Mirlana igyekezett nem nagyon megbámulni a bárba belépő nagyobb csoportosulást.

Heten voltak, és mindannyian a Birodalom szimbólumát viselték, büszkén és félelem nélkül. Fegyvereiket hivalkodón az övükön hintáztatták, fittyet hányva a bár szabályzatára és a bárpultos harmatgyenge kérésére.

Öt férfi és két nő. Az egyikük valamiféle tiszti egyenruhát viselt, a többiek egyszerű katonáknak tűntek. Mirlana a színpadról tökéletesen belátta a teret, bár a fények vad játékában nehéz volt megállapítani a részleteket.

A birodalmiak hangosak voltak, még az élőzene harsogó szólóját is túlkiabálták. A bár vendégei riadtan hallgattak el, a különböző formájú, fajú lények, humanoidok és humánok elképedéssel vegyes borzadállyal figyelték, hogyan rontanak a bárpulthoz és lökik ki az egyik asztalnál gubbasztó kártyajátékosokat a helyeikért.

Mirlana szíve hevesen zakatolt, minden erejét megfeszítve próbált a táncrutinjára koncentrálni. Nem szabad felhívnia magára a figyelmet, nem szabad egy pillanatra sem rémültnek mutatnia magát. Ő csak egy táncos, semmi több.

Semmi köze a Birodalomhoz. Ahogyan a korábban semleges, középső gyűrűbeli Merexus bolygónak sem volt. És mégis, a katonák most itt vannak, és nem félnek. Senki nem áll az útjukba, senki nem tessékeli ki őket. A bárban megfagyott a levegő, és a vendégek csak azért nem mozdultak, mert észrevétlenek akartak maradni.

A lány a színpadon mellette táncoló twi'lekre és egy emberlányra nézett: barátnői szemében ugyanaz a félelem ragyogott, amit remélt, hogy ő nem mutatott annyira. A zenészek hangszereik felett váltottak ideges pillantásokat, de nem moccantak.

A tiszt, egy emberférfi kíváncsi tekintettel illette a színpadi produkciót. Láthatóan lenyűgözte őt a lányok tánca. Társai hangosan nevetgéltek, az asztalra csaptak és ittak, amennyi csak beléjük fért. A pultos szó nélkül hurcolászta a rendelt italaikat, és nyilvánvaló volt, hogy nem fognak érte fizetni.

Mirlana, amíg bemutatta különösen bonyolult mozdulatsorát, megszámolta, hány lépéssel tudna elérni a kijáratig, ha arra kerülne a sor. Már betéve tudta, mégis, újra megtette.

Ha az ember minden napját félelemben éli, hamar hozzászokik a paranoiával járó apróságokhoz. Harminc lépés. Tizenöt másodperc.

A birodalmi tiszt, aki eddig is őket bámulta, felkászálódott a bárszékről, közelebb a színpadhoz. Mirlana gyomra felfordult a kutakodó pillantás láttán, és csak kis híján nem húzgálta lejjebb testhezálló ruhájának szoknyarészét. A férfi már most imbolygott, és amikor a lányok felé hajolt, alkohol bűze csapta meg az orrukat.

– Táncoljatok nekünk! – kiáltott fel a férfi, majd bizonytalan ujjakkal az asztaluk felé mutatott.

Sorela, a twi'lek lány és Erza, az embernő kétségbeesett pillantást vetettek Mirlanára. A lány gondolkodás nélkül nemet intett a fejével, aztán mosolyt erőltetve az arcára, maga vonult le a színpadról. A tiszt arca felvillanyozódott, kézen fogva rángatta a lányt az asztaluk felé.

Mirlana sebesen visszanyelte a pánikot, és hagyta, hogy a kényszeredett nyugalma megtelepedjen az elméjén.

„Természetes dolog félni, Mirlana, azt legyőzni pedig a legnagyobb bátorság és legnehezebb lecke."

Ikté hangja, vagyis, inkább már csak az emléke, most is megnyugtatta, és egyszerre töltötte el mély szomorúsággal. Ebből töltekezett fel, amikor a tiszt végre eljutott vele az asztalukig.

– ... mindent elcsesztek a bányákban, komolyan, kész vicc volt az egész.

– A bányászoknak meg még volt képe fellázadni! Ha! Nevetséges.

– Azokért az ásványokért a Birodalom jó pénzt fizet nekik. Hálásnak kellene lenniük.

A katonák az italukba röhögtek, Mirlana viszont igyekezett nem grimaszolni, amikor megállt mellettük, és folytatta a színpadon elkezdett rutinját.

– Hát ezt meg honnan szedted, Borlan? – kérdezte az egyik katona. – Ez egy dathomiri boszorkány. Húú, ezért sokat kellene fizetnünk, mi? Igazi ritkaság.

Tűrte, hogy megbámulják varkocsba font, ezüstszín és barna haját, sápadt, szürke bőrét, a bőrén a fekete tetoválások keskeny ívét. Cserébe ő is, amennyire diszkréten csak lehetett, viszontbámulta őket.

Egyszerű emberek voltak, egyedül egy kivételével. Mirlana, amint a villódzó félhomályban felismerte az arcot, ösztönösen menekülni akart, a félelem, legyőzöttség, pánik maró sava azzal fenyegette, hogy elhányja magát.

A hetedik katona egy klón volt. Kicsit másként festett, arca hosszúkásabb volt, szeme köré célkereszt mintáját festették. Fejlógatva ült, egyedül ő nem nevetett együtt a társaival, fanyar arckifejezéssel iszogatott valami kék löttyöt. Egyszer pillantott fel, és amikor tekintete találkozott a lányéval, Mirlana hirtelen megint ott találta magát, azon a hajón, Ikté mellett...

– ... és akkor bumm! Látnod kellett volna az arcukat!

– Az én arcomat kellett volna látnod, mikor kijelentették, hogy ide kell jönni! – A tiszt váratlanul megszólalt, úgy tűnt, igencsak szoros viszonyban van a katonákkal. Vagy csak borzalmasan részeg volt. – Még hogy jedi, ennek a bolygónak a holdján! Na, ez a nevetséges!

Mirlana ugyan tovább táncolt, de fogalma sincs, hogyan. Az agya kikapcsolt, és képtelen volt felfogni, mi történik. A katonák újfent összevihogtak, a tiszt ragyogó arccal, bódultan ivott még egy pohárral, míg a klón idegesen sandított a komlinkjére, majd a bár ajtajára.

Mintha csak megérezte volna, hogy be fog lépni valaki, az ajtó abban a pillanatban elsiklott a helyéről, és egy inkvizítor masírozott be a helyiségbe.

Fekete köpenye vadul lobogott utána, fején sisak feketéje villogott. Hátára szíjazva viselte fénykardját, a sisak fenyegető, vörös sávja az egész bárt körbejárta.

A zenészek is elnémultak, az ivóra mély mélyebb csend borult. Az inkvizítor lélegzetvételeinek halk, zümmögő, sisakszűrt zaja hallatszott egyedül, és Mirlana most már biztos volt benne, hogy meghallják szívének eszeveszett dörömbölését.

Az inkvizítor kimért léptekkel közelebb masírozott az asztalhoz. Mirlana lassan, nagyon lassan hátrált.

– Maradsz, ahol vagy, kislány. – Az inkvizítor nő lehetett, hangja rideg volt, ugyanolyan kimért, mint a tartása. – Maradsz, ugyanúgy, ahogy maguk is, kollégák.

Az asztalnál ülő birodalmiak egytől egyig elsápadtak. A tiszt rekordidő alatt józanodott ki, elködösült pillantásában felszikrázott a félelem. Az inkvizítor az asztal csillogó lapjának támaszkodott, cseppet sem sietős mozdulattal végigjártatta tekintetét a különítményen.

– Szabadna tudnom, mégis mit ünneplünk ennyire? Szeretnék csatlakozni. – A hangsúlya minden volt, csak nem ünnepélyes.

A tiszt reszketve emelte fel az ujját a levegőbe, mintha valami nagyon fontosat akarna mondani. Habogva belekezdett, de a magyarázat félúton elhalt.

– Igen, pontosan – értett egyet a köhécseléssel a nő. – Azt ünnepeljük, hogy nem üzenek  Vader Nagyúrnak most azonnal, hogy küldjön nekem egy másik csapatot. Ugye?

Meglepő szinkronban bólogattak.

– Vagy talán azt, hogy nem fejezem le magukat egyazon kardcsapással. Ugye? Vagy talán azt, hogy nem ölöm meg mindannyiukat az inkompetenciájukért. Ugye?

A klónkatonában maradt annyi kurázsi, hogy válaszoljon. – Igen, Negyedik Nővér.

A nő intett, a birodalmiak egyként álltak fel. A tiszt Mirlanának dőlt, mintha benne keresné egyetlen támaszát. A lány lehunyta a szemét, mert a látása elhomályosult a rettegéstől.

A Negyedik Nővér szépen lassan a lányhoz sétált, sisakjának vörös sávja a könnyeiben tükröződött vissza. Az inkvizítor egy szót sem szólt, kezét a köpenyébe süllyesztette. Mirlana annyira reszketett, hogy a saját nyelvébe harapott.

Aztán végül a kéz előkerült, és csillogó krediteket vágott a táncosnő mellkasának. Végül intett a birodalmiaknak, akik sietősen követték.

A süket csönd még hosszú percekig az ivóra borult. Ezért hallhatták meg, ahogyan a Negyedik Nővér bekapcsolja fénykardját, és ahogyan a tiszt feje a porba hullik a bár ablaka alatt.

– Na, tudunk már valamit?

Omega türelmetlenül izgett-mozgott a Martalóc székében, miközben Tech a datapadjára özönlő adatokat próbálta értelmezni.

– Adj neki egy kis időt, kicsit berozsdásodott már – lökte oldalba Wrecker a lányt.

– A datapadom kifogástalanul működik. – Tech még csak fel sem pillantott.

– Nem is arról beszéltem!

Wrecker és Omega összenevettek, amíg a háttérben Echo minden igyekezete ellenére is megforgatta a szemét.

– Na, tudunk már valamit? – kiáltott hátra Hunter a pilótafülkéből.

– Talán a füledet kihagyták, amikor modifikálták a génállományodat? – kiabált vissza Tech, még mindig a képernyőre szegezett tekintettel. – Most kérdezték az előbb, és minél többet kérdezősködtök, én annál lassa...

– Nyugi már! – Wrecker immár Tech vállát vette célba, aki gyakorlottan tűrte a súlypontkilengést. – De azért siess.

– Tényleg haladnunk kellene. – Echo odasétált, a datapad fölé hajolva. – Küldd át nekem az adatokat. Akkor gyorsabban haladunk.

– Nem szükséges megosztanom...

– Tech, nem veszíthetünk több időt. Rex elég egyértelműen fogalmazott.

– Hát, fogalmazhatott volna még egyértelműbben! – Tech megrázta a datapadot, Echo felemelt kézzel hátrált. – Ez a kód megfejthetetlen... Várj csak, megvan.

– Tudtam én, hogy megoldod! – Wrecker felpattant, és a pilótafülke felé vette az irányt, Omega szaladt utána. – Hunter, asszem, lesz koordináta!

– Nem volt kérdés, hogy lesz. – Tech is utánuk sietett. – Csak az volt a kérdés, hogy mikor. Fulcrum az idegeimre megy, bárkit is takarjon a név.

Hunter keze idegesen lebegett a gombok fölött. – Nos?

Tech félrelökte Hunter kezét, és maga táplálta be az adatokat. Nem sokkal később a Martalóc fénysebességre kapcsolt, és a körülöttük elsuhanó űr kékjében kísérteties árnyjátékok vetültek a hajó falára.

– Oszd meg velünk, amit megtudtál. – Hunter megforgatta a székét, hogy szembekerüljön csapatával.

– A Birodalom a Merexus holdjára küldött egy egységet. Velük van egy inkvizítor. Fulcrum biztos benne, hogy jedit találtak.

Omega nagy, barna szeme kerekre tágult a csodálkozástól. – Jedit?

Tech megigazgatta szemüvegét. – Nos, igen.

– Kit? Lehet tudni?

– Azt sajnos nem.

– Hány holdja van a Merexusnak? – Hunter a képernyőn megjelenő csillagtérképre sandított.

– Csak egy. A Turukta. A levegő belélegezhető, a lakossága nem számottevő. Három kontinense és öt jelentősebb városa van. A népesség kevert, szétszóródott, jellemzően a bolygóval kereskednek és földet művelnek.

– Melyik városba mehetnek az öt közül?

– A Birodalmak szeretnek felvágni – vágott közbe Echo. – Őket is követhetjük, nem lesz nehéz kiszúrni őket.

Hunter bólintott. – Jól van. Akkor, vegyük ezt át még egyszer. Elmegyünk erre a Turuktára, megkeressük a jedit, mielőtt a birodalmiak találják meg, és aztán elszállítjuk a majd kapott találkahely koordinátáira.

Tech elhúzta a száját. – Valami ilyesmi.

– Biztos, hogy ezt akarjuk? – A Rossz Osztag vezetője mindegyik emberének szemébe nézett, egyesével, komoran. – Nem kell elvállalnunk ezt. Cid munkáiból is eltarthatjuk magunkat, és a Birodalom biztosan nem szerez tudomást rólunk. De így...

– Már megbeszéltük. – Echo a nyomaték kedvéért a műszerfalra támasztotta robotkezét. – Segíteni akarunk a Köztársaság romjainak! Jót akarunk tenni!

– És ez a jó?

– Egy életet megmenteni mindig jó. – Echo szúrós szemmel vizslatta a Hunter arcára kiülő kételyt. – A jedik számtalanszor adták értünk az életük.

– És mi is értük. A háborúnak vége, Echo.

– A háborúnak sosincs vége. – A klón a fején villogó műszerre mutatott, amit még a Skako Minoron szereltek rá. – Sosincs! Amíg van miért harcolni, semmiképpen. Kudarcot vallottunk a Serennón, kudarcot vallottunk... azzal a fiúval és a mesterével. Emlékszel még?

Hunter üveges tekintettel meredt a műszerekre a keze alatt. – Billaba mester. Caleb Dume.

– Most nem fogunk csalódást okozni. Valami hasznosat fogunk tenni, Hunter. Azért, mert szabadon döntünk.

A klón felsóhajtott. – A többiek is ennyire eltökéltek?

Tech bólintott, Omega úgyszintén. Még Wrecker is egészen visszafogottan biccentett.

– Hát jó. De előre leszögezem: nekem a ti biztonságotok a legfontosabb. Ha a Jedit nem is, de titeket élve foglak onnan kihozni.

Echo, immár megenyhülve Hunter vállára tette hús-vér kezét. – Ennél többet nem is kértünk tőled.

A Negyedik Nővér hátrakulcsolt kézzel vizslatta az előtte kibontakozó hold képét. Zölddel és barnával pettyezett sárgolyónak tűnt csupán, semmi többnek, és ahogyan a hajó sebesen közeledett, úgy érezte, ahogyan a sötét oldal átjárja minden izmát, minden gondolatát.

– Közeledünk Turukta Cityhez – jelentette be az egyik birodalmi egyenruhát viselő beosztottja.

– Már megmondtam, hogy nem a fővárosba megyünk. – A Negyedik Nővér nem fordult a férfi felé, mégis látni vélte, ahogyan az riadtan nyel egyet.

– Hölgyem, én azt az utasítást kaptam...

– Kitől?

– Nem... nem magától, hölgyem.

– Akkor nem számít. – Az inkvizítor végre rápillantott a férfire. – Oda megyünk, ahová én mondom.

– És... hova mondja?

A Nővér nem válaszolt. Elmerült, mélyen az Erőben, kutatva, tapogatva a jedi mocskos nyomát.

A férfi zavartan kereste a szavakat; de még mielőtt megkockáztathatta volna, hogy a fejét vegyék, a nő hirtelen megpördült a tengelye körül, és nekiindult, egyenesen a pilótafülke felé. Kizavarta a döbbent pilótát, és biztos kezekkel kormányozta a hajót, arra, amerre a megérzései vezették.

Senki egy szót sem mert szólni a gépen. Néma csöndben ereszkedtek a bolygó felszíne felé.

Hamarosan vadul burjánzó dzsungel bukkant fel a hajó törzse körül.

– Van egy tisztás körülbelül hét kilométerre a jelenlegi helyzetünktől – szólt közbe bátran a másodpilóta.

– Látom. – Az inkvizítor ellenőrizte az adatokat. – Tegyék le ott a gépet.

A nő kiugrott az ülésből, visszaadva a terepet a pilótának, aki erőteljesen izzadva vette vissza az irányítást. Komlinkhálózatán egyfolytában csak azt hallgatta, hogy a nő nem egészen két órával ezelőtt brutálisan kivégezte a küldetést hivatalosan vezető tisztet.

Az inkvizítor némán intett, megmaradt katonái felsorakoztak előtte.

– Bármit látnak a felszínen, azonnal jelentenek. – A nő leakasztotta hátáról a fénykardját. – A célpontunk neve Ikté Kross, jedi mester. Jelentéktelen erők jelentéktelen birtokosa, de azért ne becsüljék alá. Néhány csatában vett részt, mindet megnyerte. Talán Lord Vader figyelmére nem méltó, a miénkre viszont igen. Világos, amit mondtam?

– Igen, hölgyem!

A nő lépett le először a rámpán. A dzsungel nehéz, fojtogató levegője ugyan nem jutott át a sisakjukon, de a mellkasukra, a lábukra, kezükre igenis rátelepedett a füllesztő érzés.

– Ne csak a jedire figyeljenek. Az erdő... – A Negyedik Nővér a fák közé bámult. A katonák hiába követték a tekintetét, semmit sem láttak. – Az erdő él.

A Nővér előrement, a katonák egy pillanatig hezitáltak.

– Mi a fenét jelent az, hogy az erdő él? – Az egyik katona, Rux, kérdőn pillantott a többiekre. – Növény, persze, hogy él.

– Csak kövesd a parancsot. – A klón megigazította a vállára vetett mesterlövész puskáját. – Ennyi.

Rux fanyalogva megvonta a vállát. – Már kérdezni sem lehet, klón?

A klón szúrós pillantással lépett mellé. – A nevem Crosshair.

Mirlana a lehető legmesszebb rakta le a gépet a birodalmiak hajójától. Eddig jó szolgálatot tett, bár gyötörte a lelkiismeret-furdalás, tudva, hogy a cél nem szentesíti az eszközt, és hogy ugyanúgy lopott, lényegtelen, milyen célból.

Miközben kicsatolta az övét, igyekezett kizárni az elméjéből minden zavaró gondolatot.

„Eljöhet az idő, amikor nem leszek melletted. Amikor olyan döntéseket kell hoznod, amiket nem akartál. De tudnod kell... tudnod kell, hogy a szívedben örökké ott leszek. A hangom utat mutat majd, ha szükséged lesz rám."

Mirlana visszanyelte a könnyeit, és magához vette a táskáját, áttúrva annak tartalmát: néhány gránátot, egy igencsak kopottas DC-17 pisztolyt, élelmet és a legdrágább kincsét, amit valaha is a kezében tarthatott, de amit soha nem mutathatott meg senkinek.

Szinte félve vette elő a DC-17-est, rosszullét tört rá, amikor a kezébe fogta. De nem volt más választása. Muszáj volt, hozzáérnie, akkor is...

Akkor is, ha soha többé nem akart. Akkor is, ha az ő és Ikté vére tapad a fegyverhez.

„Bátornak kell lenned. A mi életünk másról sem szól, csak áldozatról. A félelemről való lemondás az első ezek közül."

Kióvakodott a rámpán, és magába szívta a dzsungel párás levegőjét: lüktetett benne az élet, a küzdelem, az akarat. Az Erő. Átitatta a lombokat, a földet, a sűrű homályt, amely a fák között honolt, és megtelepedett a birodalmiak hajóján.

Mirlana fedezékről fedezékre haladt. A dzsungel apró, fürge állatai, amiknek nevét nem ismerte, biztosították, hogy még akkor se bukkanjanak a nyomára, ha a hajóról folyamatosan életjeleket kutatnak.

– Ostoba vagyok – mormogta, inkább csak magának. – Teljesen ostoba.

Széles ívben kerülte meg azt a pontot, ahol az inkvizítor az erdőbe nyomult, katonáival kísérve. A megérzéseit követte, hagyta, hogy azok irányítsák, ám az erdő kényelmetlenül fészkelődött a kutakodó gondolatai alatt, és mogorván zárta magára titkait. Nem akart osztozni senkivel sem rajta.

Az erdő élt.

A nap gyorsan alábukott a horizonton, és Mirlana attól tartott, a sötétben olyan dolgok ólálkodhatnak, amikre még nincs felkészülve. A gyaloglástól kimerült, mind a teste, mind a lelke egy kis pihenőre vágyott. Nem kockáztatta meg a visszautat a hajójához. Túl sokat haladt ahhoz, hogy most feladja.

Nem érezte az inkvizítor jelenlétét, akárhogyan is akart a nyomára bukkanni. Nem tudta, ez jó előjel-e vagy rossz, de bízott abban, hogy az erdő talán elemészti a gonoszt.

Aprócska tábort vert, nem gyújtott tüzet. Elgondolkodva rágcsálta magával hozott élelmét, amikor furcsa zajra lett figyelmes a háta mögött: lopakodó neszre, amelytől kirázta a hideg.

Gondolkodás nélkül az aljnövényzetbe vetette magát, kitapogatva a pisztolyát az övtáskáján. Lehunyta a szemét, hogy megérezhesse a támadó szándékát, ám erre hamar fény derült. Hatalmas test robbant ki a bokrok közül, és Mirlanának nem volt elég ideje ahhoz, hogy félreugorjon.

Öklömnyi nagy, vörös szempár nézett vele farkasszemet, agyarak és tűéles fogak villantak elő egy hatalmas koponyából. Szőr borította, négylábú test rogyott a lány fölé: ám mielőtt bármit is tehetett volna, tompa puffanás hallatszott az állat oldala felől.

Megtermett, páncélos idegen keze ütötte meg a bestiát.

– Wrecker, ne!

Tech suttogása elhalt az ütéstől, amit a klón mért az ismeretlen állatra; Omega előrántotta íját, a lila energia felszikrázott egy pillanatra, de Echo azonnal lefogta a kezét.

– Gyere, te lomha akármi, ide nézz! – kiáltotta Wrecker az állatnak.

A vadállat lassan megfordult, elfelejtve korábbi prédáját, és szimatolva hajolt a klón felé. Hunter, kihasználva a figyelemelterelést, a lányhoz ugrott, és a karjánál fogva a fedezékükként szolgáló, húsos gombatorony felé rángatta.

– Wrecker, csöndesebben! Ha a birodalmiak meghallják a csatározást, biztosan megtalálnak minket is.

Tech a testvére mellé lépett, kimért léptekkel, felemelt kézzel. Az állat egyszerre kettejüket is szemmel tartva közelebb topogott hozzájuk, dühösen kivillantva agyarait.

– Ja, próbáld meg suttogva rábeszélni ezt a dögöt, hogy menjen haza! – Wrecker nem vette le a szemét az állatról. – Hol a lány?

– Hunter elvitte. Most már... mehetünk.

A nagydarab klón felvonta a szemöldökét, de még mindig tartotta a szemkontaktust. Úgy tűnt, egyedül ez tartja féken a fenevadat a támadástól. – Megmondanád, hogyan?

– Azt hiszem, ez az állat növényevő. – Tech fürgén olvasta szemüvegén elúszó szöveget. – Legalábbis annak kéne lennie.

– Ezt majd akkor mondd, amikor ez az izé leharapja a karomat...

A semmiből egy vaskos fahusáng száguldott el a klónok mellett, egyenesen be az erdő még sötétebb zugába. Az állat döbbenten kapta a tekintetét az újabb mozgó célpontra, majd váratlan lendülettel a fadarab után vetette magát.

Tech és Wrecker komikus lassúsággal nézett össze, majd pillantott az árnyak közül előlépő Omegára, aki éppen azzal volt elfoglalva, hogy diadalittas mosollyal rázta le a kezéről a rátapadt fakérget.

– Szívesen! – suttogta oda vidáman.

Wrecker vigyorogva tisztelgett, és még Tech ajkára is mosoly kúszott. Aztán mindhárman az ismeretlen felé fordultak.

– Most már elmúlt a veszély. – Hunter a lány vállára tette a kezét, bátorító mosolyt kényszerítve a vonásaira.

A lány meredt szemekkel bámulta a csapatot; olyan gyorsan történt minden, hogy a klónoknak ideje sem volt reagálni.

Mirlana remegő kézzel rántotta elő a pisztolyát, és kérdés nélkül Hunterre lőtt, miközben felordított, de úgy, hogy a környező fák sem tudták elnyelni a zajt. A kiáltás természetellenes erővel futott végig a dzsungelen.

Hunter a páncélján füstölgő folttal egyetemben hátraesett, Omega rémülten guggolt le mellé. Wrecker agya azonnal védekezésre kapcsolt és nekirontott volna a lánynak, de Tech ügyetlenül visszarántotta.

Echo ugrott az őrülten lövöldöző Mirlanához, de amint ép bal kezével le akarta fogni őt, abból kirobbant az elemi Erő. A sokhullám hátrarepítette Echot és a többi klónt is, a bokrok, fák a földig hajoltak.

– Ne... érjetek... hozzám! – kiabálta a lány; de nem érkezett válasz. Az Erő által felkavart levelek lassan szitáltak vissza a föld felé, betemetve a földön fekvőket.

Mirlana, rádöbbenve, mit tett, abbahagyta a tüzelést, égő szemmel nézett körbe a pusztítása színterén. A klónok mozdulatlanul hevertek a földön, és a távolban fények gyulladtak fel, az erdő átellenes oldalán. Odáig elhallatszott a fák recsegése és az álmából felzavart állatok trappolása.

„Soha ne állj értem bosszút, Mirlana. Abban elhamvad az emlékem. Én nem erre tanítottalak."

Mirlana bénultan figyelte, amint a fények egyre közelebb táncolnak hozzá a dzsungel sűrűjén át. Szinte hallani vélte a katonák sisakját megtöltő, statikus recsegésben elordított parancsszavakat, és átkozódva tépett a hajába, nem tudva, mit tegyen. Végül Omega mocorogni kezdett a földön; Mirlana megkönnyebbülten vetette térdre magát mellette.

A kislány kábának tűnt, szőke haja vonalában csúnya seb vöröslött, amit egy ág karcolhatott rá a zuhanásakor. A lány azonban úgy látta, nem szenvedett más sérülést.

– Mi volt ez? – kérdezte döbbenten. Echo kúszott mellé, robotkezét hasztalan szorítva a fejére.

– Ő a jedi – suttogta, alaposan megnézve magának az idegent. – Ugye, te vagy? – A lány riadtan nyelt, Echo a fejét rázta. – Nem akarunk bántani. Hallod? Azért jöttünk, hogy megmentsünk. Esküszöm, hogy így van.

Omega hátrakapta a fejét. Ő is meghallotta a közeledő katonákat.

– El kell tűnnünk innen. Nagyon gyorsan. – A kislány megnyugodva fújta ki a levegőt, amikor Tech és Wrecker már ülő helyzetbe tornázta magát, ám Hunter riasztóan mozdulatlan maradt.

Mirlana, legyűrve a viszolygását, a klón mellé térdelt. A hátára esett, szeme csukva volt, és a páncélján ütött lyukból még mindig füstcsík bodorodott elő. Ám közelebbről, a pánikon túl Mirlana már látta, hogy a lövést a páncél javarészt felfogta, és valószínűleg inkább az Erő lökése, semmint maga a lőtt seb tehet a férfi eszméletlenségéről.

– Én... – A lány hebegve kereste a szavakat, ám ekkor Wrecker nemes egyszerűséggel, akár egy zsák meiloorun gyümölcsöt, a vállára kapta a sérült vadászt.

– Futás! – bődült el a nagydarab férfi, és még Technek sem volt kedve vitatkozni.

– A hajónk arra van! – kiabált közbe Omega lihegve, belekapaszkodva Mirlana kezébe. – Mennünk kell, talán lerázhatjuk a birodalmiakat a géppel!

– Nem érünk el odáig, attól tartok. – Tech még futás közben is a datapadján pötyögött. – De ha sikerül elérnünk azt a sávot – mutatott előre a fák sűrűjébe, egy kivételesen óriásira nőtt fa árnyékára –, ott jóval nagyobb esélyünk lehet elrejtőzni. Az ott növő fák levelei különleges mérget termelnek, amik megzavarják a rádiójeleket. Nyomunkat fogják veszteni.

– És mind meghalunk! – vetette hátra Wrecker, Hunter összevissza rázkódó válla fölül. – Ha mérgező a levél...

– Elvileg emberre nem mérgező. Van jobb ötleted?

– Elegem van az elvilegjeidből – nyöszörögte Wrecker. – A hajón kellett volna maradnom!

– Már késő! Futás!

Mirlana meglepően nagy magabiztossággal vezette a csapatot, a klónok kérdés nélkül szegődtek a nyomába. A lány gyors volt, úgy suhant az ágak és levelek labirintusán, akár egy kísértet. Omega megbabonázottan követte minden mozdulatát.

– Még sosem láttam jedit – motyogta. Echo nem válaszolt, de egy pillanatra megérintette a kislány vállát.

Mirlana érezte, hogy az üldözőik jóval gyorsabban közelednek, mint ahogyan ők távolodnak, és hogy nem sokat érdekli őket a körülöttük burjánzó élővilág nyugalma. Vörös fényszablya vágta ketté mögöttük az általuk kikerült, vaskos indákat, a penge halálos ívet írt le, majdhogynem érintve a leghátul loholó Tech sarkát.

– Ez nem jó, nagyon nem jó! – Wrecker kifulladva sandított hátra.

– Nem mondod! – Echo a pisztolyáért nyúlt, ám ekkor Mirlana felemelte a kezét és megtorpant.

– Mégis mit...?

Echo nem bírta befejezni a mondatot. A Tech által mutatott fák közül újabb hatalmas fenevadak rontottak elő, ezúttal öt, a léptükbe beleremegett a talaj. És legnagyobb döbbenetükre őket kikerülték, de az éppen akkor a sűrűből Erő-generálta ugrással kiemelkedő inkvizítorra azonnal rávetették magukat.

– Gyorsan, gyorsan! – Mirlana sikolya térítette őket magukhoz. Az inkvizítor vicsorát még a sisakján keresztül is látni lehetett, dühösen vette fel a küzdelmet a testes állatokkal.

Követték a lányt, egyenesen a fák alkotta fénytelen útvesztőbe. Még sokáig hallgatták a fénykard suhogását, az állatok bömbölését és az inkvizítor kiáltását; ám hamarosan zöldszagú csönd borult rájuk.

Hali!

Régóta gondolkodtam egy Bad Batch-féle fanfictionön, de csak mostanra sikerült elszánnom magam rá. A neveiket nem fordítottam le magyarra, de Rossz Osztagként fogom őket emlegetni, ha tehetem - hülyén hangzik, de a magyarítás híve vagyok a legtöbb esetben.

Remélem, tetszett (ha igen, és ezt jelzed is, annak borzasztóanrettenetesennagyon fogok örülni), nemsokára töltöm fel a folytatást!