- Köszönjük szépen, Nadine. Nálad rendesebb embert nem is ismerünk - mosolygott rám kedvesen Mrs. Jobs, miközben megsimította a vállamat, amitől ösztönösen elmosolyodtam.

- Életet mentettél - kacsintott Mr. Jobs, aki szerelmesen, jó szorosan átkarolta a feleségét.

- Ugyan már, mindig számíthatnak rám, főleg, ha Yonról van szó - válaszoltam mosolyogva, majd lehajoltam a kanapéra leterített farmerdzsekimért és bele is bújtam. A házaspár ezután az ajtóhoz kísért, de megálltunk még egy pillanatra az előszobában.

- Bárcsak Taehyung-ra is így lehetne számítani - sóhajtott a nő. Ahogy beszélt, szemében ott volt a fáradtság, talán egy kis csalódottság is.

Abban a pillanatban a hátam mögött kinyílt a bejárati ajtó egy hangos "bassza meg!" kíséretében. Hátrapillantottam, de anélkül is tudtam, hogy ez bizony Tae, a Jobs házaspár idősebbik gyermeke.

- Taehyung Jobs, szabad tudnunk, merre jártál? - emelte fel a hangját Mr. Jobs. Az ő hangja is csalódottságot sugallt. Tae nem válaszolt, csak nemtörődöm módon megvonta a vállát, és mindenkit kikerülve, mindenféle további magyarázat nélkül elindult befele.

- A sírba visz ez a gyerek... - forgatta a szemeit Mrs. Jobs, én pedig egyből a földet kezdtem pásztázni zavaromban.

Nehéz volt erre mit válaszolni. Amúgy sem vagyok egy beszédes lány, meg Tae-t sem ismertem igazán, hiszen pár szónál többet soha sem beszéltünk, bár erősen kételkedtem benne, hogy egyáltalán lenne-e közös témánk. Amit tudtam róla, az mind a suliban terjesztett pletyka. Így hát egy viszonylag együttérző mosolyt küldtem feléjük, majd miután kifizették a munkámat, elköszöntem tőlük és hazafele vettem az irányt.

Hogy mi is volt ez az egész?

Egyszerű.

Körülbelül két és fél éve vigyázok Yon Jobsra, a világ legtündéribb kislányára. Akkoriban baromira szükségem volt a pénzre, és habár most már nincs, a szívemhez nőtt a kislány. Esküszöm, még ingyen is vigyáznék rá, de Jobsék ragaszkodnak hozzá, hogy ki legyek fizetve. A házaspárnak gyakran akad fontos munkaügye, így a legtöbbször nincs előre betervezve a felügyelet. Nekem pedig nincsen sok dolgom, így bármikor megyek, ha szükség van rá. Az egyedüli fix időpont a szombat este, olyankor ugyanis mindig romantikázni mennek.

Egyet viszont nem tudtam, amikor elvállaltam a melót. Hogy Yon báttyja Tae, az iskola ügyeletes rosszfiúja. És ezzel még enyhén fogalmaztam. Ő volt az az ember, akit mindenki ismert, mindenki jóban volt vele inkább, de senki sem mert igazán közel kerülni hozzá, leszámítva a lányokat, akik arra pályáztak, hogy megfektesse őket. A suli falai között mindenki róla beszélt: a nőzésről, a bulikról, meg hogy hogyan kerül mindig bajba. Merthogy számtalan balhé, fegyelmi tárgyalás kapcsolódott a nevéhez. Az igazgatóiban például állítólag már saját, bérelt széke volt, mert a tanárok automatikusan odaküldték, hogy ne nekik kelljen konfrontálódni a nagyszájú, nemtörődöm sráccal. Valamiért sosem szólt rá senki azért sem, ha az árkádok alatt cigizett tanítási idő alatt. Rengeteg verekedés, lógás, sőt, a pletykák szerint rendőrségi ügy is vandalizmus és illegális gyorsulási versenyen való részvétel miatt. Minden hülyeségben kérdés nélkül benne van, és nem egyszer volt már fegyelmi tárgyalása. És mindig megszökik otthonról, akár hétköznap is bulizik. Mert igen, természetesen minden buliban ott van. A stílusa bunkó és hűvös, kivéve azokkal, akiket bír. Állítólag. Hogy mi az oka a folyamatos ámokfutásának? Szerintem senki sem tudja. A családja igazán rendes, szeretik egymást és abszolút nem érdemlik meg, hogy Tae ennyi bosszúságot okozzon nekik. És ők sem tudják, mi Taehyung baja. Igazi klisé, nem?

Tényleg olyan, mintha valami béna tini filmből lépett volna ki. Csak az még dobott rajta, hogy koreai. (Mármint talán a dédszülők származtak onnan, ők angolosították a nevüket, aztán az apuka valami csoda folytán egy szintén Amerikában élő koreai lányba szeretett bele, és habár a gyerekeknek koreai keresztnevük van, egy szót nem tudnak a nyelven.)

Gondolhatjátok, az egész suli odáig meg vissza van érte. Klasszikus eset egyébként: olyan szuperszűk gatyái vannak, hogy azt még nézni is rossz, de természetesen iszonyúan dögös bennük, főleg, ha az oldalán ott lóg valami lánc is, vagy esetleg a térdénél ki is van szaggatva. Szinte mindig fekete, V-nyakú póló van rajta, nyakában 2 nyaklánc lóg, egy keresztes és egy sima. Fontos hozzátartozója még a bőrdzsekije, amit szerintem még 40 fokban sem vesz le. És kopott tornacipőket hord, hiába kőgazdagok. A szájában pedig ha nem cigi, akkor nyalóka lóg. Ám a sok egészségtelen, rossz szokása ellenére látszik, hogy az alkatára figyel, ugyanis rendesen ki van gyúrva. Haja festett, a szőke különböző árnyalataiban pompázik: hol melegebb, hol hamvas; emiatt például mindig is hiúnak tartottam. Azt viszont nem lehet elvenni tőle, hogy mennyire helyes arcra is.

Szóval a munkám okán ismerem őt valamennyire, de a suliban általában rám sem néz, nagyon ritka, hogy biccent köszönésképp. Ahogy említettem, néha dumáltunk pár szót amikor a húgára vigyáztam, de mindig lelépett. Nem vagyok valami jó társaság, na.

Egy hétfői napon azonban megváltozott minden. Éppen szép nyugodtan üldögéltem az udvaron, és az ebédemet fogyasztottam, miközben a telefonomon pörgettem a közösségi oldalakat, amikor Jeremy, az egyik évfolyambeli seggarc levágta magát mellém.

- Na mi van, Natalie, már megint egyedül eszel? - kérdezte vihogva. Rezzenéstelen arccal néztem rá. Az évek során már annyiszor piszkált, hogy egyszerűen lepergett rólam. Gyenge próbálkozás volt részéről az is, hogy direkt nem nevezett a nevemen, és semmi újdonság nem volt benne. Szerintem bemagolta az összes N betűvel kezdődő lánynevet. - Mondjuk, ki ülne le melléd? Szerintem még te magad se - oltogatott továbbra is, és már éppen nyitottam válaszra a számat, amikor érzékeltem, hogy valaki megállt mögöttem. Először azt gondoltam, talán az ügyeletes tanár az, hiszen nem nagyon volt más az iskolában, aki engem megvédett volna. Az ismeretlen személy illata egyszerre volt édes és füstös: mintha eper és cigaretta keveredett volna. Ez pedig azonnal elvonta a figyelmemet Jeremyről.

- Takarodj Nadine-tól, seggarc - szólt az ismeretlen a hátam mögül teljesen higgadtan, mégis határozottan. Jeremy abba hagyta a röhögést, és összevont szemöldökkel meredt a mögöttem álló személyre, vagyis Tae-re. Az ő hangját nem nehéz felismerni. Megdöbbenten néztem hátra én is. Tényleg Taehyung Jobs tornyosult fölém. Látszólag higgadt volt, a tekintetében mégis volt valami szúrós, valami félelmetes, ami azonnal tekintélyt parancsolt.

- Haver, te tudod a nevét? - kérdezett vissza Jeremy, miközben ismét hallatott egy idétlen röhögést. Megforgattam a szemeimet.- Mi közöd van neked ehhez?

- Még egyszer meg ne lássalak a közelében - válaszolta Tae, totálisan ignorálva az idióta Jeremny kérdését. Újból ránéztem, és láttam, hogy nagyot nyelt, majd amikor realizálta, hogy Taehyung éppen befenyítette, mint akit rakétából lőttek ki, eltűnt.

Nagyon jól esett Tae-től ez a gesztus. Nem tudom, hogy vette észre egyáltalán az incidenst, vagy hogy miért érezte úgy, hogy kiáll mellettem, mindenesetre nagyon hálás voltam érte. Már fordultam hátra, hogy megköszönjem neki, hogy megvédett, de már ő sem volt sehol. Mit is vártam? Ez csak egy szimpla véletlen volt, hogy pont arra járt, és Tae a büdös életben nem fog velem szóba állni. Legalábbis akkor még ezt gondoltam.

Órák után éppen a szekrényemben pakolásztam, amikor a semmiből egy ismeretlen, hatalmas kéz mögülem bevágta annak az ajtaját. Ijedten fordultam hátra. Először azt gondoltam, biztosan Jeremy próbál megint szívatni, de nagyon mellé lőttem. Legnagyobb meglepetésemre Tae állt ott. Kezét a fejem mellett a szomszédos szekrénynek támasztotta, ezzel beszorítva engem, a szájából pedig nyalóka lógott, aminek eper illata volt.

- Nem jöttél szombaton - mondta ki egyszerűen a tényt, mélyen a szemembe nézve, miután kivette a szájából az édességet. Mi a szent szar? A srácnak feltűnt, hogy kihagytam egy szombatot a bébiszitterkedésben?

Iszonyatosan zavarba jöttem, egyből lesütöttem a szemeimet, hogy ne kelljen az övéibe néznem. Nagyon gyorsan össze kellett szednem magam, nem akartam, hogy ennyire feltűnő legyen a frusztrációm.

- Hát, kivételesen dolgom volt - rántottam meg a vállam látszólag lazán.

- Aha – bólintott. – Tudod, hogy Yon szomorú volt?

Yon neve hallattára azonnal felkaptam a fejem. Megcsapott valamiféle szomorúság, hogy csalódottságot okoztam ezzel a kislánynak.

- Tényleg? – kérdeztem vissza kissé elszontyolodva. Utáltam másnak fájdalmat okozni, Yon pedig nagyon közel állt a szívemhez.

- Nem – vágta rá azonnal, majd csibészes mosolyra húzta száját és folytatta, - de én igen.

Érezhetően felgyorsult a pulzusom. Egyrészt nagy kő esett le róla azzal, hogy megtudtam, Yon nem volt szomorú, legalábbis Tae nem tudott róla. Másrészt pedig azt mondta, hogy ő viszont szomorú volt távollétemben. Csak imádkozni tudtam, hogy az arcomra ne üljön ki semmi abból, ami lejátszódott bennem. Fogalmam sem volt, mit reagáljak.

Ráadásul Tae hirtelen még közelebb hajolt hozzám, már a forró leheletét is éreztem magamon és a bőre illata is megcsapott. Ez más illat volt, nem a nyalóka és nem is a cigi, és amellett, hogy nagyon férfias is volt, valamiért ezt is nagyon édesnek éreztem.

Ösztönösen hátráltam volna, de a hátam már így is nekiért a szekrénynek. Nem volt hova menekülni, erre ő még jobban elmosolyodott, mint aki jól szórakozik ezen. A szívem újfent hatalmasat dobbant, szerintem még ő is hallotta, hogy mekkorát.

- Úgyhogy többet ne forduljon elő - duruzsolta a fülemhez hajolva. A leheletével ellentétben, ami a nyakamat csiklandozta, hangja hűvös volt, mintha valami parancsot adna.

A hideg kirázott tőle konkrétan. Ő pedig látszólag továbbra is nagyon jól érezte magát ebben a helyzetben, miközben még mindig csak ott támaszkodott, esélyt sem adva annak, hogy kiszabaduljak. Úgyhogy felvéve a dinamikát, én sem mozdultam. De mint mondtam, ő sem. Mintha azt várta volna, hogy feladjam a küzdelmet. És bár korántsem voltam biztos magamban, nem akartam neki ezt az örömet.

- Csak nem otthon voltál, hogy így feltűnt? – kérdeztem hát tőle, talán túlságosan is érdeklődve. Azt hiszem, nem tetszett neki, hogy visszakérdezek, legalábbis arcáról ezt véltem leolvasni, mert eltűnt az a magabiztos, féloldalas mosoly. Valahogy sejtettem, hogy nem szereti, ha a holléte felől érdeklődik bárki. Azonnal megbántam, hogy kicsúszott a számon a kérdés.

Egy pillanatra megállt, majd ismét közelebb hajolt hozzám és suttogva folytatta

- Azért az feltűnik, ha egy dögös csaj ott ül a nappalinkban.

Taehyung Jobs... dögösnek nevezett...engem?! Bökjetek meg, biztosan álmodom. Vagy nagyon rosszul állhat a szénája, ha már arra kényszerül, hogy az én bugyimba próbáljon bemászni.

- Tae...- ráztam meg a fejem hitetlenkedve, - csak szórakozz mással, jó?

- Mi okból szórakoznék veled? - kérdezte, miközben megmosolyogta a helyzetet. Kicsit rosszul esett, hogy számára ez ennyire szórakoztató. Jeremyt már megtanultam kizárni, hiszen ezer éve piszkált ok nélkül, Taehyung viszont a rossz személyisége ellenére is olyan aurával és karizmával bírt, amit egyszerűen nem lehetett ignorálni. Hatással volt az emberekre az, hogy ő mit gondol. Próbáltam hát úgy kezelni, mintha mégis Jeremy állna előttem, és az ellene alkalmazott, tettetett magabiztosságos technikát alkalmazni.

- Még a nevemet sem tudod - húztam fel hát a szemöldökömet.

- Miért ne tudnám a nevedet? - kérdezte újból, és úgy láttam, egészen komolyan veszi a problémámat. - Ebédkor még tudtam, mostanra csak nem elfelejtem? - nevetett fel aztán. Jogos. Basszus, most biztosan jól beégettem magam. Nem szólt semmit, csak pár pillanatig még bámult rám, majd megrázta a fejét. - Nadine Crystal Hastings - mondta ki a teljes nevem, mire nekem hatalmasat dobbant a szívem, majd abbahagyta a szekrény támasztását, de ahogy elhúzta onnan a kezét, egy pillanatra hozzáért a csuklómhoz, ami áramcsapásként ért engem. Egy aprócska, véletlen mozdulat volt a részéről, mégis a teljes testem beleremegett. Nem szoktam meg, hogy bárki hozzám érjen. Remélem már érthető, miért készíti ki mindenkit. Egy fél pillanat alatt bele tud mászni az ember agyába.

Tae nem szólt többet, nemes egyszerűséggel, mindenféle köszönés nélkül otthagyott. Teljesen lesokkolódva dőltem neki ezúttal teljes testsúllyal a szekrényemnek, és úgy bámultam utána.