– Ikté, merre vagy?

Tech harmadjára szólt bele a közös kommunikációs csatornájukba, de az éter ezúttal sem visszhangozta a nő válaszát.

– Ugye, nem halt meg? – kérdezte Omega sírásra görbülő szájjal, futtában is elmázolva a kitörni készülő könnyeit.

Tech nem válaszolt, úgyhogy megint Echora maradt, hogy tartsa a kislányban a lelket. – Ne aggódj.

Wrecker, aki az ernyedt Crosshairt cipelte a vállán, felmordult. – Omega, te tényleg ne aggódj, de én most már egy kicsit parázok, ha nem gond. Se Hunterék, se a jedi meg se szólal.

Echo felmordult. – Wrecker, ha ez az egyetlen gondo...

Mindannyiuk komlinkje egyazon pillanatban kapcsolt be.

– Tech, jól vagytok? – érkezett végre a kiffar nő fáradt kérdése, és Tech máris válaszolt.

– Mi igen, rólad viszont kezdtünk lemondani.

– Jól teszitek. – Ikté gyászos hangsúlya mindannyiukat megállásra késztette, még akkor is, ha már hallották az ereszkedő birodalmi gépeket a légkörben. – Mondjatok le rólam.

– Miről beszélsz? – Omega szólt közbe. – Nemsokára elérjük a Martalócot, és máris felveszünk téged, aztán pedig Hunteréket.

– Engem hagyjatok itt. Valakinek le kell kötnie az érkezett erősítést.

– Igazán nincs szükség figyelemelterelésre. – Tech már szinte látni vélte a Martalóc szürke vázát a fák utolsó sűrű vonalán túl. Újra futásba kezdtek. – Megfelelő időzítéssel és egy kis szerencsével ki tudjuk kerülni a birodalmiakat. Kisszámú csapatról van szó, két hajó van felettünk, ami annyit jelent, hogy...

– Tech, megmondtam. Vigyétek ki Huntert és a tanítványomat, én pedig lefoglalom a katonákat. Ez a végleges ajánlatom.

– De...

– Valamelyik katona jelzett a birodalmi egységeknek. Az is lehet, hogy egy csillagromboló állomásozik a közelben, túl gyorsan ideértek a plusz csapatok. Nem kockáztatom meg, hogy Mirlana vagy akár ti itt maradjatok.

– Ikté...

– El kell hallgattatnom azokat, akik tudnak Mirlanáról – közölte a jedi mester meglepő nyugalommal. – És én kész vagyok meghozni ezt az áldozatot, az erdővel együtt.

– Ikté mester, ez őrültség! – Ezúttal Echo szólalt meg. Már elérték a hajójukat, mindenki elhelyezkedett a közelgő felszálláshoz. Omega óvatos mozdulattal csatolta Crosshairt az egyik szabad székhez, aki még mindig eszméletlen volt. – Már a hajón vagyunk, Tech már indul is... Gyere ki abból az erdőből, hogy követhessük a nyomodat.

– Nem. Nem hagyom el az erdőmet. Soha nem ez volt a célom.

– Ikté, kérlek...

– Mondjátok meg Mirlanának, hogy érte teszem. Keresse meg az apját, én pedig megvívom az utolsó csatámat.

A komlinken megszűnt az adás. A klónok döbbent csendben bámulták a Martalóc körül felizzó levegőt a fülke ablakából, de Tech gyorsan magához tért.

A gép felemelkedett.

Hunter szeme káprázott, érzékei furcsán kiélesedtek és mégis úgy érezte, süllyed. Kapálóznia kellett a saját érzéseiben, bátorság és győzelem örvényében próbált a felszínen maradni.

Akkor hallotta meg a Martalóc hajtóművének ismerős zúgását.

Úgy vedlette le magáról a különös illúziót, mintha az egy második bőr volna, és gyakorlott határozottsággal lépett Mirlanához.

A lány lángolt, akár a hajnal, de amint megérezte Hunter óvatos ujjait a vállán, megrezzent és a láng kialudt a bőrén.

– Megjöttek – közölte Hunter. Még neki magának is furcsa volt a saját hangja, ragacsosan és túl éberen szólt egyszerre. Mirlana ereje a bőre alá kúszott, mozdulatainak heves élt adott. – Készülj fel.

Mirlana felsóhajtott, aztán felállt. Az Erő fénye teljesen kialudt, és az általa keltett érzések nyomtalanul eltűntek. Hunternek pislognia kellett, hogy magához térjen; a Mirlana adta határozottság kiszivárgott a csontjaiból, és most hirtelen belényilallt az aggodalom.

Nem hallott semmit a csapatáról azóta, hogy elváltak. Ő nem tett semmit, csak ült itt és... Ígéretet tett, a csapatáért. Ki fogja őket hozni innen élve.

Az övéhez nyúlt és lekapta róla a jelzőfény szerkezetét, hogy azzal mutasson utat a mérgező levelek között vak társainak, merre jöjjenek. Mirlana azonban a semmiből ott termett mellette és lefogta a kezét.

– Újabb birodalmiak jöttek – magyarázta. – Az Erő megmutatta nekem a hajóikat. Közel járnak.

– Miattunk jöttek? – Hunter a dathomiri szemébe nézett, kereste a félelem nyomait. Nem találta.

– Igen.

– Akkor is jeleznünk kell Technek.

– Ikté biztosan velük van, ő meg fog minket találni.

Ebben a pillanatban szólalt meg a komlink, erősen sercegve, de még nagyjából érthetően.

– Merre vagytok? – Echo sürgető hangjára Mirlana szíve apróra zsugorodott.

– Ikté? – kérdezett vissza Hunter, vetve Mirlanára egy oldalpillantást. A lány bánata az ő szívébe is belefúrta magát.

– Gyertek ki az erdőből vagy adjatok valamiféle jelet – terelte a szót Echo. – De gyorsan! Birodalmiak...

Az adás még reccsent egy nagyot, majd teljesen megszűnt.

Mirlana ismét megfogta Hunter kezét, ezúttal azonban visszavezette a klón ujjait a jelzőfényre.

Hunter egy pillanatra lehunyta a szemét, a lány érintése finom volt a bőrén. Mirlana szomorú pillantásától azonban újra az az érzése támadt, hogy süllyed. Ezúttal az érzés nem volt kellemes.

A fény kirobbant a szerkezetből, és a Martalóc, otromba bogárként követve a fény útját, egészen közel zúgott fel, kitakarva a Tukata felszínére tűző első napsugarakat. A rámpa lenyílt, és Hunter, bár felesleges udvariaskodással, de a kezét nyújtotta Mirlanának, hogy felsegítse.

A lány nem mosolygott, szótlanul kapaszkodott belé, ahogy együtt felugrottak a rámpára, majd a hajó elzúgott az erdő összeérő lombkoronái felett.

Mikor Crosshair magához tért, az ismerős illatok, hangok úgy fejbe kólintották, hogy azt kívánta, bárcsak inkább halott lenne.

Azért mégis csak felnyitotta a szemét. Omega és Wrecker hajoltak fölé, a kislány kezében étellel megrakott tálcát egyensúlyozott, míg testvére tőle szokatlan aggodalommal vizsgálgatta az arcát. A hátuk mögött kivette Echo, Hunter és Tech vitatkozó alakját és egy lányét, akit hirtelen nem tudott hova tenni a fejében.

A lány majdnem ugyanolyan elhagyatottnak tűnt, mint amilyennek ő érezte magát. Elkülönülve állt, nem tudva mit kezdeni magával...

Valami emlék csiklandozta a tudata peremét, és végre rájött, honnan volt olyan átkozottul ismerős az arca. Abban a bárban, a Merexuson. Ott volt.

Mi köze egy táncosnőnek a testvéreihez?

– Jól vagy? – Omega óvatos kérdése rázta ki a merengéséből. Még mindig érezte a csontjaiban a kábító lövedék zsongó fájdalmát, de már elég éber volt ahhoz, hogy kinyújtózzon.

Nem válaszolt. Kereste a szavakat, és küzdött az undor, szégyen, harag és bánat tengernyi érzelmével, amely a Tipoca Cityt örökké fenyegető hullámokként ostromolták. De Tipoca City összeomlott, megadta magát a hullámoknak, és Crosshair az ajkába harapott az emléktől.

Még Wrecker is úgy tűnt, hadakozik magával, szólásra nyitott szájából nem jöttek szavak. A mindig hangos testvér most némán tátogva meredt rég nem látott barátjára.

– Hoztam neked ennivalót. – Omega magára erőltetett egy mosolyt, de a keze reszketett, ahogy felé nyújtotta a tálcát. Mintha valami primitív törzs áldozati ajándékát nyújtaná felé. – Biztos szükséged van rá.

Crosshair az ételre szegezte tekintetét, és próbált ellenállni a csábításnak és az Omega hangjában remegő otthonnak.

– Hol a csapatom? – köpte ki végül az első gondolatot, ami nem láncolta a sorsát elhagyott testvéreihez.

Omega elhúzta a száját, a tálcát Crosshair székének kartámaszára fektette.

– Meghaltak – közölte Wrecker, furcsa keménységgel. – Mi vagyunk meg az űr. Ha szeretnéd, kidobhatunk, még mielőtt fénysebességre kapcsolunk.

Omega rosszallóan sandított fel Wreckerre, de a férfi nem reagált, meredten viszonozta Crosshair tekintetét.

– Van más választásom? – Crosshair vadul kapaszkodott önbecsülésének maradékába, de már ő is tudta, hogy az ujjai csúszósak, a meredély pedig túl mély.

– Nincs.

Wrecker elcsörtetett, a még mindig vitatkozó klónokhoz. Omega zavartan kapkodta pillantását közte és Crosshair között, míg végül ő is elment, de ő a hajó hátuljába, az alvóhelyeik felé.

Crosshair nem mulasztotta el a tényt, hogy ugyan a kezeit szabadon hagyták, de a mellkasát a székhez nyomó öv kérlelhetetlenül szorította, és hogy amíg ők nem akarják, nem szabadul.

Morogva szemezett az étellel, de aztán, elveszítve a hosszas szemezést, nekiesett az első falatoknak.

Hunter berekedt, mire abbahagyták a vitatkozást. A csillagok vetítette kék űrben feszült csend honolt; Tech úgy tett, mintha a fénysebességre kapcsolás óta ezernyi feladata lenne a monitoron, Echo rosszkedvűen alvást színlelt a másodpilóta székében, Wrecker pedig a gonk droidnak suttogott valamit, feltételezhetően semmi vidámat.

Omega elbújt, Crosshair pedig a székében szuszogott. Hunter fanyar mosollyal nyugtázta Cross üres tálcáját és az ételmorzsákat a kezén, de a testvére szeme körüli karikáktól elment a kedve még ettől a mosolytól is.

És aztán meglátta Mirlanát. A lány magába roskadva ült a hajó egyik sötét, csendes sarkában, fejét a térdére hajtva. Nem sírt, meg sem nyikkant, és, ahogyan az előtte tornyosuló ételre nézett, nem is evett. Még mindig a nyakában viselte Hunter sálját, abba burkolózott. Hunter szívét egy röpke pillanatra megmelengette a látvány.

Hunter, belátva, hogy vagy ő is harag-alszik, mint Echo, vagy duzzogva elvonul Omegához, még Mirlanát tudta jobb kedvre deríteni. Úgyhogy, engedve a lelkében erősödő ösztönnek, így is tett.

Mirlana felnézett rá, ahogyan megközelítette őt, de nem kifogásolta, mikor Hunter mellé ült, egészen közel a műszerek megvilágította félhomályban. Szótlanul osztoztak az utóbbi órák fáradalmaiban, vállt vállnak vetve, mint valami furcsa, néma csatában.

– Nagyon sajnálom – motyogta végül Hunter, akit szinte fojtogatott a hajót uraló csönd.

– Valahogy tudtam, hogy nem fog velünk jönni. – Mirlana suttogásába gyomorforgató önvád vegyült. – Mégis hagytam, hogy félrevezessen a remény.

– Vissza fogunk jönni a mesteredért, ezt megígérhetem. Vagy mi, vagy Fulcrum másik embere. De most el kell tűnnünk egy darabig. Biztonságba kell helyeznünk téged.

Mirlana hallgatott, Hunter tekintetét kereste a sötétben. A barna szemek szépen csillantották vissza a műszerfalak hidegkék ragyogását.

– Tényleg elhiszed, amit mondasz, vagy csak a hadvezér beszél belőled? – kérdezte a lány.

– Mindkettő.

Hallgattak: a hajó suhanását, az alvók szuszogását, Tech motyogását és Wrecker szitkozódását. Hunter lebegő otthonának megszokott zajait.

– Hová visztek? – tette fel a kérdést Mirlana.

– A kapott koordináták helyszínére. Tech szerint van egy titkos útvonal, amelyet a jedik a Parancs óta koptatnak, és amely útnak a végén esélyük van az újrakezdésre.

– Tech azt is mondta, hogy Ikté azt kérte, keressem meg az apámat.

– Többek között ezen is vitatkoztunk, igen – ismerte be a férfi sóhajtva.

– Te mit gondolsz?

– Hogy nem kockáztatnám az életed az apádat keresve. Rexre az életemet bíznám, ahogyan arra is, amiben ő hisz.

Mirlana elgondolkodva nyúlt a vörös sálhoz; aztán, mint aki transzból tért magához, hirtelen lekapta a nyakából.

– De hát ez a tiéd – nyújtotta a férfi felé, meglepetéssel a hangjában. – Mikor került ez rám?

Hunter megköszörülte a torkát. – Mikor ragyogtál. Odalent. A meditációdban.

Ezúttal Mirlana köhögött. – Ó. Bocsánat, szólhattam volna, hogy mi lesz. És köszönöm.

Hunter maga is meghökkent, amikor visszanyújtotta Mirlanának a sálat. – Tartsd... tartsd csak meg.

A lány szeme kerekre tágult, Hunter látta benne az összes tovatűnő csillag fényét.

– Én... – a lány hangja elcsuklott, aztán kötelességtudóan visszatekerte a kendőt a nyakába. – Köszönöm.

Újabb mély hallgatás ereszkedett közéjük. Ezúttal azonban kevésbé kellemetlen.

– Te mit szeretnél, Mirlana? – súgta bele a némaságba Hunter, óráknak tűnő percekkel később.

– Visszamenni Iktéért.

– Tényleg visszamegyünk érte, de a te sorsod...

– Nem vagyok jedi, engem nem illet meg a jedik útja – vágott közbe Mirlana kissé hevesen. – Talán tényleg az apámat kellene megtalálnom. Iktének igaza lehet.

– Ha ezt kívánod, akkor úgy lesz.

Mirlana elpislogta a hála könnyeit, de csak azután, hogy biztosra vehette, a férfi látta.

– Pihenj még rá erre a döntésre, Mirlana. – Hunter leheletfinoman megérintette a dathomiri vállát. Már egyikünk sem rezzent össze az érintésre. – Egyelőre egy köztes állomást néztünk ki magunknak, oda tartunk. Még van egy kis időd.

Felállt, lezártnak érezve a beszélgetést, amikor Mirlana utánakapott. Hunter meglepetten viszonozta a lány még meglepettebb pillantását.

– Nem... nem maradsz itt velem? Segíteni, átbeszélni, mi volna a jobb? Neked és nekem, a csapatodnak?

Hunter hagyta, hogy a döbbenet visszahúzza őt a lány mellé.

– De... dehogynem. Szeretnéd, hogy maradjak?

– Nincs kivel megbeszélnem, és te vagy a csapat feje. Logikusnak tűnik.

Hunter sietve bólintott. – Persze. Azt hittem, nélkülem... Szóval, mindegy. Remélem, kevésbé indulatos vitapartnerem leszel a testvéreimnél.

Mirlana a könnyed félmosolyra szintén mosolyogva válaszolt.

– Én is remélem.

Ikté Kross már nem érzett félelmet, haragot vagy mást, amikor a birodalmi csapatszállítók földet értek. Az Erő ott volt vele, és az utolsó pillanatai Mirlanával elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy erőt merítsen önmagából és lemossa magáról a kételyeket.

A Barriss Offee-val folytatott harc és gyász kimerítette. Ha lett volna még egy inkvizítor a fedélzeten, egészen biztosan halott lenne.

Ám a csapatszállítókból egyszerű katonák rajzottak ki, egyszerű fegyverekkel, amikkel Ikté csukott szemmel is fel tudta venni a küzdelmet.

A katonák jóval előbb kaptak parancsot a holdon való leszállásra, mint azt képzelte. Talán akkor, amikor a vortogok az első gondokat kezdték el okozni a kisszámú csapatnak... és nem azután, hogy rájöttek, két Erőhasználó van a felszínen.

Barriss rettegett. Nem akarta elszúrni az utolsó küldetését, nem akart újabb csalódást okozni az örökké elégedetlen Nagyúrnak. Nem akart idő előtt élőhalott, megbüntetett szolgájává válni a Sötétségnek, ahelyett, hogy kitüntetik. Úgyhogy nem szólt Mirlanáról, a megérzéseiről.

Ikté érezte, hogy végképp elcsitulnak benne az érzelmek, és elszégyellte magát.

Technek azt mondta, megöl minden katonát, aki csak tud Mirlanáról; az Erő sötét oldala megkísértette a saját otthonában, harag és pusztítás ösvényét mutatva a nőnek, aki mindent elvesztett, de aki nem akarta még feladni, sem önmagát, sem azt, amiért annak idején kiállt.

Már nem volt jedi, ezt ő is tudta, az erdő és a Parancs többet tanított neki a puszta Fénynél. De nem volt sith sem, és nem is lesz. Ott lesz középen, a szürkeségben, az ismeretlen világban, ahol a köd mossa össze a fény és sötétség határait. És ehhez el kell hagynia az erdőt, ezt a világot. Még élnie kell, az értelmetlen önfeláldozás korszaka véget ért.

Élnie kell, mert van célja, és nem öli meg a katonákat, ha azok nem adnak okot neki.

De a hajóiknak még hasznát veheti...

Igazából semmilyen tervem nincs ezzel a történettel, fogalmam sincs, mit akarok kihozni belőle, de élvezem írni, szóval... szóval rakosgatok ki hozzá részeket, függetlenül attól, hogy senki nem olvassa (lol). Ha esetleg még mindig nem veszítettelek el, kedves olvasó, és valahogy, valamiért idekeveredtél, hajíts meg egy csillaggal/kommenttel!

Az Erő legyen veled!