#Nadine szemszöge

A Jungkookkal való (meglepetés) randi nem éppen úgy sült el, ahogy bármelyikünk képzelte vagy várta volna.

Beszélgetésünk során elég mély témákat érintettünk, ami ismét csak egy súlyt rakott a vállamra: a döntés súlyát. Mert bár Jungkook természetesen kiváló beszélgetőpartnernek bizonyult ezúttal is és hihetetlenül megértő volt velem, igaza volt abban is, hogy választanom kell közte és Tae között. Azt hiszem, nem kell részleteznem, hogy akkor és ott egyből nem tudtam választani és ezzel együtt választ adni, bármilyen ellenállhatatlanul nézett rám hatalmas szemeivel. Szerencsére Kookie azonban ezt is megértette, és nem is beszéltünk tovább erről azon az estén. Igyekezett oldani a köztünk lévő feszültséget a bébiszitterkedésemből fennmaradó időben, de mindketten éreztük, hogy ez most nem lesz egyszerű menet.

A munkaidőm lejárta után hazakísért: ez út alatt oldódtunk fel mindketten, és tudtunk úgy társalogni, mint anno, az első randinkon.

Kicsit megkönnyebbültem, hogy nem ebben a fagyos hangulatban kell lennünk a döntésem megszületéséig. Sőt, akkor volt az első pillanat, amikor egyenesen úgy éreztem, hogy Jungkook a helyes döntés.

De ahogy elköszöntünk egymástól, egy egyszerű homlok puszival (amit nyilvánvalóan ő adott nekem) és beértem az otthonomnak csúfolt pokolba, újból azt éreztem, hogy a vállamon lévő súlytól összeroppanok.

Élőhalottként dobtam le a táskámat és vettem le a cipőimet. Úgy meredtem magam elé, hogy a szemeim már egyenesen kiszáradtak a pislogás hiányától.

- Margo? - kiabált ki apa a nappaliból.

- A lányod - dünnyögtem inkább magamnak, mint neki. Már meg sem lepődtem, hogy anyám ismét nem tartózkodott otthon. A hatalmas veszekedésünk után nyilvánvalóan elmenekült a gondjai vagy a felelősség elől, ezzel is igazolva, hogy igazam volt. Abba már bele se mertem gondolni, hogy hová vagy inkább kihez menekülhetett. Nem volt erőm most ezzel is foglalkozni.

Ami viszont meglepő volt még számomra is, hogy mikor már indultam volna a szobámba, hogy a gondolataimba merülve kizárhassam az itthoni történéseket, apa megjelent az előszobában. Soha nem szokott felkelni a foteljából, mikor valaki hazaért. Ha pedig anya itt hagyta, általában nem találtam őt jó kedvében, így kicsit azért megijedtem, hogy jött folytatni a veszekedést.

- Jól vagy, Nadine? - kérdezte. Automatikusan kuncogtam egyet, természetesen gúnyból, mire ő tett egy lépést felém, ami ismét megijesztett. - Komolyan kérdem. Az apád vagyok.

- Lehettél volna az apám az elmúlt tíz évben is - vágtam rá.

Hirtelen émelyegni kezdtem. Apa még közelebb lépett, majd ahogyan beszélt, óvatosan felém nyújtotta a kezét, és nagyon lassan, kissé talán vonakodva megsimította a karomat.

- Nadine, nem tudom, hogy mi lelt, mióta jóban vagy azzal a fiúval, de látom, hogy kezdelek elveszíteni. És ami még rosszabb, hogy látom, hogy te is veszted el magad.

Lenéztem a karomat simító kezére. A gyomrom még jobban háborogni kezdett. Ennyire rosszul voltam a saját apám álszentkedésétől.

Tudtam, hogy a korábbi veszekedésünkre utal. Soha nem kellett még kiabálni velem, soha nem lázadtam semmilyen formában, így azt sem láthatták, milyen tudok lenni. Való igaz, magam is meghökkentem azon a hangnemen, amit meg mertem ütni velük szemben.

De apa akkor nem mondott semmit. Csendben hagyta, hogy a nagy szerelme, anyám, a porig alázzon. Esze ágában sem volt megvédeni, vagy bármilyen formában beleszólni. Kétlem, hogy egyáltalán érdekelte volna. Most pedig fel merte tenni nekem a kérdést, hogy jól vagyok-e.

Éreztem, hogy ha nem futok el a fürdőbe, őt fogom lehányni. No, nem mintha nem érdemelte volna meg, de tudtam, hogy enyém lenne a takarítónő szerepe. Így hát futottam. És valóban hánytam.

Apám azonban meglepő módon utánam jött. Megfogta a hajamat is, míg én a WC-kagyló fölé hajoltam, majd mikor végeztem, felém nyújtott egy törlőkendőt.

Erőtlenül vettem ki a kezéből, majd lehuppantam a hideg járólapra, és a falnak dőlve, egy nagy sóhajtás után kitört belőlem a sírás. Apa erre fogta magát, mellém ült és átkarolt.

- Szerelmes vagy, igaz? - Nem válaszoltam, csak még jobban sírni kezdtem. - Tudom, hogy itthon nem kaptad éppen a legjobb képet a szerelemről. Bár én ugyan mindennél jobban szeretem az anyádat, most mégsincs itthon, mégsincs velem, velünk. Ez pedig azért van, mert amennyire szeretem, annyira tudom bántani is. Viharos volt a szerelmünk mindig is. Semmit nem bánok, hiszen van két gyönyörű lányom, és a mai napig ugyanúgy szeretem Margot is, ahogy az elején, de tudom, hogy neki csak fájdalmat okozok. El kéne engednem, de egyszerűen nem tudom. Sejtelmem sincs, mit csinálnék, ha kiderülne, hogy tényleg megcsal. Mert megcsal, igaz? 

- Apa...

- Nem szeretném, ha te is ilyenbe keverednél. Te most még ki tudsz szállni belőle, nem vagytok együtt harminc éve, nincs két gyereketek...

Ahogy apa beszélt, szinte láttam magam előtt a szüleim illetve az én és Tae kapcsolatát. Mérgező.

Hisz annyiszor végig gondoltam már ezt. Tae nincs jó hatással rám. Csak játszik velem és kedve szerint alakítja a kapcsolatunkat. Még annak a kezdetét is ő határozta meg. A sok személyes problémáját és frusztrációját pedig egyértelműen nem tudja kezelni és máson tölti ki. Mérgező.

Nem akartam úgy végezni, mint az anyám. Nem akartam röpködő tányérakat vagy egy dühében a halálos gyorsulási versenyek helyszínére viharzó partnert. A családomban fennálló helyzet éppen elég volt. Én kiutat kerestem ebből. És az nem kiút, hogy alkalomadtán meghallgat és okoz pár boldog pillanatot a száz rossz mellé.

A mérce megint csak nem Taehyung irányába billent.

- Igazad van - néztem apára, aki csillogó szemekkel kémlelt engem. - Köszönöm, apa! - tettem még hozzá.

Kimásztam a karja alól és nagy nehezen felálltam. A mosdókagylóhoz sétálva kezdtem rendbe szedni magam, míg apa továbbra is a földön ült.

- Sajnálom a korábbit. Minden szavad igaz volt, amit anyádnak mondtál. Sajnálom, hogy nem voltunk a szüleid igazán - mondta még maga elé meredve, majd ő is felállt és kiment a helyiségből.

Letaglózva bámultam a helyet, ahol még pár perce ültünk.

Évek óta ez volt az első őszinte családi pillanatunk. És mintha megoldódni látszott volna a problémám is. Álmomban se gondoltam volna, hogy ehhez pont apa tanácsára lesz szükségem.

Mikor bementem a szobámba, írtam egy üzenetet és tárcsáztam egy számot. Az üzenetre jött reakció, a hívott fél azonban többszöri csörgésre sem vette fel a telefont. Ez pedig megerősítette a megérzéseimet. 

Én: döntöttem [23:57]

Jungkook: ??? [23:58]

Jungkook: Nad🤯 [00:00]

Jungkook: ez már a döntés??😨😨[00:08]

Én: szeretnék adni egy esélyt nekünk [00:19]

Én: veled szeretném folytatni [00:19]

Én: rád vagyok kíváncsi, Jungkook🤷🏽‍♀️ [00:20]

Félve tettem le a telefont az éjjeli szekrényemre. Furcsa volt, hogy tényleg döntést hoztam, még hozzá ilyen gyorsan és furcsa volt, hogy a történtek után tényleg Jungkook nyert. De amikor átgondoltam, mennyi szép emlékem lehet Jungkookkal, éreztem, hogy ő a helyes döntés.

A következő projektem pedig az volt, hogy Tae-t sikerüljön kiverni a fejemből is.

Azt hiszem, ennek a projektnek ugyancsak jót tett, hogy vasárnap újból találkoztam Jungkookkal, akivel ezúttal a parkban sétáltunk, kacsákat etettünk és csónakáztunk. Mint a filmekben. És úgy is éreztem magam. Egy pillanatig nem volt bennem kétség vagy félelem. Tudtam, hogy Jungkook tisztességesen bánik velem.

Másnap reggel a suliban April barátnőm Ruth-szal és Kimbrával együtt szinte egyszerre rohantak le a szekrényemnél, hogy meséljem el, mi is történt pontosan a buliban Tae-vel és hogy most együtt vagyunk-e vagy sem. Olyan izgatottak voltak, mintha a kedvenc sorozatuk utolsó részét várnák. El is mosolyodtam, ahogy végig néztem rajtuk. Aztán nagy vonalakban elmondtam, hogy mi is történt a bulin és azután. Mondanom sem kell, egyből alább hagyott a lelkesedésük. Ruth szinte azonnal ott is hagyott, mikor megtudta, hogy Jungkook mellett kötöttem ki. Kimbra vágott azért egy "együtt érzek veled"-nek titulálható fejet, majd barátnője után sietett. Így pedig már szabadon mesélhettem el a teljes igazságot Aprilnek, aki nem hagyott ott, hanem elmondta a véleményét. Ő elfogadta és megértette a döntésemet. Sőt, kicsit még le is húzkodta Taehyungot, hogy milyen rossz ember. Reméltem ezt akkor is így fogja látni, mikor legközelebb megkínálja Tae egy füves cigivel.

Ebédnél azonban ugyanúgy a Tae által megismert baráti körrel ültünk, ahogyan az már szokássá vált. Annyi különbséggel, hogy Tae aznap nem jelent meg az iskolában.

Igyekeztem nem őt keresni a tekintetemmel, de mikor harmadik szünet után sem láttam, megállapítottam magamban, hogy szabadnapot vett ki, ez pedig egyelőre elég volt, hogy ne keressem tovább. Az érzéseimet ugyanis még nem sikerült teljesen kiírtani.

- Tae-t ennyire megviselte, hogy végül te hagytad faképnél őt, hogy be se mer jönni? - kérdezte nagy nevetve Ruth ebédnél, amit aztán a fiúk is röhögéssel díjaztak.

De Tae egész héten nem jött suliba. Amikor hétvégén mentem bébiszitterkedni hozzájuk, otthon sem volt és Yoora sem tudta megmondani, hol van. Teljesen olyan volt, mint régen, mikor még csak látásból ismertem őt.

Aztán a következő héten választ kaptunk Ruth gúnyosan feltett kérdésére, hogy hogyan is viseli Tae azt, hogy nem kapott meg. Az egész iskola tátott szájjal nézte, ahogy Taehyung a bőrdzsekijét viselő, élsportoló Jessica Kellerrel kézenfogva, nyalókával a szájában végigvonul az iskola földszinti folyosóján, ami természetesen a legforgalmasabb is egyben. 

Azt hittem, rosszul leszek. Megremegett a térdem is. Tudom, hogy én döntöttem Jungkook mellett, bár Tae a hívásaim ignorálása végett ezt tőlem még nem hallhatta, az érzéseim mégsem múltak el iránta. Neki ilyen hamar elmúltak volna? Ráadásul mással komollyá is hivatalossá is tudta tenni?

April a szomszédos szekrénynek támaszkodott és ezt látva egyből megszorította a kezemet, hogy érezzem, ténylegesen mellettem áll.

Tae és Jessica elhaladtak mellettünk, de a fiú nem hogy nem köszönt egyikőnknek sem, de még csak ránk sem nézett.

Jessica viszont igen. Káröröm és büszkeség keveréke ült ki az arcára és arra az idióta ezerwattos, kamu vigyorára. Úgy tűnt, legalább akkora eredmény volt számára az, hogy Tae oldalán lehetett, mint mikor megnyer egy atlétika versenyt.

- Ez most komolyan ránk se nézett? - lökte el magát hirtelen a szekrénytől April.

- Hát látod - rántottam meg a vállam, és már fordultam is volna vissza, hogy tovább pakoljak, de Aprilt elkapta valami.

- Hé Taehyung! - kiabált utánuk, mire a párocska és a folyosón bámészkodó többi ember is kérdőn fordult a hang irányába. Közben megjelentek a folyosón a többiek is: Ruth, Kimbra, Adam, Kyle és Charlie, valamint Roland Silva is előkerült, és felmérve a helyzetet egyből mellénk lépett ő is. Ruth-ék sem tudták, mi folyik itt és ugyanolyan döbbentnek tűntek, mint bárki más. - Úgy tudom, a szüleid rendkívül tisztességes emberek, szóval nem fér a fejembe, hogy te hogyan lehetsz ekkora tuskó. Az ember köszön a barátainak, még akkor is, ha az új kamubarátnőjét kell mutogatnia.

A szám elé kaptam a kezemet. Sejtettem, hogy April elég nagyszájú, de ez még engem is meglepetésként ért. Ráadásul ebben a felszólalásban nem csak a saját sértettsége motiválta, hanem az is, ami köztem és Tae közt történt.

Páran felszisszentek, páran pedig huhogtak April merészségének. A tömegben kiszúrtam Dustint, April bátyját, aki magát előre verekedve készen állt bevédeni a húgát.

Jessica arcáról lehervadt a vigyor, Tae pedig látszólag higgadtan a földre dobta a nyalókáját, de tudtam, hogy valójában szétvetette az ideg. Utálta, ha valaki beszól neki, azt pedig pláne, ha igaza is volt az illetőnek.

Elengedte Jessica kezét és az idézőjeles kihívója felé lépett.

- Kár, hogy nem vagytok a barátaim, Olaszország - mondta, mire April csak felnevetett. Ez nem normális, gondoltam magamban. Pofán röhögni Tae-t? Nem épp a legészszerűbb lépés.

Ijedten néztem Rolandra, de hozzám hasonlóan ő is ugyanolyan tanácstalan volt az ügy végigkimenetelét illetően, pedig ha valaki, akkor ő már sok balhé tanúja volt.

- Mintha nem tudnád, hogy spanyol... - rázta meg a fejét April. - Szánalmas vagy, Tae. Remélem, Jessica drága nem csak a focicsapat anatómiájához ért, hanem mondjuk a pszichológiához is, mert neked Taehyung, kezeltetned kéne magad.

- Na elég lesz - rohant ekkor az összeszólalkozók közé Dustin, karjait széttárva, hogy a nagyszájú húgát védje. Tae-nek már ökölbe volt szorítva a keze. Én ugyan tudtam, hogy nem ütné meg Aprilt, de az ökle ijesztő lehetett más számára. És bevallom, picit azért én is megnyugodtam, mikor már állt köztük valaki.

De Taehyungot ez csak még jobban felhúzta.

- Takarodj az utamból Juan Miguel - sziszegte ezúttal Dustinnak. Eszembe jutott, mikor egyenesen féltékeny volt rá, mert szóba álltam vele. Igyekeztem ezt az emléket elhessegetni a fejemből.

Ismét Rolandra néztem, aki azt hiszem, szavak nélkül is vette a célzást, hogy tehetne már ő is valamit, és Aprilt hátrébb tolva, Dustint kikerülve ment oda Tae-hez. Ezt látva Adam, Charlie és Kyle is előrébb léptek, de nem volt bennük elég mersz, hogy csináljanak is bármit.

- Fejezd be, Jobs. Kurva gyorsan.

Tae még mindig ideges volt, de ahogy a focicsapat kapitánya a vállára tette a kezét és rászólt, úgy tűnt, realizálta, hogy egy lánnyal balhézik és hogy nem fajulhat tovább a dolog.

Mikor már úgy látszott, hogy végre tényleg leáll és Roland is el merte engedni, Tae mégis a magasba lendítette az öklét.
Az egész folyosón megfagyott a levegő, többen a szájuk elé kapták a kezüket, köztük én is, többen a szemüket csukták be, Dustin és Roland pedig egyszerre rezzentek meg, félve, hogy valamelyiküket éri az ütés. De Tae ökle az egyik random, hozzá épp közel eső szekrény ajtajában landolt - és hagyott nyomot aztán.

Az ütés után Tae szigorú és egyben agresszív tekintettel nézett körbe a döbbent diákseregen. Taehyung Jobs amúgy is az iskola élén állt, erre csak rájátszott kissé ijesztő stílusa, de ezzel azt hiszen tényleg elérte, hogy mindenki féljen tőle.

Amikor találkozott a tekintetünk, én voltam az, aki előbb megszakította a pillanatot. A csattanás eszembe juttatta a szüleimet és hogy miért választottam Jungkookot Tae felett. Ez miatt pedig csak undort és szánalmat tudtam érezni felé. Hirtelen mintha nem lett volna probléma, hogy kiírtsam az érzéseimet. Ő ölte meg ezzel az ütéssel.

Én voltam az első, aki meg mert mozdulni a nagy sokkban: Aprilhez léptem és átkaroltam őt. Hiszen helyettem is kiállt Tae-vel szemben.

A bámészkodó diákokat aztán Roland oszlatta fel, majd Dustinnal együtt társultak hozzánk, csekkolva April jóllétét. Majd aztán Adam és Kimbra is. Utóbbi hívta fel a figyelmemet, hogy Jessica amúgy sírva elviharzott a színhelyről, Tae pedig még mindig ott áll, és engem bámul.

- Nem érdekel. Felfordul tőle a gyomrom - ráztam meg a fejem, és már csak azért sem néztem rá.

Ezzel a balhéval azonban nem csak April vágta el magát Taehyungnál. A szokásos bandánk teljesen kettészakadt.

Kimbra alapból is empatikusabb volt, mint Ruth, ő azért is rohant Aprilhez megnézni, hogy jól van-e. Adam pedig elmondása szerint egyet értett April minden szavával. De azzal, hogy őt támogatta, ráadásul nyilvánosan, hatalmas veszekedést szított a barátnőjénél, Ruthnál.

Roland a bulin történtek után pedig azt hiszem, amúgy is jobban megkedvelt engem és ő is osztotta a véleményt, miszerint Tae-nek érett már egy kiosztás.

Jessica és Taehyung l valami csoda folytán kibékültek, Adam és Ruth pedig pár napon belül szakítottak is. Ezzel meg is történt a hivatalos kettészakadás. Kimbra volt az egyetlen, aki eleinte nem tudott állást foglalni, de végül Ruth mellett kötött ki.

Senki nem köszönt senkinek a másik bandából, és igyekeztünk kerülni egymást, ahol csak tudtuk. Ha mégis egy légtérbe kerültünk, a feszültség el tudta volna vágni a levegőt.

Suli után sokszor Silváéknál lógtunk, így került a társaságunkba az idősebbik nővér, Carlo is. Jungkook persze szintén a mi pártunkat fogta, így aztán ő sem ment többet Tae-vel sehova. Ő egyébként nagyon kiakadt ezen az egészen, láttam rajta, hogy utána még hetekig neki volt lelkiismeret furdalása az unokatestvére viselkedése miatt.

Csak sajnos ekkor még nem sejtettük, hogy ez volt csak a jéghegy csúcsa.

Sziasztok kedves olvasók!
Az az igazság, hogy pont ma írtam vissza két olvasónak is privát üzenetben, hogy nem tudom, mikor lesz folytatás, de üzenetük olvasása után nem tudtam megállni, hogy ne tévedjek ide, a saját "könyvemhez", amelynek folytatása már egy éve várat magára. Elolvastam a kommentjeiteket is, és hihetetlenül jól esik, hogy ennyien olvassátok és várjátok kitartóan! Köszönöm nektek a türelmet és az inspirációt: mert igen, egy félig kész vázlatból most összehoztam nektek egy részt. Remélem, az inspiráció kitart és le tudom nektek írni Nadine és Tae sztoriját. Puszi!