Egy farkas vonult vég az utcán. Békésen ballagott, néha-néha lehajtotta a fejét, hogy orrát a hóba túrva szaglásszon egy kicsit. Szokatlanul nagy mértéhez képest tartása kecses szinte már fejedelmi volt, fekete bundája elrejtette volna, ha mélyen ülő kék szemei nem egy autó reflektor fényeire emlékeztetné az embert, de az állat nem félt attól, hogy valaki észre veheti őt.

Nyolc után egy lélek sem tartózkodott az otthonán kívül. Hamarosan vége a téli szünetnek ezért a gyerekek kihasználják az utolsó pár napot amit a gép elött ülve tölthetnek, nem törődve a tanulással és a rájuk bízott házi munkával. A felnőttek pedig túl fáradtak munka után ahhoz, hogy elkezdjenek hegyi beszédet tartani a tanulás fontosságáról, ha valamit el is szeretnének érni az életben.

Ezért van az, hogy az emberek nem érnek rá kinézni az ablakon, hogy túl elfoglaltak kimenni a friss levegőre csak éppen annyi időre, hogy lássák amint az előbb még az utcán sétáló farkas nyüszítve borul hóba, hogy pár perccel később remegve álljon két lábra és emberként folytassa az útját.

Az otthonáig ahol bunda helyett ruha borítja, majd a testét. Az otthonáig ahol, majd megvacsorázik és mint minden normális tizenéves ő is az éjszakába nyúló gépezésnek szentelje az idejét, azt az apró tényt leszámítva, hogy ő soha nem is volt és soha nem is lesz olyan mint a többi tini.