- Már megint? - nézett rám Jungkook a kassza felett, amikor becsippantotta a feketebab-paszta vonalkódját. Szemében csendes sajnálat ült. Tudta. Tudtam. Eltelt egy év mindhiába, az én állapotomban mégsem történt változás.
- Hm - bólintottam egykedvűen. Szívesen elkerültem volna a beszélgetést vele a társas kapcsolataimról. Vagyis annak hiányáról. Igen, már megint dzsadzsangmjon lesz az én magányos vacsorám a Black Day alkalmából, immár harmadik éve.
Immár harmadik éve vallok mindhiába szerelmet Valentin-napon Taehyungnak. Istenem, Taehyung! A neve is olyan csodálatos, mint az egész lénye. A vékony arca és a sötét szemei. A méregdrága ruhái és az elegáns illata. Még a felsőbbrendű járását is imádtam. És a hangját, ahogy egykor kimondta a nevem a virágzó cseresznyefák alatt.
Taehyung... Miatta költöztem ebbe az idegen nagyvárosba, miatta éltem több száz kilométerre a családomtól, miatta... eszem ezt a nyomorult tésztát évről-évre április 14-én. Elhomályosodott előttem a gyenge plasztik csomagoláson az írás. Mindig elfacsarodott a szívem, ha balul elsült szerelmi vallomásaim sorára gondoltam. Hiába sikított az elmém, a lelkem tök süket lehetett. Hiába mondta mindenki, hogy ne fussak olyan szekér után, ami nem akar felvenni. Hiába fogtam fel az agyammal, a szívem egyszerűen csak reménykedett, és fals próbálkozásokra sarkallt, évről-évre.
- Vigyél hozzá danmujit* is - zökkentett vissza Jungkook hangja, ahogy jelentőségteljesen rám tekintett. Ennek a fiúnak az állandó optimizmusa, volt, hogy felvidított, volt, hogy bosszantott. Most főleg az utóbbi. Enyhe ingerültséget éreztem, míg néztem a száját, ahogy szépen ívelt mosolyra húzta. Pedig nem érdemelte meg furcsa, ellenséges érzelmeimet. Alig egy fél éve még ő hordta fel nekem az ennivalót a lakásomhoz, amikor törött lábbal szenvedtem otthon. A baleset is Taehyung hibája volt.
- Nem kell, van otthon kimchi. Hozott anyám Busanból - vontam meg a vállam. Nem tudtam miért akartam közömbös lenni vele. Valami zavaró érzés kezdett felkúszni a gyomromból a szívem felé.
- Azzal is kitűnő lesz - nyújtotta át a zacskót a megvásárolt dolgaimmal Jungkook, szemében az örök vidámságával.
Hazaérve morcosan pakoltam ki a cuccokat a konyhapultra, mert semmi kedvem nem volt nekiállni a tésztának. Inkább csak az egyik Szodzsu piros kupakját tekertem le, és poharat elő sem véve, kortyoltam az üvegből. Taehyung és a cseresznyefák jutottak eszembe. Az a pár hét volt életem legboldogabb és leghazugabb időszaka.

Négy éve történt mindössze, hogy a busani nyaralása alatt megismerkedtünk. Ő elment két hét múlva, én meg ottmaradtam. A probléma csak az volt, hogy véletlenül magával vitt valamit, ami addig az enyém volt. A szívemet. Fél évig próbáltam elviselni a sajgást az elkobzott szívem helyén. Majd nem ment tovább. Úgy éreztem, hogy belehalok, ha nem láthatom újra. Így felkerekedtem és elindultam a fővárosba visszaszerezni a jogos tulajdonomat. Először mintha örült volna nekem, segített lakást találni és állást szerzett a cégénél. Megmutatta Szöult, és akkor történt, hogy a parkban a rózsaszín tavasz Taehyunggal együtt csalfa reményeket suttogott a fülembe. Aztán az érdeklődése irántam kezdett elhervadni, még mielőtt igazán szárba szökkenhetett volna. Azóta csak az én imádatom maradt felé, ő pedig könnyed nemtörődömséggel hagyta, hogy rajongjak érte.
Tekintetem a pulton heverő dolgokra siklott. A bevásárló szatyron ott virított a kisbolt neve. Eszembe jutott Jungkook örök optimista arca. Vele a kapcsolatom sokáig kimerült abban, hogy udvarias mondatokat váltottunk a boltban, a pult felett. Egészen addig a napig. Megbotlottam az iroda lépcsőházában, miközben Taehyung után loholtam. Minden olyan hirtelen történt, hogy alig fogtam fel. Úgy estem vagy fél emeletnyit, hogy a bal lábszáramat az egyik lépcsőfok éle és a saját testem közé szorítottam. Fájdalmasan reccsent. Aztán mikor anyámnak vissza kellett mennie Busanba és nem tudott tovább ápolni, Jungkook volt az, aki hozott fel nekem minden nap ennivalót a kisboltból. Kedves volt és gondoskodó. És mindig vidám. Én lelki és testi fájdalomban fetrengtem, míg ő egyre több időt töltött velem. Nem kérdezett, nem nyaggatott és nem adott kéretlen tanácsokat. Csak ott volt. Elhúzta a sötétítőket, elmosogatott, fürdeni parancsolt. Később jött, és elkísért sétálni, afféle gyógyterápiaként. A lábamra. A lelkemre.

Csengettek.

- Ki a fene... - mordultam az üres konyhában, és ledörzsöltem az arcomról a könnyeim nyomát. Felálltam ajtót nyitni. Két sötét szem meredt rám. Talán nem olyan gyönyörű, mint Taehyung, és észrevettem, hogy a fogai is kicsit előre állnak. De ahogy most állt a folyosón és várakozóan nézett rám, egy ölelni való nyuszira emlékeztetett.
- Megfőzted már a tésztát? - érdeklődött Jungkook.
- Nem, nem volt hozzá lelki erőm - mutattam felé a megkezdett Szodzsus üveget, jelezve, hogy egyelőre csupán ennyire telt tőlem.
- Akkor jó, hoztam két adagot a közeli kifőzdéből. Volna kedved megenni velem? - mosolygott.
A szép ívű szájára tévedt a tekintetem. De most ez a mosoly egész máshogy hatott rám, mint korábban, a boltban. Elbizonytalanodtam. Biztos, hogy ott van a szívem, ahol gondoltam?
Szélesre tártam az ajtót, és beengedtem. A tésztájával és a mosolyával együtt.

*pácolt jégcsapretek, a fenti képen a citromsárga színű köret, a másik kimchi

A novella megjelent Mamzi75 Valentin-napi válogatásában is.