- Elindítottuk az esküvői meghívókat és küldtünk egyet Taehyungnak is – mondta a nővérem, nekem pedig, nem viccelek, összerogytak a térdeim a sokk végett: le kellett guggolnom, mert minden erőm elszállt. Túl sok információ ért hirtelen megint.

A lányoknak mondtam, hogy szálljanak csak vissza nyugodtan az autóba, amíg én gyorsan telefonálok egyet. Szipogva, kétségbeesve tárcsáztam a nővéremet, aki bár 10 évvel ezelőtt lelépett és itt hagyott engem egyedül megbirkózni ezzel az egész élet dologgal, azért többé-kevésbé ott volt nekem támaszként. A legutóbbi látogatásuk alkalmával pedig a saját szemével láthatta, hogy nem javult semmit az otthoni helyzet, és akkor azt ígérte, jobb testvér lesz, így tényleg nem vaciláltam azon, hogy hívjam-e vagy se, szükségem volt a támogatására és a tanácsára. Ráadásul úgy gondoltam, ő is megérdemli, hogy tudja, mi a helyzet, függetlenül attól, hogy nem neki kell majd vele megküzdenie.

Azonban hiába hívtam, nemhogy nem hallgatott meg, rám dobott egy még nagyobb atombombát, mikor csak úgy beközölte, hogy ők bizony meghívták Taehyung Kibaszott Jobsot az esküvőjükre. Hogyan???

Pánikolva kapkodtam a levegőt, miközben Carlo kocsija mögött guggoltam. Próbáltam feldolgozni, hogy mi történt.

- Hogy mit csináltatok? – kérdeztem vissza elhaló hangon. Ekkor még kicsit reménykedtem, hogy csak szívat, esetleg rosszul hallok vagy hallucinálok. Én tényleg bíztam benne, hogy nem igaz, amit mondott.

- Nadine, ugye nem akadtál ki? Tudom, hogy nem úgy alakultak köztetek a dolgok, de figyu, barátként még el lehettek azon az estén... – folytatta Esther a szokásos fecsegő hangnemében. Ebben a tekintetben egészen hasonlított a szüleimre, a nővérem is pont olyan jól tudta tettetni, hogy minden okés, mint a szüleink. Pedig semmi nem volt okés.

- Esther, a rohadt életbe! – csattantam fel. Kicsit meg is szédültem, hiszen éreztem, hogy az a vér, ami az előbb konkrétan kiszállt a végtagjaimból, most a düh miatt újra áramlik szét a testemben. – El se tudom képzelni, mi vezérelt, amikor ekkora irtózatos faszságot csináltál...

- Faszságot? Hát ennyire nem vagytok már jóban?

- Ami azt illeti, hetek óta nem beszéltünk.

- Akkor nem hibáztathatsz – magyarázkodott, miközben én csak fintorogtam – már hetekkel ezelőtt leadtuk a meghívó megrendelést, akkor még ott volt a nevek között, mert úgy tűnt, lesz köztetek valami, meg ugye mi is meghívtuk konkrétan... - és még folytatta is volna, ha nem szólok közbe.

- Jajj, könyörgöm, ne magyarázkodj! Nehéz lett volna megkérdezni egyszer az életben engem, ugye?

- Ahj bakker Nadine, ne haragudj! Nem akartam kellemetlenséget, benn maradt a nevek közt... Majd kicsempészed a postaládájából vagy valami...

Szinte láttam magam előtt, ahogy ártatlan, már-már angyali arcával próbálja megoldani a galibát, természetesen eközben maximálisan kibújva a felelősség alól. Ez abszolút várható volt tőle. Persze, majd kilopok leveleket a Jobs család postaládájából...

- Felejtsd el! – ráztam meg a fejem, majd összeszedve a gondolataimat nagy nehezen megpróbáltam visszatérni az eredeti, másik nagy problémához. - Különben is, van itt valami fontosabb.

- Ennél fontosabb? – kérdezett vissza, mire csak felhorkantam. Ismét tipikus Esther, az önzőség határtalan. Így hát nem is akartam őt kímélni, én is csak robbantottam.

- Most láttam a saját két szememmel, plusz Aprillel és Carlóval, ahogy anyu egy idegen férfival smárol az autónkban.

Tényleg naiv voltam, ha azt gondoltam, hogy nem lehet rosszabb az estém. Azt gondoltam, ha közlöm ezt a nővéremmel, majd ő is teljesen el lesz képedve, szertefoszlik a családról még megmaradt képe és kiakad. Azt is gondoltam, hogy ha én is nemes egyszerűséggel csak rádobom az infót, mint ahogy ő is tette velem, még nagyobbat fog durranni ez az egész.

Szegény, naiv Nadine.

Esther nem képedt el, nem akadt ki. Esther először csendben maradt. Egy percig nem gondoltam, hogy elfogytak volna a szavai, mert olyan nincs, szóval egyből gyanús volt, hogy nem reagál semmit. Párszor meg is kellett szólítsam, hogy mondjon végre valamit.

Egy perc múlva a telefonom a földön hevert, betört képernyővel. Azt hiszem, adhattam ki valamiféle hangot is, mikor felpattantam és teljes erőmből a földhöz vágtam a készüléket, mert a lányok egyszerre pattantak ki a kocsiból, hogy megnézzék mi történt velem.

Éreztem, hogy teljesen kifordultam önmagamból. Nyoma sem volt a sírásnak, szinte tajtékzottam a dühtől. A lányok nyilván nem tudták, mi lehet velem, de mindketten egyből hozzám rohantak és ölelni próbáltak, de én elléptem tőlük, nem akartam, hogy hozzám érjenek. Mintha feléjük is elvesztettem volna a bizalmam.

A nővérem felé biztosan elvesztettem. Közölte ugyanis, hogy ő bizony tudott anyu kis viszonyáról, anyu ugyanis beavatta a dologba. Fogalmam sincs, mikor, hogyan és miért, de anyu ezt komolyan közölte a nagyobbik lányával. Esther pedig nem talált ebben semmi furcsát, vagy nem tudom, mert nem szólt erről egy szót se. Se nekem, se apunak.

Dühömben nem tudtam végig hallgatni, amit Esther még mondani akart, előbb dobtam a földre a telefont, mint hogy a nővérem befejezhette volna, amit akart még mondani. Nem bírtam meghallgatni, ahogy esetleg kimosdatja anyut ebből.

Most mit csináljak? Mit csináljak? Kihez forduljak?

Az egyetlen ember, akiben egész életem során igazán megbíztam, az sajnos Taehyung Jobs.

Már komolyan gondolkodtam rajta, hogy ha már úgyis ott volt ő is a parkolóban, elindulok vissza és megkeresem őt, hiszen elmenni még nem láttam. Tudtam, hogy ha meglát ilyen állapotban, nem fog velem faszkodni. Tudtam, hogy meghallgatna, sőt, legbelül úgy éreztem, hogy megfogna és elvinne magukhoz, hogy aztán megint együtt aludjunk és én megnyugodjak végre.

De tudtam azt is, hogy soha nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha elmennék vele, ahelyett, hogy Jungkook mellett lennék. És amilyen gyenge voltam abban a pillanatban, biztosan nem tudtam volna tisztán gondolkodni, ha valóban szóba elegyedtem volna Taehyunggal, és csináltam volna valami baromságot. Ki kellett őt vernem a fejemből mint megoldást.

Itt volt az ideje, hogy felül emelkedve a gátlásaimon, megnyíljak végre más embereknek is, akiket végtére is a barátnőimnek nevezek.

Így hát leroskadtam az autó mellé, majd belekezdtem a sztoriba, tíz évre visszamenőleg. April és Carlo is leültek velem szemben. April a kezemért nyúlt, a sztori egy-egy meredekebb részénél meg-megszorította, hogy tudjam, velem van.

Úgy éreztem, nem teljes a történet, ha nem foglalom bele Taehyungot is, hiszen ez is hozzá tartozott – hozzám tartozott.

Őszintén nem tudom, mit vártam ettől a beszélgetéstől. Csak arra volt szükségem, hogy kiadjam az egészet magamból és megkönnyebüljek egy kicsit. Olyan régóta hordoztam már magammal, ahogy meséltem, egyre nagyobb nyugalom töltött el. Persze az életem ettől nem változott meg és a problémáim sem tűntek el, de tényleg jól esett. Nem is vártam, hogy a lányok mondanak majd erre bármit is, mert valljuk be, elég nehéz erre okosat mondani, tanácsot adni pedig szinte teljességgel lehetetlen, főleg, hogy három másik felnőtt is érintett az ügyben.

De amikor a történet végére értem, ahelyett, hogy mindenféle sajnálkozást kaptam volna, April egyszer csak elkezdett beszélni az ő családi hátteréről, ami a mienkhez hasonlóan elég elcseszett volt. Kiderült, hogy náluk az apuka csalta meg az anyukát egy tanítványával, ezért jöttek egészen (vissza) Amerikáig az apukával és az új nőjével Spanyolországból. Azt mondta, az anyukájuk ugyanis rohadt elviselhetetlen, és ők tökéletesen megértették Dustinnal, hogy az apuka le akar lépni, Ekkor én voltam, aki az ő kezét szorította, és közben azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy nekem is hasonlóan kéne ezt az egészet felfognom.

Aztán Carlo sem maradt ki a sorból, ő is megnyílt nekünk: az ő szüleik bár még együtt vannak és több, mint valószínű, hogy nem csalják/csalták meg egymást, szinte sosincsenek otthon. Rengeteg mérföldkövet kihagytak mind Carlo, mind Roland életéből.

Ott ültünk hárman egy amúgy is elhagyatott út egy még elhagyatottabb szakaszán, megbújva a sötétben és arról sztoriztunk, milyen elbaszott mindhármunk családi háttere. Hát ilyen egy átlagos tizenhét éves egy hétköznap estéje, amikor csak kajálni indul a barátnőivel?

És mégis, annyira jót tett a lelkemnek. És már azon gondolkodtam, hogy eddig miért nem nekik mondtam el a dolgaimat? Taehyung Jobs már nem volt sehol.

Persze azt nem tudtam, mit kezdek a telefonommal, aminek ténylegesen betörtem a képernyőjét. Amikor mindhárman elmondtuk a magunkét és feltápászkodtunk a földről, akkor mertem csak megnézni, mekkora kárt okoztam. Hát maradjunk annyiban, hogy funkcióját még ellátta, de látni már nem nagyon lehetett rajta semmit, így az időt is a lányoktól kellett megkérdeznem, mire mindhárman hatalmas röhögésben törtünk ki.

De bármilyen jól éreztük magunkat, sajnos jól elment az időnk, elég későre járt, én pedig megígértem Jungkooknak, hogy még összefuthatunk este egy puszira, Aprilnek pedig Rolanddal volt találkozója, hogy segítsen a focistának spanyolból. Carlo pedig mivel nem akart egyedül maradni az est hátralévő óráiban, kerített magának valami srácot Tinderről.

- Köszönöm lányok. El sem tudjátok képzelni, mennyit jelent ez nekem – fordultam aztán feléjük, mielőtt kiszálltam volna a kocsiból Jungkookék háza előtt.

- Hé, én igazából vártam már, hogy mikor nyílsz meg nekem – hajolt előre vigyorogva April, majd egy pillanatra elszontyolodott. – Sajnálom, hogy ennek meg kellett hozzá történnie...

Fájdalmas mosollyal néztem rá és csak megcsóváltam a fejem. Egy percig csendben ültünk még az autóban, aztán Carlo törte meg a csendet.

- Ha elfogadsz egy tanácsot egy rangidős társadtól – dobta hátra szőke haját, - elmeséled Kookie-nak is ezt az egészet. Hidd el babám, utána nem kell otthon aludnod, nekem meg nem kell érted jönnöm.

Felkuncogtam.

- Nem lenne túl korai?

- Nézz oda anyukám! – csapott a kormányra Carlo. – Bezzeg az unokatesójával mertél együtt aludni.

- Be voltam rúgva, te is tudod! – emeltem fel a kezeim védekezően.

- Pláne... - húzta el a száját Carlo, majd elnevette magát. – Komolyan mondom, Kookie lenne a legboldogabb ember, ha vele aludnál.

- És fixen nem használná ki a helyzetet – tette hozzá April, mire Carlo azonnal hátrafordult felé.

- Miért, és ha igen?

- Nem mindenki olyan romlott, mint te, Carlita – nyújtotta aztán a nyelvét April. Carlo erre csak újból a kormányra csapott, és így szólt:

- Jajj azt ne mondd, hogy a spanyolozás közbe nem csúszik be egy kis franciázás. Ki hiszi el, hogy Rolandnak valóban korrep kell spanyolból, hát hispánok vagyunk...

Eddig a visszapillantóból figyeltem April arcát, de ezen mondat után muszáj volt látnom a reakcióját, így teljese testtel hátra fordultam. Bevallom, egy picit izgalomba jöttem, hogy hátha kiderül, hogy valami alakul közte és Roland között, de April csak mosolyogva megrázta a fejét. Még csak el sem vörösödött. Ebből pedig úgy tűnt, hogy nincs köztük semmi.

- Ami késik, nem múlik, babám – reagálta le Carlo, majd rám förmedt, hogy miért nem szállok ki végre.

Nevetve csuktam be magam mögött a kocsiajtót, Carlo pedig csikorgó kerekekkel már el is húzott.

Nem kellett csengetnem se, Jungkook ugyanis ajtót nyitott a hatalmas zajra és a farmerdzsekijébe belebújva el is indult felém.

- Szia! – köszönt egy angyali mosoly kíséretében, nekem pedig azonnal melegség járta át a szívem. Én is megindultam felé és alig vártam, hogy végre magához öleljen. Amikor pedig ez megtörtént, azt éreztem, hogy talán mégsem olyan szörnyű az életem.

Elhúzódtam tőle és csókért nyújtózkodtam, amit ő mosolyogva meg is adott nekem. Bizseregtem. Annyira jó volt vele csókolózni is. Lágy volt és romantikus, nem éreztem, hogy tolakodó lenne vagy hogy nyomban többet akarna. És borzasztóan finom volt. 

Valami csoda folytán én voltam, aki aztán nem bírt elszakadni tőle, ő pedig csak egyre szorosabban ölelt a derekamnál fogva.

Mikor nagy nehezen elengedtük egymást, persze azonnal megkérdezte, hogy hol jártunk ilyen sokáig, én pedig úgy döntöttem, megfogadom Carlo tanácsát – és nem azért, hogy ne kelljen otthon aludnom. Tudtam, hogy tisztességes magyarázatot kell adnom Jungkooknak, hogy hol jártam, plusz egy kapcsolat alapja a bizalom, és éppen itt volt az ideje, hogy őt is beavassam, neki is megnyíljak. Így sétára inivitáltam.

Jungkook figyelmesen hallgatott miközben kézenfogva róttuk az utcákat. A Tae-ről szóló részeket viszont ebben az esetben kihagytam, mert tudtam, hogy számára az fájó pont, hiába tartozott hozzá a teljes történethez.

- Miért nem mondtad ezt eddig, Nadine? – kérdezte aztán, mikor végül lezártam a mesét.

- Nem tudtam, hogyan – vontam meg a vállam. Jungkook elengedte a kezem, és átkarolva a vállamat közelebb húzott magához.

- Annyira sajnálom, Nadine, hogy ezen kell átmenned. Őszintén. És kérlek, tudd, hogy én melletted állok. Bármi van, bármikor, én nagyon szívesen meghallgatlak, és melletted állok. Azt nem tudom megígérni, hogy segítek, de igyekszem.

- Köszönöm, Kookie – mosolyodtam el.

- És elmondod apukádnak, amit ma láttál?

- Nem tudom.

És őszintén nem tudtam. Egy részem azonnal elmondta volna neki, hiszen megérdemelte volna, hogy tudja az igazságot. A másik részem viszont kicsit bosszút akart állni anyun: ismertem őt annyira, hogy tudtam, magától nem fogja elmondani apunak a dolgot. Mert anyunak ahhoz sincsen elég vér a pucájában, hogy elváljon aputól, holott egyértelmű, hogy már nem szereti aput. Viszont így, hogy tudom, így van a kezemben anyu ellen valamim, amivel tudom akár bosszantani is...

Azonnal elhessegettem a gondolatot a fejemből és kicsit meg is ijedtem magamtól. Én nem ilyen vagyok. Én nem cselekszem bosszúból. Én nem vagyok Taehyung Jobs.

- Kitaláljuk. Együtt. Mit szólsz? – nézett rám Jungkook hatalmas őzike szemeivel. Nem tudtam mit szólni. Csak boldogan átöleltem, mire ő nyomott a fejemre egy puszit. Ezután óvatosan eltolt magától, hogy újra a szemembe tudjon nézni. – És ahhoz mit szólnál, ha adnánk Carlónak egy szabad estét és nem kéne eljönnie érted?

- Mire célzol? – mosolyodtam el. Közben már láttam a lelki szemeim előtt, ahogy Carlo ujjong, majd a fejemhez vágja, hogy ő megmondta. Hiába is, a csaj nagyon érti, mi a dörgés pasi téren.

- Aludj nálam! Tudom, szólhattam volna előre, meg most nincs nálad semmi, de nem szeretném, hogy most kelljen döntened, azt viszont szeretném, hogy nyugodt körülmények közt legyél. Persze, ha nem szeretnél még, én totál megértem...

- Ezer örömmel – szóltam közbe.

És így történt, hogy életem legrosszabb estéje hamar az egyik legjobbá változott.