Amikor kislány voltam, és figyeltem a nővéremet, Esthert, ahogy készül egy-egy randira, miközben éppen az aktuális fiújáról áradozott, én is mindig elképzeltem magamnak a tökéletes fiút, aki majd egyszer engem is elvisz randizni. A tökéletes fiú alakja az évek során velem együtt folyamatosan csak csiszolódott, változott. Hetedikben például valami különös okból azt szerettem volna, ha egy színjátszós srác hív majd el valahova. (Fogalmam sincs, honnan szedtem ezt, senkit nem is ismertem a színjátszósok közül, hiszen én már akkor is szürke kisegér voltam, esélyem sem volt szóba állni bármelyikkel, és arra sem emlékszem, hogy lett volna köztük olyan valaki, aki tetszett volna). Pár év múlva nem volt már sehol ez a fura „perverzió", akkor éppen a deszkás srácokért voltam oda, és így tovább.

A képzeletbeli listámon szerepelt még az is, hogy legyen nagyon kedves, aranyos, figyelmes, lehessen vele beszélgetni, meg tudjon nevettetni, vigyen el sokszor randizni, és még rengeteg ilyen sablonos hülyeség. Az egyetlen dolog, amit azóta se változott, az az, hogy legyek mellette rohadtul boldog.

Jungkook azt hiszem, minden álmom és elképzelésem megtestesítője volt. Már említettem, de nála rendesebb és önzetlenebb embert még soha nem ismertem. Szavakkal nem lehet leírni, milyen jó volt hozzám és mennyire jól éreztem magam vele. Őszintén azt gondolom, hogy minden lány egy ilyen srácra vágyik maga mellé. Jungkook tökéletes. Egy igazi angyal.

Rengeteget voltunk együtt. Szinte minden nap találkoztunk, ahogy az ő ideje engedte. Legtöbbször sétáltunk valamerre, vagy beültünk moziba, esetleg kávézni vagy sütizni. Sőt, tudván, hogy mennyire szeret táncolni, egyszer megkértem rá, hogy vigyen el megint a DNC-be táncolni, ahol az első randinkon is voltunk. Láttam, mennyire jól esett ez neki. Nagyon különleges esténk volt, különösen egymásra voltunk hangolódva, és ez volt az az este, amikor végre megcsókolt engem. Előtte mindig nagyon udvarias volt, nem erőltetett semmit (habár tudott a Tae-vel töltött éjszakámról), sosem nyomult és mindig csak puszit adott. Először nagyon szimpatikus volt ez benne, hiszen úgy éreztem, tisztel engem és határaimat, de több hét együttlét után már rohadtul vágytam rá, hogy végre megcsókoljon. Kezdtem beleesni Jungkookba, és az a csók, ami annyira rohadtul tökéletes volt, csak még jobban megerősített ebben. Persze, hogy többet akartam. Mármint több csókot. Szexről ekkor még szó sem volt, bár azt is tudtam, hogy ő bizony érdemes lenne rá, hogy neki adjam.

Tényleg annyira jól alakult vele minden, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Sőt, Jungkook annyira lekötött, hogy teljesen túltettem magam a Taeyhunggal való barátságomon, kapcsolatomon vagy tudja a franc, hogy minek is nevezzem. Gyorsan jött, gyorsan ment. Látszólag őt sem hatotta meg, hogy már nem beszélünk, és abból sem csinált ügyet, hogy a fél baráti társasága az én pártomat fogta. Az Aprillel való összetűzése után még kevesebbet láttuk a suliban – gyanítom a konfliktus végett még kevesebb indoka lett bejárni a suliba. Amikor viszont tiszteletét tette, motorral jött, már az iskolaudvaron is cigizett, a másik kezével pedig folyamatosan Jessica Kellert ölelte, akinek undorító módon szinte dagadt a melle a büszkeségtől. Beszélgetni soha senki nem látta őket, max. csókolózni vagy veszekedni, én pedig pontosan tudtam, hogy Taehyungnak nem Jessicára van szüksége, és tudtam, hogy mennyire szenved, mikor a lány kinyitja a száját. De hát ő választotta ezt. Nem kérte senki. hogy jöjjön össze mással, csak azért, mert én esetleg megbántottam.

Mint mondtam, April, Roland és Adam nagyon támogatóak voltak, a suliban az események után mindig együtt lógtunk és együtt is ebédeltünk, a tanítás után pedig többnyire Silváék házában lógtunk, ahol csatlakozott hozzánk Jungkook és Carlo is.

Taehyung volt az első ember, akit a barátomnak mondhattam, de az, hogy megalakult hatunk között ez a kis szövetség, megmutatta, hogy milyen érzés valójában, ha az embernek vannak barátai. Életemben először. Mindig volt kire számítani. Túl sokáig tartogattam magamban mindent, és bár most is voltak az életemnek olyan részei, amiről nem akartam, hogy bárki tudomást szerezzen, könnyebb volt a dolgaimmal megbirkózni a barátaimmal az oldalamon. Tudtam, hogy merhetek tőlük segítséget kérni. Ez teljesen más volt, mint Tae barátaival lógni az árkádok alatt és G-Eazyt hallgatni, miközben ők beállnak.

Egy este Carlóval és Aprillel, csak mi lányok, elindultunk vacsorázni az egyik városszéli gyorsétterembe, ahol aztán jól be is lakmároztunk. Miután végeztünk, mosolyogva lépkedtem két barátnőm mellett, hiszen akkor, hogy az éhségem is elmúlt, semmi problémám nem volt az ég egy adta világon. Jól is laktam, jó emberekkel voltam, és tudtam, hogy mindjárt egy még jobb ember karjai közt lehetek, akivel éppen aznap tettük Instagram-hivatalossá a kapcsolatunkat. De mikor kiléptünk az étterem belső teréből, azonnal kiszúrtam a parkolóban Taehyungot a motorjával. A bőrdzsekije alatt egy kapucnis pulcsi volt, aminek csuklyáját fel is húzta a fejére, nadrágja szokás szerint szuperszűk és szaggatott, cipője egy jól lerúgott Vans. Éppen rágyújtott egy cigire, amikor összeakadt a tekintetünk.

A suli miatt hozzá voltam szokva, hogy találkozhatunk. De az iskolában mindig készültem rá, még akkor is, amikor tudtam, hogy megint lóg. Ezen az estén – meg úgy egyáltalán bármelyik estén – nem készültem rá, hogy találkozhatok vele. Taehyung inkább a mólóra, a hegyre vagy kocsmázni járt, esetleg Jessicához, étteremben pedig mindig csak elvitelre kérte az ételt. Arról nem is beszélve, hogy az iskolában kínosan ügyeltünk arra, hogy ne nézzünk egymás szemébe. Az Aprillel való veszekedése óta ez volt az első, hogy sikerült összeakadnia a tekintetünknek, ettől pedig meg is remegtem egy pillanatra, és azt hiszem még a lépteimet is lelassítottam, mivel April és Carlo egyből kérdőn néztek rám.

- Semmi – ráztam meg a fejem, majd megszakítva a szemkontaktust, elkaptam a fejem, és az autós drive through kocsisorjára koncentráltam inkább. Bár ne tettem volna.

Ha azt gondoltam, hogy a legrosszabb, ami történhet velem az az, hogy Tae felbukkan egy helyen, ahol nem számítok rá, hatalmasat tévedtem. Taehyung pár pillanat múlva már eszemben sem volt. A kocsisor elején ugyanis megláttam az autónkat. Tudtam, hogy a mienk, hiszen anyu 2 éve összetörte a jobb elejét, ott pedig a rossz karosszériát nem szürkével pótolták, amilyen színű az autó is volt, hanem feketével. Senki másnak nem volt ilyen autója a városban, sőt, valószínűleg a megyében sem.

Tudtam, hogy csak anyu lehet az, hiszen mikor eljöttem otthonról, ő nem ért még haza. Apu nyilván akkor is a foteljában tespedt egy sörrel a kezében, és rohadtul nem úgy tűnt, hogy ő még menni készül valahova. Anyám pedig, láss csodát, éppen ma is túlórázni kényszerült egy ügyfele miatt. Volt egy sanda gyanúm már egy jó ideje, hogy megcsalja apámat, de őszintén mondom, hogy amikor megláttam este tízkor az autónkat a gyorsétteremnél, én naivan tényleg azt gondoltam, hogy csak anyu az, aki a munka után megkívánt valami gyorskaját, és hazamenetel előtt bedob valamit, hogy már ne kelljen főznie. Megálltam és már szólni akartam a lányoknak, hogy ott van anyukám, odamegyek üdvözölni, mikor az autó elindult, és megláttam, hogy anyám nem egyedül van. Ült mellette egy férfi. És az a férfi nem az apám volt.

- Nad, mi a baj? Szellemet láttál? – kérdezte April nevetve, majd látva elkomorult arcomat, közelebb lépett. – Ha Taehyung a baj...

- Kövessük azt a kocsit! – vágtam a szavába, miközben a kikanyarodásra várakozó autónkra mutattam. A lányok értetlenül meredtek rám. – Könyörgöm!

Hogy ösztönözzem őket, futni kezdtem Carlo autója felé és szerencsére a lányok is követték a példámat. Kicsit rá kellett szólnom Carlora, hogy siessen, hiszen féltem tőle, hogy anyám kikanyarodik és elvesztjük, de szerencsére oda értünk és csak egy autó választottuk el tőlük.

- Elárulnád, miért követünk egy random autót? – kérdezte Carlo, aki kissé idegesen tépkedte festett szőke haját. Rövid ismeretségünk alatt is megtanultam már, hogy nem szereti, ha valaki parancsolgat neki, attól pedig pláne kivan, ha siettetik. Ő ettől nyugodtabb habitusú ember volt. De persze abban a pillanatban ezzel nem tudtam foglalkozni. Én is épp oly ideges voltam. A szívem úgy vert, hogy attól féltem, menten megáll.

- Az a mi autónk – válaszoltam, miközben erősen koncentráltam, nehogy meghaljak vagy hogy nehogy szem elől tévesszük őket.

- Oké, a szüleidet kell követnünk? – hajolt előre April, aki eddigre rágyújtott egy füves cigire a hátsó ülésen, és abszolút nem tudta értelmezni a szituációt, amibe belekevertem őket.

- Nem a szüleim. Illetve anyám benn ül, igen, de a faszi mellette nem az apám – feleltem kimért hangon, miközben igyekeztem leplezni, hogy mennyire ideges vagyok.

A lányok persze semmit nem tudtak arról, hogy milyen a szituáció otthon. Elképzelésük sem volt. Ez volt az első kis információmorzsa, amit el mertem ejteni előttük és ezt is csak muszájból tettem. Szerencsére a lányok is ismertek már annyira, hogy a legnehezebben az érzéseimről beszélek, így gondolom egyből levágták, hogy ez érzékeny téma, és jobb lesz, ha hagynak, majd beszélek magamtól, ha akarok. Csendben maradtak, Carlo elengedte a haját, April pedig visszadőlt az ülésen és jó nagyot szívott a cigijéből. Nekem pedig pontosan erre a csendre volt szükségem.

- És ez az idióta meg hova jön? – kérdezte aztán egyszer csak Carlo a visszapillantóba nézve. Én is odapislantottam, és ekkor láttam meg egy motoros alakot, aki szimplán beállt mögénk a kikanyarodni kívánó kocsisorba. Taehyung. Kicsit összerezzentem, de nem tudtam akkor ezzel foglalkozni.

April is hátrafordult, hogy meglesse a hátsó ablakból, miről beszél Carlo, és persze egyből fel is húzta magát.

- A rohadt életbe, ennek semmi sem szent?

- Biztos megy a mólóra a mocsok – mondta Carlo a szemét forgatva. – Jessica vajon tud róla?

- Leszarom, hova megy – ráztam meg a fejem. – Tőlem aztán fel is fordulhat. Légyszi, koncentráljunk anyuékra!

És ebben a pillanatban mintegy varázsütésre a családi kisautónk, amiben anyu ült, hosszas várakozás után végre kikanyarodott. Az előttünk lévő kocsi persze nyilván szarakodott, nagyon lassan indult meg, így félő volt, hogy nem tudjuk követni anyámékat. Mind a hárman egyszerre üvöltöttünk, habár tudtuk, hogy az előttünk lévő ezt nem hallja. De szerencsénk volt, mert sikerült neki is majd nekünk is kikanyarodni. Végül a másik autó más felé vette az irányt, így közvetlenül mi voltunk már anyámék mögött. Annyira el voltam ezzel foglalva, hogy észre sem vettem, hogy Taehyung még mindig követ minket a motorjával.

Mindhárman furcsán néztünk, mikor egyre kijjebb, majd pedig ténylegesen kimentünk a városból. Akkor esett csak le, hogy hova is megyünk, mikor a sztrádáról egy földes útra fordultak le az autóval. A hegyekbe. Pontosan oda, ahova Taehyung is felvitt már engem.

Nem mondom, hogy nem fordult fel a gyomrom ettől. Már nem attól féltem, hogy megáll a szívem, hanem hogy odahányok. Anyám megcsalja apámat, ráadásul azon a helyen, ahol már én is voltam randizni? Undorító.

De mivel ismertem a terepet, tudtam, hogy nagyon lassan kell haladnunk utánuk, hiszen innen már feltűnő lett volna a dolog. Sőt, egy idő után szóltam Carlónak, hogy rakja le a kocsit valahol, mert a parkolóba jobb lenne gyalogosan menni, úgy nem vagyunk olyan feltűnőek.

Futólépésben tettem meg az utolsó métereket Carlo autójától a parkolóig. Áldottam az eget, hogy a parkolóban lévő közvilágítás már nem volt áram alatt, így a sötétben tudtam maradni és feltűnés nélkül figyelni. April és Carlo persze egy szó nélkül jöttek utánam és tudtam, hogy most is számíthatok rájuk.

Nem kellett sokáig ott állnunk, hogy tudjuk, mi történik, hiába nem szálltak ki a kocsiból. Smárolni kezdtek. Tettem még pár lépést, hogy jobban lássam, hogy valóban nem apám ül az autóban, de sajnos tényleg nem ő volt.

És bár legbelül éreztem, hogy ez történik, és valahol meg is tudtam érteni anyámat, amiért máshol kereste a boldogságot, azért sokként ért a felismerés. Szemeim pedig azonnal megteltek könnyel. April egyből átkarolt, Carlo pedig megszorította a kezemet.

Sírva néztem, hogy anyám egy idegen férfival smárol a családi autónkban, azon a helyen, ahol én megismerhettem Taehyung igazi oldalát.

Nem bírtam megállni: kiszakítva magam a lányok biztonságot nyújtó öleléséből, az autóhoz léptem és kinyitottam az ajtaját, mire a benne ülők egyszerre rezzentek szét. Anyu elkerekedett szemmel nézett rám, miközben próbálta ceruzaszoknyáját visszaigazgatni a helyére, másik kezével pedig a szemüvege után kutatott.

- Van valami probléma, kisasszony? – kérdezte a vezetőülésről (!!!) az idegen férfi, aki hozzá teszem, legalább egy tízessel tűnt fiatalabbnak, mint az apám. De fél másodpercnél tovább nem néztem rá, valamint válaszra sem méltattam. Helyette néztem viszont anyámat, akinek az összes élet kiszállt az arcából.

- Nadine... - suttogta elhaló hangon.

- Nadine? – kérdezett vissza a férfi. – Mint a lányod, Nadine?

- Bizony ám – vágtam rá. – Undorítóak vagytok. Mind a ketten – mondtam, majd amilyen erősen csak tudtam, bevágtam az ajtót.

A fejemmel intettem a lányoknak, hogy menjünk, ők pedig ismét egy szó nélkül tették, amit szerettem volna. Anyám és a férfi is egyből kipattantak a kocsiból és magyaráztak, de nem foglalkoztam vele.

A parkolóból kiérve láttam meg a motort. A gazdája nem volt sehol, de a motor igenis ott állt. Ez pedig azt jelentette, hogy Tae is ott volt valahol. Látta az egészet. Összeszorult a szívem.

Ez volt az első az Aprillel való összeszólalkozása óta, hogy azt éreztem, hiányzik. Az ő karjába, az ő házába akartam rohanni, hogy neki panaszoljam el, mi történt. Ő már úgyis tud mindent, tudja, milyen elcseszett az egész. Mit mondhatnék most a lányoknak? Nem adhatom elő visszamenőleg az összes veszekedést, az összes traumát, amit nekem át kellett otthon élnem.

De ezt magamban sem bírtam tartani. Ez sajnos nagyobb probléma volt annál, hogy elfojtsam magamban, mint az eddigieket az évek során. Azonnal tárcsáztam Esthert, nem foglalkozva az időeltolódással.

- Bakker Nadine! – szólt bele a nővérem egyből csacsogó hangján. – Mondhattad volna, hogy ezzel a Jungkookkal jársz, most láttam a képet instán.

- Hű, bocs. Gondoltam majd elmesélem. De figyu, Esther, történt valami...

- Hát azt látom – vágott bele, cseppet sem foglalkozva az én elhaló, síró hangommal. – Elindítottuk az esküvői meghívókat és küldtünk egyet Taehyungnak is.