlek! – képedt el Monte bíboros. – Mit gondolsz te rólam?
– Csak az igazat, barátom, csak azt – vigyorgott Fernando, miközben oldalba bökte a bíboros társát. A kínos beszélgetést más, a csodás festményhez gratuláló ismerősök szakították meg, Taeziano legnagyobb örömére. De sajnos ez sem tartott túl sokáig, mert Fernando Medicin kívül másnak is felkeltette figyelmét a csinos arca.

Caranamgio szemöldök rándítással figyelte, ahogy Taeziano szépségére áhítoztak a városi és egyházi előkelők.
– Szedd már ki onnan azt a fiút – mordult a segédjének.
– Én? Hát megesznek engem is élve.
– Ugyan, Ginniti, tudod te, hogy hogy kell megoldani – legyintett egyet a festő, azzal hátat fordított és visszavonult a saját földszinti lakosztályába.
Ginniti kivételesen nem mondott ellent neki, határozottan egyetértett mesterével, hogy kár lenne a szép messinai fiúért, ha azok közé a csontos ujjak közé kerülne.

Sóhajtott egyet, és egyenesen a bíborosa felé indult. Ezért felvette a legbájosabb mosolyát, aminek a környezetére gyakorolt hatásával tökéletesen tisztában volt.
– Eminenciás uram – hajolt meg mélyen a bíboros előtt, majd mikor újra egyenesbe állt tovább ragyogta maga köré a mosolyát.
Körülötte több szem is bepárásodott a gyönyörűségtől. Közelebb lépett a férfihoz, és szinte suttogóra fogta a hangját. – Segítsen nekem, uram. A Mester már igencsak a boroskancsó fenekére nézett. Ismeri, megint verekedésbe keveredik, szégyent hoz magára és a Palazzo Madamára is. Nem gondolja, hogy meg kéne állítanunk?

– De, Ginniti, gondolom. Mit tudunk tenni? – kérdezett vissza Monte bíboros, az állán lévő kis szakállkát morzsolgatva.
– Adja segítségül mellém Taezianot, uram, és a Mester után eredünk, mielőtt még elérne valamelyik kocsmáig – bólogatott nagyokat Ginniti, és a bíboros is átvette ugyanezt a fejmozdulatot egyetértése jeleként.
– Taeziano! – intett maga mögé. – Eridj, segíts Ginniti úrnak. Aztán gyorsan, gyermekeim! Nehogy szó érje a házunkat – paskolta meg finoman a festősegéd buggyos nadrágjának hátulját.

Ginniti széles mosollyal biccentett, majd megragadta a csodálkozó diakónus karját, és úgy vonszolta maga után a lépcsőn lefelé.
– Gyere már, Taeziano, jobban jársz, ha meghúzod magad a mester műhelyében, míg ezek dorbézolnak. Higgy nekem!
– De... de nem Caranamgio mester után megyünk?
– Á, dehogy, nincs neki semmi baja. Valószínűleg a szobájában hortyog már a pamlagon. Csak azért mondtam, hogy kimentselek onnan.

Taezianónak még a gondolatra is nyelnie kellett. Nem mintha szívesen maradt volna a nyálcsorgató társaságban, de a festő széles vállait maga elé idézve, éppen neki lettek nyáltartási problémái.
– Ne nos inducas in tentationem...* – motyogta egyre maga elé.
(*ne vígy minket kísértésbe)
Ginniti lendületesen robbant be a műteremnek is használt szobába, de most kivételesen gondosan becsukta maga mögött az ajtót, sőt a biztonság kedvéért még a kulcsot is ráfordította.

Caranamgio valóban a pamlagon volt, csak nem hortyogott, hanem ült rajta, és úgy várta az ifjakat, hogy megérkezzenek.
– Foglalj helyett, Taeziano – intett az asztal mellé állított székekre. – Bort?
Taeziano zavarban volt rettenetesen, de azért engedelmesen leült a felajánlott helyre.
– Ginniti, kérlek, tölts a vendégünknek.
A festősegéd örömmel tett eleget a kérésnek. Örült, hogy a hőn szeretett mesterével, és az általa megkedvelt kis diakónussal töltheti az idejét a fenti társaság helyett. Így lelkesen telecsurgatta mindhármuk poharát a vörös nedűvel.

Az üvegkorsók rendre kiürültek, Ginniti rendre elszaladt a konyhába, ahonnan újabbakat hozott. A beszélgetés is egyre könnyedebb hangulatban telt, az asztal körül ülők meg egyre vidámabbá váltak. Taeziano szép arcára már nem csak zavar pírja költözött, az alkoholtól is szépséges rózsák nyíltak rajta.
– Egyszer lefestelek téged is – emelte felé a poharát Caranamgio. Taeziano felkuncogott.
– Rajtam is csak annyi ruha lesz, mint Ginnitin?
A két társa hirtelen csendben maradt, csak az ifjú pap nevetése töltötte be a szobát.
– Kipróbálod? – kérdezte Ginniti, és hangja nem csak a bortól, de vágytól is rekedtesen csengett.

Taeziano agya és ártatlanság felett átvette a hatalmat a bepuszilt bor, és mielőtt felfoghatta volna, bólintott. Ginniti olyan gyorsan pattant fel ültéből, majdnem felborította az asztalt is. Gyorsan a lepelért sietett, majd magához intette a fiatal papot is.
– Gyere, hadd lássa a Mester, hogy milyen festeni való vagy.
– Az lennék? – pirult még jobban bele a dicséretbe Taeziano.
Ginniti nem szólt semmit, csak szájbeharapva segített levenni a reverendát. Majd megállt a mozdulatban.

A papok nem viseltek nadrágot, csak egy hosszú inget a fekete ruhadarab alatt.
– Le-le kéne venned ezt is – nyelt nagyot Ginniti. – Közben rád adom ezt – emelte fel a széles, fehér leplet. Taeziano kuncogott a segéd jól látható megilletődöttségén. Most valahogy könnyűnek érezte a lelkét, nem bántotta már a lelkiismeret, ami napokkal ezelőtt még penitenciára sarkallta a szobácskájában.
– Jó, gyorsan kibújok belőle, és te tedd rám azt.
Taeziano a hosszú ujjaival kioldotta az alsóing nyakán a madzagot, előbb a jobb, majd a bal válláról engedte le a lenszövetet. A festő a pamlagról, a segédje egészen közelről szájtátva bámulta a szép fiú kivillanó karamellárnyalatú bőrét.

A derekáig csúsztatta az inget, majd felnézett Ginnitire.
– Így jó lesz?
– Nagyon – állapította meg a festősegéd, miközben redőkbe kezdte rendezni a fehér anyagot a diakónus lemeztelenedett felsőtestén. Ujjai néhol hozzáértek a csupasz bőrhöz, ahogy igazgatta a leplet, minek következtében egyszer csak egy apró sóhaj ütötte meg a fülét. Ránézett az ifjú pap arcára, aki idegességében most már az alsó ajkát szinte teljesen beszippantva tűrte, hogy Ginniti ujjai szaladgáljanak rajta.
Ginniti a diakónus elé állt, megvárta míg az ráemeli a tekintetét, és belenézett a sötét mandulaszemeibe.

Majd óvatosan megsimította a szép arcot. Taeziano nem húzódott el az érintésétől, csak erősebb vörösre változtak az arcán a pír rajzolta rózsák.
– Soha nem tettek még veled ilyet? – suttogta Taeziano ajkaira Ginniti. Nem várt választ, összeérintette a szájukat. A diakónus megrebbent, de az ereiben szétáramoló érzés teljesen letaglózta, hát még mikor megérezte az ajkait simogató nyelvet is. Megszólalni nem, csupán felnyögni volt ereje.
– Nemhhh...
Ginnitiben is lobbant a vágy, további csókocskákat helyezett el a szépívű ajkakra.
– És... tetszik? – kérdezte, miközben nyálas felfedező útját a diakónus kecses nyakán folytatta tovább.
– Tetszik – suttogta az elhaló hangon.

– Ne játszatok nélkülem – dörmögte Caranamgio a feltörő szusszanások közé, és a két fiú felé sétált. Odaérve megragadta Taeziano szépen metszett állát, és maga felé fordította az arcát. Majd megcsókolta. Az ifjú pap majdnem elalélt, ahogy a festő követelőző ajkait megérezte. Ő nem finomkodott vele, mint az előbb a segédje, nyelvét gyorsan a fiú ajkai közé dugta, rásimított a fogaira, bejutást kérve a szájába. Taeziano megsemmisülve tátotta szét az ajkait, és hagyta, hogy Caranamgio megforgassa benne a nyelvét.

Először furcsának hatott számára az érzés, hiszen még soha senki nem csókolta meg eddig. De utána egyre kellemesebbé vált, és a testében szétszaladó bizsergés nagyon tetszett neki.
Caranamgio erős tenyere a redők közt a fiú derekára csúszott, élvezettel simogatta a finom, puha bőrét. Másik kezével pedig a még mindig Taeziano nyakát kóstolgató Ginniti hátát kezdte cirógatni. Ginniti egyre lejjebb haladt, már a redők közt kivillanó bőrfelületeket ingerelte a nyelvével, egészen addig, míg a diakónus öle elé térdelt. Felhúzta az ingecskét és rányalintott a megremegő hímvesszőre, majd a szájába engedte azt. Taeziano a megsemmisülés határán billegett a rajta dolgozó két nyelv munkájától.
Caranamgio kicuppantotta magát a fiú szájából, aki kifulladva kapkodott levegőért, közben apró nyögéseket hallatott, Ginniti tevékenységének köszönhetően.

A festő maga szabadította ki éledező farkát, és fordult azzal a segédje felé.
– Mondtam, ne játssz nélkülem – mormogta incselkedően. Ginniti azonnal rámarkolt a mestere farkára, azt kezdte nyalogatni, míg a másik kezével nem hagyta lankadni Taeziano vágyait sem. Pár pillanat múlva kiengedte a szájából a keményre szopott festő-falloszt.
– Csináld te is, Taeziano! – pillantott fel a fiúra, aki készségesen Ginniti mellé guggolt. A segéd lelkes magyarázatba fogott a kezdő szerető oktatása céljából.
– Ez az, nyald meg a hegyét, azt szereti.
Taeziano úgy tett, Caranamgio élesen nyögött az élvezettől.

Ginnitinek igen tetszett a látvány, ahogy a kecses diakónus dolgozott a mestere izmos testén. Tenyerét Caranamgio erős combjaira simította, a másikkal a papocska formás fenekébe markolt. Taeziano ettől rányögött a festő farkára, ami Caranamgióban újabb élvezetlöketet indított útjának.
– Nagyon tehetséges fiú vagy – suttogta az ifjú papnak Ginniti, és rácsókolt az arcára, szinte érezte a fiú szájában mozgó méretes farkat.

Majd felállt előtte, és kiszabadította a saját hímtagját is. – Hadd nézzem, mit tanultál – mozgatta meg a félkemény farkát Taeziano arca előtt. Caranamgio kihúzódott a fiúból, és hagyta, hogy szerelmét vegye kezelésbe az ügyes kis szájával.
Ő közben az ingéből kezdte kihámozni a segédje karcsú alakját, feltárulkozó finom bőrét ízlelte, míg a fiú déli részein Taeziano nyammogott teljes beleéléssel.
Caranamgio Ginniti nyakába csókolt, nyalogatta, harapdálta, amíg mély szusszanások törtek elő belőle. Egészen felajzva szorította meg Ginniti még nadrágos fenekét.
A segédfiúra sem volt hatástalan, amit tettek vele, az ő vágya is az egekig horgadt.

Megragadta Taeziano karját, és úgy húzta fel magához. A fiú meglepetten engedte ki a szájából a kemény hímtagot.
– Gyere, térdelj a pamlagra – húzta még mindig a kezénél fogva, majd a fekvőalkalmatosság felé penderítette. A papocska meglepetten térdelt a bársonyhuzatra, és még jobban meglepődött, amikor Ginniti lerántott róla minden maradék szövetet, alsóinget, leplet egyaránt. Ott térdelt pőrén a két férfi előtt, kik leplezetlenül mustrálták a teste csinos vonalait. Zavarában a fejét a karfán fekvő alkarjára ejtette, zucchetója leesett, de hagyta. Azt is hagyta, hogy azt tegyenek vele, amit akarnak, mivel eddig soha át nem élt izgalmat és élvezetet okoztak neki, bízott benne, hogy továbbra is így lesz.

– Nagyon szép – hagyták el az őszinte szavak a festő száját.
– Így kéne megörökítened, látod? – vigyorgott Ginniti, majd a pamlag elé húzta a kis lábtartó zsámolyt, és Taeziano csupasz feneke mögé térdelt. Széthúzta a gömbjeit, és megnyalta a feltárulkozó völgyecskét. Taeziano szó szerint felkiáltott meglepetésében, de aztán Ginniti nyelvének köszönhetően inkább nyögéssekkel vezette le a benne forrongó érzéseket.
– Vagy így, mindkettőtöket – vigyorgott a festő az elé táruló látványra, majd a lenolajért nyúlt, és mikor segédje a szorgalmas nyalakodás közben egy kis szünetet tartott, csurgatott belőle Taeziano fenekére. A sötétsárga folyadék gyorsan talált utat a gömbök közti vájatba, Ginniti karcsú ujjai finom simogatásokkal dolgozták el azt, majd egy-egy ujját finoman az előtte térdeplő fiú réséhez nyomogatta.

Caranamgiónak nagyon megtetszett a kéjtől nyöszörgő fiú eltátott szája, így elé állt, és a farkát hozzáérintette a nyitott ajkakhoz.
Taeziano jó tanuló volt mindig is, már a papneveldében is látszott, hogy gyors a felfogása. Most is pontosan tudta, mit szeretnének tőle, és a friss ismereteit szívesen ültette át gyakorlatba, ahogy korábban mutatták neki, szorgalmasan rányalt az előtte meredező hímtagra.

Ginniti nem hanyagolta el az eddig érintetlen kis rést, nyelvével, ujjával izgatta, közben egyre mélyebben és mélyebben hagyta az ujjperceit becsusszanni. Kíméletes és türelmes volt, hiszen tudta, a fiú szűz, mint a frissen hullott hó. Mikor egy egész ujjhossznyi, majd még egy ujjnyi vastagság feszítette Taeziano szűkösségét, a diakónus aprókat szisszent. De aztán Ginniti próbálkozása, hogy megtalálja azt az élvezetet okozó pontját szerencsére sikeres volt, és a szisszenések nyögdécselésekké változtak.

Ginniti felállt a szétnyalt, szétolajozott fenék elől.
– Mesterem – mosolygott a festőre, miszerint előkészítette a terepet, úgy, ahogy a vásznakat szokta a festéshez, mondhatni rendesen lealapozta.
Caranamgio örömmel állt a diakónus ingerlő hátsója mögé, réséhez illesztette a farkát, és lassan elkezdte betolni magát. Szegény fiú rémülten kiáltott fel, ahogy a méretes fallosz utat keresett magának a bejáratatlan izmai között.
– Cs-cs-cs... mindjárt jó lesz! Mindjárt olyan jó lesz, hogy abba sem akarod majd hagyni – próbálta Ginniti nyugtatni. Ujjait a fiú sötét tincseibe vezette, simogatta, masszírozta a fejbőrét, közben puszit nyomott a szenvedő arcára.
– Ahh, fáj – nyúlt hátra Taeziano a fenekéhez, hogy megszabaduljon a kellemetlen feszítéstől.

Caranamgio megállt, és várta, hogy Ginniti gondoskodása megenyhítse a fiút.
A festősegéd maga felé fordította Taeziano arcát. Csókot nyomott a kínjában összeszorított szemére, majd lassan ízlelgetni kezdte az ajkait. Közben kezét a fiú lankadt farkára vezette, és lendületes simogatásába kezdett. Amikor Taeziano belenyögött a Ginniti szájába, és nem a fájdalomtól, Caranamgio akkor mozdított egy óvatosat a csípőjén.

Ő közben már majd eszét vesztette a ráfeszülő szűz és szűk izmok erős szorításától. Nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne a saját vágyára hallgasson. De szerette volna, ha a lehetőségekhez képest elégedetten távozik a szép diakónus a pásztorórájuk végén. Talán máskor is látogatást tesz akkor náluk. Így hát türelmet gyakorolt, és lassan engedte magát belemélyedni a fiatal testbe. Taeziano még mindig elégedetlenül szuszogott Ginniti szájára, de lassan enyhülni kezdett a kellemetlen feszítés a hátsójába, és amikor Caranamgio hímvesszeje megnyomta a korábban felizgatott pontját, már szinte nem is bánta a mellészegülő apró fájdalmat. Ginniti szorgos simogatása a farkán, az sem volt hiába való, Taeziano lassan ugyanazt a neki tetsző bizsergést kezdte érzeni magában, mint az előbb, csak jóval intenzívebb formában.

Hiába, hogy a festő sokkal rutinosabb szerető volt, a szűz rés szűkössége túlságosan is stimulálóan hatott rá, meg a látvány sem volt utolsó, ahogy a két szép fiú kényeztette egymást előtte. Érezte, ahogy egy mély morranással kilövellt belőle az élvezete, és megtöltötte a diakónus karcsú testét.
– Ahh, nagyon finom vagy Taeziano, túlságosan is finom – csókolt a fiú fenekére, miután kihúzódott belőle.
– Majd én befejezem, ha lehet – nézett vágyakozóan a mesterére Ginniti. A festő bólintott, és helyet cseréltek.

Ginniti dugta magát a csatakos résbe, míg Caranamgio élvezettel csókolta a már felduzzadt diakónus ajkakat. Erős markát is a kellemes méretű farkára szorította, és gyorsabb ritmust diktálva kezdett dolgozni rajta. Taeziano nagyokat nyögött a két oldalról érkező ingerlésre, majd minta villám a nyári égbolton, úgy cikázott végig rajta az élvezete, amiből jutott a festő pamlagára, és a kezére is bőven.
– Ügyes fiú – csókolt a sötét hajára Caranamgio, majd még néhány levezető mozdulatot tett az enyhült hímtagon, utána hagyta a fiút magához térni, és a segédjéhez fordult.

– Téged meg én fejezlek be – nyúlt a kezéért, és máris a pamlagra térdeltette, Taeziano pihegő teste mellé. Nem teketóriázott sokat, olajos ujjakkal gyorsan előkészítette a fiút, hiszen vele már nem kellett annyit finomkodni, majd bele is tolta magát. Most csak a segédjének az örömét kereste, úgy mozgott, hogy Ginniti nagyokat nyögjön. Taeziano az eufóriájából valamennyire magához térve érdeklődve pislogott a két szép férfira, tetszett neki a látvány. Hosszú ujjaival könnyedén a saját farkát cirógatta közben. Caranamgiónak nem volt feltétlen célja a saját élvezete, de amint megérezte Ginniti ritmusosan rajta lüktető testét, szinte azonnal újból elélvezett.

Mindhárman izzadságtól csatakosan, kielégült vidámsággal mosolyogtak egymásra.
– Ha ezek tudnák fönt, hogy mi mit műveltünk, biztosan megőrülnének – kuncogott Ginniti, majd az ölelésébe vonta a diakónust. Taeziano jólesően dőlt a segédfiú mellkasára, miközben elfogadta a szőlőt, amit Ginniti a szájába nyomott.
– Jól vagy? – kérdezte a festősegéd kedvesen.
– Nagyon. Én-én nem gondoltam volna soha... már csak azt remélem, meg fog bocsátani...
– Jaj, Taeziano! Hát az összes bíboros fönt, te láttál az arcukon bűnbánatot? Na, hát én sem.
Taeziano rámosolygott Ginnitire, és elfogadott még egy ajkai közé tuszkolt gyümölcsöt.

Caranamgio épp visszarántotta magára a nadrágját, annyira megihlette a pamlagon kibontakozó jelenet, hogy rögvest odahúzta a vásznat, és csak úgy vázlatolás nélkül festeni kezdte a két heverésző fiú gyönyörű, kipirult arcát, és a kielégüléstől fénylő szemeiket.
– Mi legyen a címe? – csevegett közben hozzájuk. – Ámor és Bacchus?
– Az már volt – fintorgott Ginniti. – Ne ismételd magad, Mesterem.
– De annyira illene hozzátok. A csinos Ámor elcsábítja a ledér Bacchust – vigyorgott Caranamgio.
– Jó, de akkor legalább mondd úgy, hogy Erósz és Dionüszosz...

***

A Miatyánk idézett sorai:

* ...és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek;
és ne vígy minket kísértésbe,
de szabadíts meg a gonosztól!

A történet senki nézetét, beállítottságát, hitét megsérteni nem szeretné, csupán egy fantázia termék, melynek csak a szórakoztatás a célja.

***

És a valóság, ami a történetet ihlette, Caravaggio életének egy kis szelete:
Caravaggio egy igazi fenegyerek volt, gyakran keveredett verekedésekbe is. Műhelyekben festett portrékat darabbérért, amíg 1595-ben kapcsolatba került a befolyásos Francesco del Monte bíborossal, aki Róma egyik legjelentősebb műértőjeként meghívta palotájába a fiatal festőt és fizetést adott neki. A történészek feltételezik, hogy Del Monte homoszexuális irányultsága is közrejátszott a nagylelkű ajánlatban. A bíboros aktív közösséget épített maga köré előkelő, művészetkedvelő meleg barátaiból, és szívesen támogatott homoszexuális művészeket – köztük Caravaggiót, akinek tizenhét éves festőkollégájához, Mario Minnitihez fűződő szerelmi viszonya köztudott volt. Caravaggio számos remekművet készített Del Monte számára – Bacchus, Lanton játszó fiú, Hamiskártyások –, melyek többségében felfedezhető homoerotikus töltet. Természetesen vannak művészettörténészek, akik vitatják ezt az álláspontot. (forrás: divany.hu)

***

Akinek nem lettek volna meg a szereplők, annak először is üljleegyes, 😅
másodszor itt egy kép.
Ginniti (Jin) Taeziano (Tae) Caranamgio (Nam)