Ez az írás megjelent

Mamzi75

által szerkesztett újévi antológiában is.

Jungkook

- Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak! - hallom, ahogy lefelé igyekszem a metró lépcsőjén. Nem mintha nagyon kéne sietnem, van még időm bőven. De egyszerűen az embernek valahogy kényszere van elérni a korábbi szerelvényt. Pont egy pillanattal lecsúszni az épp induló metróról, elég kiábrándító. Kettesével pattogok lefelé a lépcsőn, amikor hirtelen a levegőbe lépek, a cipőm alig súrolja a betonlap szélét. Elvesztem az egyensúlyom, és nagyot nyekkenve érkezem meg valahová a peronra. Ezzel a lendülettel a fejem nekicsattan a fém lépcsőkorlátnak. Egy pillanatra úgy érzem magam, mint a mesékben, szabályosan keringenek körülöttem csillagok, kiskacsák, miegymás.
Nem is értem, pedig nem vagyok egy törékeny alkat. Elég sokat gyötröm magam a kondiban, hogy megfelelő mennyiségű és megfelelő módon kidolgozott izomrost legyen rajtam. Most mégis rongybabaként ülök a peron kövezetén.
Többen is felém nyúlnak, hogy segítsenek feltápászkodnom. Mindenkit megnyugtatok, hogy nincs semmi bajom. Megköszönöm az udvariasságukat, hajlongok egy sort sűrű bocsánatkérések közepette. A hajlongás nem esik túl jól, de hát mégiscsak most repültem egy szép íveset. A nyomorult szerelvény persze közben kihúzott az állomásról.

A következő érkeztéig legalább van időm egy kicsit rendbe szedni magam. Már ha összeszedésnek lehet azt mondani, hogy próbálok megállni a két lábamon. Szerencsémre nemsoká előbukkan a zöld-fehér szerelvény az alagút sötét torkából. Megvárom, hogy bekússzon az állomás üvegfala mögé, mely az utasokat védi a véletlen peronra eséstől. Szusszanva nyílnak az ajtók, és én befurakodom a többiekkel. Sokan vagyunk, szinte egymásnak préselődve utazunk tovább. Egyik kezemmel kapaszkodom, a másikkal meg óvatosan a koponyámra simítok. Azta, jó nagy dudor lett rá. Picit megnyomkodom, körbetapogatom a kiterjedését. Mekkora hülye vagyok, a faszért kellett rohannom! De persze mindig mindenhova rohanok. Egyik állomást hagyjuk el a másik után. Néha kicsit megszédülök. Fú, de meleg van itt! Meglazítom a sálam, hogy az embergőzben némi oxigénhez jussak. Ez a hülye szédülés csak nem akar múlni! Majd érzem, ahogy kellemetlen bizsergés fut rajtam végig, megcsiklandozva a gyomromat, ami erre úgy dönt, hogy ki kívánja magából adni a kevéske tartalmát is. Gyorsan átverekszem magam az előttem állókon, ugyanis sürgősen ki kell jutnom a tömegből és a metrókocsiból is!

A gyomrom tovább forog, én meg berohanok az állomáson a mellékhelyiségbe. Megtámaszkodom a mosdón, és a homlokom a tükörnek döntöm. Jól esik a hidege. A hányás csak nem jön, viszont elsötétül az amúgy elég jól kivilágított szobácska, a lábaimból kiszalad az erő.
A következő pillanatban a csempén ülve térek magamhoz.
- Ajjaj, ez nagyon nem fain - mondom magamnak. Úgy maradok ülve, és előhalászom a telefonomat. A kezem remeg, alig tudom bepötyögni amit akarok. Nincs mese, kórházba kell mennem, lehet, hogy agyrázkódásom van. A legközelebbinek az egyetemi kórházat löki ki a kereső. Annyi erőm nincs, hogy tovább kutakodjak, a lehető leghamarabb oda akarok érni, mielőtt még egyszer elájulok. Mert hogy ez az előbb egy kisebb eszméletvesztés volt, abban szinte biztos vagyok.

Nem igazán emlékszem, hogy hogyan sikerül a kórház várójába eljutnom, de most megnyugtat a tudat, hogy a székek egyikén ücsörgök, a jellemző klórszaggal körbeölelve. Nem pont így képzeltem el az estémet. Egy vakrandi várna rám a Bosingak pavilonnál, ami lássuk be, sokkal jobb alternatívákkal kecsegtetne ma estére, mint a baleseti várója.
Ekkor jut eszembe, hogy írnom kéne a srácnak arról, hogy nagy eséllyel nem fogok odaérni a találkozóra. A Kakao Talk sárga-fekete ikonjára koppintok, és megkeresem „Lajibolala95" felhasználót. Röviden megírom neki a történetet, hogy éppen az egyetemi kórház várójában múlatom az időt, és kérem, inkább ne várjon rám, mivel dunsztom sincs, hogy mikor fogok végezni. Egy morcos emoji érkezik válaszként, majd az „engem még ennyire szar dumával sosem ráztak le" üzenet. Sóhajtva nyomom vissza a kütyüt a zsebembe. Most minek magyarázzam, ha már egyszer eldöntötte rólam látatlanba, hogy gyökér vagyok? Biztos sok csalódás érte, és úgy tűnik, én is csak megerősítem ebben. Még ha önkéntelenül is. Kár, pedig a fotó, amit küldött magáról, borzasztóan édes volt.

- Jeon Jungkook - hallom a nevem. Bebattyogok a vizsgálóba. A nővérke kezével mutatja a vizsgálóágyat, a doki még háttal van nekem, éppen valamit klimpíroz az előtte fekvő laptop klaviatúráján. Gondolom az előzőleg vizsgált pácienssel kapcsolatos adminisztrációt fejezi be. Felmászok az ágyra, és várok. Közben szórakozottan lógatom a lábam, mint az ovisok.
- Szóval, Jeon úr, mi történt? - kérdi meg a hátam mögött az orvos. Mély orgánuma kicsit megreszeli a gerinccsatornámat. Jó értelemben. Mi ez a delejes, férfias hang? Úristen, tényleg szükségem lett volna arra a randira, ha már a dokinak a zöngéje is felizgat. Rendezem a gondolataimat, most egyáltalán nem ezért vagyok itt.
- Elestem, és... - és úgy, ahogy van, bennem reked a levegő, meg a mondatom vége is. Ugyanis a doki közben felállt a laptop elől, és megkerülve engem, most szemüvege fölött figyel rám. A vékony aranykeret fölött csillogó barna íriszével méreget. Egy darabig azon rugózok magamban, hogy csak a szemüveg miatt ilyen baszott nagyok a szemei, vagy amúgy is. Mit ne mondjak, ez igazán lényeges információ egy vizsgálóágyon ücsörögve.
- Szóval? - kérdezi újból. Csak mélyeket pislogni vagyok képes, amíg kirángatom magam valahogy az arca bámulásából.
- Khm, elestem a metró lépcsőjén, és bevertem a fejem a korlátba - mutatok a koponyám hátsó részére, ahová egy kisebb ékszerteknősnyi púp nőtt. - Utána hányingerem volt, és azt hiszem egy pillanatra elvesztettem az eszméletemet is.

A doki közelebb hajol hozzám. Hosszú ujjaival finoman tapogatni kezdi a fejem. Ez két dolog miatt is probléma. Az egyik, hogy megérzek valami kamilla illatot, ami finoman mondva is belemarja magát az orrnyálkahártyámba, mintha többet soha nem is tervezne onnan távozni. A másik, hogy így meglehetősen közel kerül a teste hozzám. Gyakorlatilag a kötött pulóverével szemezek. Tekintetem feljebb siklik, és ahol a pulóver fonalai véget érnek, ott elkezdődik a doki karamell bőrének finom textilje. Nem tudom levenni a szemeim róla, azok tovább legelészek arca selyem mezejére. A finom állvonalát csodálom, majd, ó anyám, a száját. A dús, szív alakú érzéki pirosodás már a létezésével is temérdek csókért kiált. És van egy apró anyajegy rajta. Hogy tud valakinek a száján anyajegy lenni? Minden esetre egész érdekes gondolataim támadnak a pöttyöt figyelve.

A doki úgy koncentrál a teknősöm tapogatására, hogy beharapja az alsó ajkát, nekem meg mélyet kell nyelnem. Szerintem az asszisztens is hallja, olyan hangosra sikeredik. A gyönyörű szájvonalak felfelé görbülnek erre, életemben nem láttam még ilyen különleges mosolyt. A doki visszabillen kezdeti pozíciójába, és újra a kerek üveglencséken keresztül kezd méregetni.
- Elég nagy a haematoma. Mindenképp kell egy röntgen. Young kisasszony, kérem, intézze. Jeon úr, most legyen szíves menjen el a kettes vizsgálóba, ott megcsinálják önnek a röntgent, aztán jöjjön vissza, és megbeszéljük a továbbiakat.
Bólogatok, mint valami rugófejű kiskutya a kocsi szélvédője mögött. De valahogy még a röntgenig elmenni sincs kedvem, nem akarok kikerülni a doki aurájából. Young kisasszony érces felszólítása cuppant ki a káprázatból. Szárnyaszegetten baktatok a nő után, aki betessékel egy másik ajtón. Ott egy alacsony ágyra szerveznek, míg fölöttem fel- és lesiklik a röntgengép.

Mire végzünk, egy eszméletlen elbaszott ötlet kezd kirajzolódni az agyam tekervényei közt. Vagy a röntgensugár az oka, vagy tényleg elég rendesen odakentem magam a korlátnak. Visszaslattyogok kedvenc vizsgálómba. Az ajtó nyitva áll, valószínűleg engem várnak. Beszélgetés foszlányait hallom kigördülni a résen keresztül. Túl érdekes, hogy rögtön belépjek, várok egy kicsit, lassítom a mozdulataimat, és érdeklődve figyelem a diskurzust.
- Meddig van ma doki?
- Én? Tízig - válaszolja a bársonyhang. - Tegnap is ügyeltem, pedig szülinapom volt, ma meg szilveszter, de hát ez ennek a szakmának a szépsége - nevet, én meg azt hiszem, saját magamba olvadok.
- Ja, az tuti, de legalább jó a pótlék - kuncog fel az asszisztens.
Belibbenek, a doki megnézi a felvételt, ismét megvizsgál, megnyugtat, újra érzem a kamillát. Megírja a zárójelentést, majd utamra bocsát. Nagyjából a folyosó puritánságában térek magamhoz. Rápillantok az órámra. Fél tíz. Remélem, nem szalasztom el.

Egyik lábamról állok a másikra, míg figyelem a folyosónyi semmit. Végre feltűnik sudár alakja. Most nem a fehér köpeny libben utána, hanem hosszú, sötét kabátot visel. Értetlen, de kíváncsi tekinteteket vet rám. Látom, már nyitná a száját, valószínűleg azért, hogy megkérdezze, mi a francot keresek itt, de megelőzöm egy vágytól remegő hangon elsuttogott szóval:
- Doktor...
- Kim Taehyung - biccent felém.
Majd állunk a kórház folyosóján teljes kussban, és nézzük egymást.
- Még mindig Jeon Jungkook - nyögöm ki némi köhintgetés után. - Bocsánat, csak véletlenül hallottam, hogy tegnap volt a születésnapja, és gondoltam hálám jeléül, amiért képes ezeket a jeles napokat is az emberiség szolgálatára áldozni, meghívnám egy kávéra, vagy teára. Vagy valamire - mondom ki, és érzem, a pirospozsgák felkúsznak a nyakamról az arcomra.
Úgy szkennel végig tetőtől talpig a mogyoró tekintetével, mintha valami vérképet elemezne, és magában ízlelgetné a megcsillagozott adatok veszélyességét.
- Rendben. Legyen a valami - félmosolyra húzza az ajkát, bennem meg furcsa asszociációt indít el a búgó hangján kiejtett „valami". - Mármint úgy értem, hogy a kávét nem szeretem, teát meg ittam ma vagy százat. Amúgy is szilveszter van, keressünk valami alkoholt.
Az indítványát közösen elfogadjuk, majd együtt indulunk kifelé a kórházból.
- Hova készültél eredetileg? - tegez le, és ezt bátorításnak veszem.
- A Bosingak pavilonhoz - válaszolom, és a tervezett vakrandit valamiért elhallgatom. Mindegy, úgy is elég egyértelműen küldött el a francba a srác.
- Szuper! Akkor nem baj, ha együtt megyünk?
Ó, dehogy baj, már miért lenne? Úgy tűnik sokkolom a bámulásommal, amit a bennem szétáradó öröm okoz, hogy nem ráz le, sőt.
- Csak ha elájulnál, tudod... - magyarázkodik, és egy picit belepirul. Azt az elájulást most sokkal közelebbinek érzem, de nem a fejsérülésemtől. Most éppen tőle készülök eszemet veszteni.

A metrón újfent embertelen az embertömeg. A doki teste mellé préselődök. Újra orrba csap a kamilla, ami kellemes pavlovi bizsergést indít el bennem. Mégis, olyan rövid az ismertségünk, hogy rendesen zavarba jövök a fizikai sík ilyen közelségétől. A doki csak somolyog, ahogy majdnem összeér az orrunk. Szerencsére csak pár megálló a hatos vonalon, rövid levegőhöz jutunk az átszállás közben, majd még az egyesen folytatjuk. Itt sem jobb a helyzet, sőt, mindenki a közkedvelt esemény helyszíne felé tart már ebben az időben. Ők is pavilon harangjainak bongásával akarják az óévet búcsúztatni. Végre felszínre bukkanunk a Jong-Gagnál, és egy kicsit könnyebben lélegzem, ahogy kikerülök a szép férfi ragacsos aurájából.

Meglátjuk a pavilon kecsesen ívelt tetejét, és a reflektorok fégynyalábjait, ahogy belehasítanak az óév sötétjébe. Elég sokan vannak már a téren, kutakodó tekintettel mustráljuk, hol találunk olyan helyet, ahonnan látunk is valamit, nem csak hallunk. Keresés közben az egyik italos standnál beváltom az ígéretem, és meghívom a dokit egy jó adag Makgeollira.* Lelkesen nyeljük a jól lehűtött csemegét. Hiába van tél, és csípős levegő, a Makgeolli hidegen jó. (*koreai rizsbor)
A doki a kezemért nyúl, és maga után húz.
- Gyere, onnan talán látunk valamit.
Lendületes léptekkel kerülgeti az embereket, és nekem egyre jobban kezd sajogni néhány izomcsoportom a peronnal való találkozás következtében.
- Francba - morzsolom a fogaim közt.
- Mi a baj? - néz rám, és rögötön orvos fejet vág, mintha azonnal analizálni kezdené az arcom minden rezdülését.
- A fenekem... azt hiszem rendesen odacsaptam.
Huncut oldaltekintetet vet a doki, szemei szemzugába csúsznak, és csibészes vigyorra húzza a száját. Most inkább tűnik rosszcsont gyereknek, aki csínytevésre készül, mint komoly praxissal rendelkező orvosnak.

- Ha szeretnéd megvizsgálom - rendezi vissza az arcvonalait a szokásosan gyönyörűbe. Nyelek egy nagyot, amiért rögötön a képzeletembe ugrik, ahogy a csuklómat szorító hosszú ujjait a domborulatomra csúsztatja.
- Jól van. Csak... hogy ne legyenek szövődmények, ugye? - dadogom ki.
- Így van, azokkal vigyázni kell. De sajnos már csak januárra tudok időpontot adni - biggyeszti le az ajkait, és én majd meg tudnám falni, olyan aranyos arcot vág. Hogy tud ennyi oldala lenni?
- Alig egy óra és január van - replikázok, és remélem összeszedettebb az ábrázatom, mint amit belül érzek. Mert doktor Kim pár óra alatt pakolt szanaszét mindent a lelkemben.

- Akkor le is foglalod az első időpontot? Ilyen típusú fájdalmakkal nem szabad sokáig várni - vigyorog rám.
- Ah, igen... - nyögöm ki, mert olyan lendülettel húz be egy sátor mellé, hogy bennem ragad a szusz. A nyüzsgő embertömeg mintha vezényszóra hagyná abba a morgását, minden fej egy irányba fordul. Körülöttünk mindenki a Bosingak pavilon felé figyel, és a hangos visszaszámolással van elfoglalva.
- Boldog ó évet, doki! - mondom felé fordulva. A kórházban az agyamban létrejött furcsa gondolat hirtelen tettre sarkall, és óvatosan a szájára nyomom a sajátomat. Épp csak összeérintem ajkaink vékony bőrét. Átöleli a vállamat, vastag kabátos karja valamennyire eltakarja a másikéba fonódó tekintetünket. Egymás sötét íriszében lebegünk, így hallgatjuk végig a 33 harangkondulást, ami alatt átfordul az idő kereke az új esztendőbe. Amikor elcsendesül a harang, és kitör a tömegből az örömködő ordítás, ő az, aki viszonozza a korábbi pillekönnyű csókot.
- Boldog új évet... bébi.