Mivel Stella nem tudta, mihez kezdjen, ahhoz az emberhez fordult segítségért, akiben a legjobban bízott: az unokatestvéréhez, Allisonhoz. Már negyedjére tárcsázta a lány számát, de túl elfoglalt volt abban a pillanatban ahhoz, hogy felvegye, így hát Lydiát hívta fel ezúttal.

Mindössze két csengetés kellett csak ahhoz, hogy az epervörös barátnője beleszóljon a telefonba.

- LYDIA! – kiáltotta Stella, pedig nem volt vele célja; csupán megkönnyebbült, hogy valaki végre felvette a telefont.

- Stella? Mi a baj? – kérdezte aggódva az Argentet.

- N-nem tudom, mit csináljak. Én... Lydia, csak gyere el értem, itt vagyok a DVD bolt előtt.

Stella hangja fáradtságról és idegességről tanúskodott.

- Oké, nyugodj meg. Az egy szörnyű DVD bolt, de indulok.

Stella sóhajtott, amikor beült a kocsiba Lydia mellé, a sötétkék eget bámulta, a nap bármelyik pillanatban eltűnhetett a hegyek mögött. El kellett mennie innen. Nem arról volt szó, hogy Stella félt, de nem volt hülye; tudta, hogy képtelen lenne szembeszállni egy falkányi alfával, ha felbukkannak, talán őrült volt és bátor, de nem meggondolatlan vagy vakmerő.

ALLISON

Allison az előtte lévő üres papírt bámulta, amire a házi feladatát kellett volna írnia, de máshol jártak a gondolatai, folyamatosan Ms Morrell szavai játszódtak le a fejében újra és újra, amiket francia óra után mondott neki, amikor elzáráson volt.

Ms Morrell közelebb jött.

- Nem tudom, mit csináltál a bankban, Allison, de figyelmeztetlek valamire – suttogta vészesen halkan. – Tartsd rajta a szemeidet az unokatestvéreden, Stellán. Értékes számukra.

Összeszorította a szemeit, hogy kiverje a fejéből ezt a jelenetet, bűntudata volt, amiért nem beszélt mostanában az unokatestvérével, aki egyben a legjobb barátja is volt, valamint titkolózott is előtte, amit korábban soha nem csinált. Tervezte, hogy megoszt mindent Stellával beleértve azt is, hogy ismét segít a vérfarkasoknak, és hogy miért volt ott a bankban akkor, amikor Scott és Derek. De azok után, amiket Ms Morrell mondott neki, még jobban elkezdett aggódni, úgyhogy eltitkolta Stella elől.

Ennek ellenére véget akart vetni ennek a "nem beszélünk egymással" dolognak, így hát a szobáját hátrahagyva indult el Stella hálójába, ahol nem volt ott a lány, így homlokráncolva lépett be a szobába, majd becsukta maga mögött az ajtót. Felvonta a szemöldökét, mert szinte egyáltalán nem volt semmi személyes tárgy a helyiségben, tudta, hogy Stella magánakvaló és zárkózott volt, ha az érzéseiről volt szó, elrejtette őket.

Csak úgy, mint az érzéseket és titkokat, az unokatestvére a szobájában lévő legjobb dolgot is elrejtette, amiről senki nem tudott. Egy kis apróság volt, amit ő és Kate néni csináltak, amikor kicsik voltak, és Stella megtartotta azok után is, hogy az anyukája meghalt.

Allison közelebb ment a lány asztalához, és elmosolyodott az egyedüli kép láttán, amely a fekete falra volt ragasztva és kettejükről készült. Felnevetett, ahogy eszébe jutott az az éjszaka, talán egy évvel ezelőtt volt, egyike azoknak a bizonyos Argent családi ünnepélyeknek, ahol minden túl formális volt, és mivel Stella unatkozott, elkezdte indián stílusúra festeni az arcát, amit Chris néhány perccel később le is kapott. Mindketten elmentek az úgy nevezett partiról egy kis kertbe, ahol átbeszélték az egész éjszakát.

- Allison? Mit csinálsz a szobámban? – jelent meg hirtelen Stella, aki homlokráncolva fürkészte unokatestvérét, mire Allison ismét elmosolyodott a képre pillantva.

- Emlékszem erre a napra. Imádtam – vallotta be, Stella pedig közelebb lépett a lányhoz.

- Igen, én is – sóhajtott.

Allison Stellára nézett.

- Sajnálom. Távolságtartó voltam. Szeretlek, Stell. Ne haragudj.

Allison olyan tekintettel nézett a lányra, hogy Stella felsóhajtott.

- Tudom. Én is szeretlek – mondta, és Allison nem bírt magával, így szoros ölelésbe zárta unokatestvérét. Eltartott pár másodpercig, mire Stella viszonozta, de végül a szuszt is kiölelték egymásból.

STELLA

Mosollyal az arcán lépett hátra a nála fiatalabb unokatestvérétől, de az szinte azon nyomban eltűnt, amikor megérezte az erős, éles fájdalmat a szívében, mintha valami a testében rá akarta volna venni valamire.

- Hé, Allie, meg tudnád adni Stilinski telefonszámát? – kérdezte, majd a homlokát ráncolta, nem akarta megkérdezni, de egyszerűen csak úgy kibökte, mintha az agya erre utasította volna.

- Miért? – vigyorgott Allison a gondolatra, miszerint Stellának bejön a fiú, Stella szemei tágra nyíltak, mert semmiképpen nem mondta volna el unokatestvérének, mi történt.

- Őt kaptam párnak egy házi feladathoz – hazudta reflexből, mire Allison bólintott.

Nem sokan tudták, de Stella nagyon jól tudott hazudni, csak akkor mondja el az igazat, ha megbízik valakiben, ebben az esetben azonban csak nem akarta, hogy Allison aggódjon érte.

­­­­***

Stellának vissza kellett mennie az iskolába, mert a szekrényében felejtette az egyik tartalék kését, nem lenne túl jó, ha véletlenül megtalálnák.

- Istenem – mormogta, miközben kinyitotta, majd becsúsztatta a fegyvert a csizmájába. Amikor becsukta a szekrényt, egy csípős fájdalom hasított át a testén.

Lehunyta a szemeit és kifújta a levegőt; azon gondolkodott, hogy mégis mi történhet vele. Kinyitotta ismét a fémajtót, és elindult; minden lépése olyan volt, mintha valaki vagy valami hívná őt, mint amikor megölni készül valakit. Az elméjének egy eldugott része szólt hozzá, hogy mit csináljon és mit ne; megállt és idegesen felnevetett.

Gyorsabb tempóra váltott, amikor ismét elindult, de nem sokkal utána meg kellett állnia, mert a zeneterem ajtajával találta szemben magát. Az ajtó nyitva volt, és hangokat hallott bentről, Lydiáét, Stilesét és Deatonét.

Amikor belépett, kint ült az arcán, mennyire ki volt akadva, de próbálta elrejteni.

- Mi történik itt? – kérdezte, mire minden figyelem rászegeződött.

- Valaki mást is elraboltak – mondta Lydia a telefonjára pillantva.

Stiles felvont szemöldökkel nézett a lányra, érezte, hogy történt valami vele, amit nem mondana el neki, legalábbis nem ennyi ember előtt, így hát folytatta a helyiség átvizsgálását.

Stella mélyen elnyomta az érzéseit, amelyek akkor törtek felszínre, amikor a fiú ránézett.

- Doki, minden segítség. Öhm, tudja. Hasznos – mondta Stiles, miközben Stella is elkezdett körülnézni.

- Mindhárom csoportnak megvan a saját célja, Szüzek, Gyógyítók, Bölcsek – kezdet Deaton, de Stella fejezte be.

- Őrzők és Harcosok – szólt, mire meglepetésükben mindenki őt bámulta pár másodpercig.

Mondjuk nem volt ez nagy teljesítmény, négy éves kora óta képzik arra, hogy felismerjen ilyen dolgokat.

- Várj, Harcosok? – kérdezte Stiles, Deaton pedig válaszul bólintott, aki közben egy képet emelt fel a zongoratanárról, amint katonai egyenruhában volt lefotózva az esküvőjén.

- Boyddal együtt katonáskodott – informálta a többieket Stiles, Stella pedig rájött, hogy az áldozatokról beszélnek, így nem volt nehéz bekapcsolódnia a beszélgetésbe.

Stella azt is észrevette, hogy Lydia leállt a vizsgálódással és nem szólt semmit jó ideje, mintha valahol máshol járna fejben.

- Lydia? Minden rendben? – kérdezte annak tudatában, hogy a lánynak időnként vannak ilyen jósnős vagy akármilyen pillanatai, legalábbis Allison ezt mondta neki.

- Nem, én csak, vagyis, csak eszembe jutott valaki más is, akinek köze van a katonáskodáshoz. – Mr Harris.

Stella és Stiles abban a pillanatban futásnak eredtek, Deaton és Lydia pedig követték őket. Stiles a kémia tanár asztalához ment, ami majdnem üres volt, Stella pedig elkezdte átlapozni a dolgozatokat.

- Talán már elment haza – szólt Deaton, mire Stilesnak kuncognia kellett.

- Enélkül biztos nem – emelte fel Harris táskáját.

Stella felfigyelt a jegyekre a teszteken, D, R, H, és homlokráncolva egymás mellé rakta őket, mintha kirakós darabjai lennének.

- Üzent nekünk – informálta a többieket. – Darach – motyogta, és lesokkolva lépett hátra.

- Emlékeztek, amikor azt mondtam, hogy a druida szó bölcs tölgyet jelent? – kérdezte Deaton, mivel tudta, hogy ketten közülük nem tudhatják a jelentését. – Ha a druida rossz útra tér, sötét tölgy lesz belőle. Egy Darach.

Stella aggódó tekintettel hallgatta a férfit, tudta, hogy Beacon Hillsnek sötét múltja van, de nem gondolta volna, hogy ennyire.

Pityegett egyet a telefonja, mert üzenete jött Allisontól, amiben azt kérdezte, merre van.

- Mennem kell. Szerintem – mormogott.

- Várj – szólt Stiles a lányt követve ki a szobából. – H-hazavihetlek, ha szeretnéd – ajánlotta fel.

Stella elmosolyodott.

- Jó, nincs is nagyon kedvem most a sétáláshoz – mondta, mire Stiles bólintott, de nem tudta, mit válaszoljon, így kínos csend állt be.

- Nem tetszik – vallotta be a fiú, amikor odaértek a parkolóhoz.

- Mi nem tetszik? – kérdezte Stella összezavarodva.

- Ez a fura csend. Sőt, inkább utálom.

Stella ugyanezt érezte, de nem akarta elismerni a fiúnak.

- Jaj, Stiles. Néha az embernek egyszerűen csak nincs mit mondania. Továbblép és kész – mondta, és megérkeztek a jeephez, majd Stella bepattant a járműbe életében először.

Stilesnak kétszer kellett próbálkoznia, mire sikerült elindítania a kocsit.

- Ez az autó szar – szólt Stella, de Stiles a szívén viselte a jeep sorsát.

- Mi? Nem. Ez az én kisbabám. Bocs, ha a tiéd jobb... ó, várjunk egy pillanatot. Neked nincs is kocsid – szórakozott a lányon Stiles, mire az elmosolyodott.

- Ó, fogd be – mondta Stella, a fiú pedig kuncogott.

- Ne legyél már ilyen savanyú vadász – viccelődött, de Stella nem értette.

- Mi?

- Ez egy belsős viccünk Derekkel, ah, régi szép idők – mondta, mintha visszaemlékezne valamire. – Tudod, ez elég vicces, de egy kicsit Derekre emlékeztetsz.

Stella felvonta a szemöldökét.

- Nem, nem igaz.

- Látod, pont erről beszélek. Pont mint Derek Hale. Mindig csak a tagadás.

Stella sóhajtott, majd a szemeit forgatta. Bekapcsolta a CD lejátszót, miután nem talált semmi jót a rádióban, és a Roscoe Dash szólalt meg.

- Mi a franc?! – nevetett fel Stella, Stiles pedig gyorsan kikapcsolta. – Uramatyám! Hallod ezt? – nevetett továbbra is, már könnyek voltak láthatóak a szemében.

- Ez Scotté. Itt hagyta – szólt, a lány pedig vigyorgott.

- Ezt nem hagyom annyiban, Stilinski – figyelmeztette őt Stella, Stiles pedig bólogatva megállt a kocsival.

- Jól van, Argent – mondta kiakadás helyett, amiért a vezetéknevén szólították, olyan volt, mintha már hozzászokott volna, sőt, tetszett is neki.

- Soha nem gondoltam volna, hogy te olyan Roscoe Dash-féle srác vagy – vallotta be, és Stilesra pillantott, aki már régebb óta figyelte a lányt.

- Nem is vagyok. Ez Scotté – jelentette ki ismét.

- Ó, igen, fogadjunk, hogy Taylor Swift-párti vagy – szórakozott Stella, mire Stiles lesokkolódott.

- Ne viccelődj TayTay-jel. De inkább Selena-típusú srác vagyok – szállt be a játékba, a lány pedig kuncogott.

- Ez olyan fura – kezdte Stella hangosan gondolkodva. – Soha nem nevettem ennyit még életemben, aztán jöttél te, és... - állt meg, mielőtt valami olyat mondana, amit később megbánhat.

- És mi? – nézett rá izgatottan Stiles.

- Semmi – szólt, miután megnyalta az ajkát.

Ez az egyszerű mozdulat azt váltotta ki Stilesból, hogy kétségbeesett pillantást vetett a lány ajkára, Stella ezt észrevette, és ő is a fiújét fürkészte. Pár másodperccel később pedig ajkaik egymáshoz értek, Stella a fiú hajába túrt, Stiles kezei pedig a lány csípőjét ragadták meg.

Igen, Stella bánta, amiért megcsókolta, mert olyan volt ez, mintha leeresztené a védőfalait, de akarta őt, mintha valami a fiúhoz vonzotta volna, nem tudta irányítani az érzéseit, amikor Stilesszal volt. Önmaga volt a fiú közelében. Stella megállította a csókot, mivel eszébe jutott valami.

- Figyelj, tudom, hogy kiakadtál a legutóbbi alkalommal, amikor csókolóztunk, de én na-nagyon élveztem. De sajnálom, én... - folytatta, viszont Stella elnémította őt egy gyengéd csókkal.

- Csak azért, mert csókolózunk, még nem jelenti azt, hogy járnunk kell, ugye? – kérdezte idegesen rágva az alsóajkát.

- Persze, hogy nem – bólogatott Stiles folyamatosan. – Szóval lehetünk csak...

- Barátok – fejezte be a mondatot Stella.

- Akik időnként smárolnak egymással – tette hozzá Stiles.

- Pontosan – konfirmálta a lány, mire Stiles ismét Stellához hajolt, hogy csókot leheljen az ajkára és lefelé végig a nyakán, melynek következményeképpen halk sóhajok hagyták el Stella száját. Stiles elvigyorodott, hiszen tudta, hogy a nyaka az a bizonyos pont.

Mindketten mozgolódni kezdtek a kocsiban, mire Stella könyöke véletlenül nekiütődött a dudának, és a hang hatására elengedték egymást.

- Mennem kell – motyogta Stella, és kinyitotta a jeep ajtaját.

- Igen-igen, nekem is – mondta Stiles megtörölve a száját a kezével. – Holnap találkozunk? – kérdezte amiatt aggódva, hogy a lány esetleg kerülné őt és emiatt kihagyná az iskolát, de Stella elmosolyodott.

- Holnap találkozunk, Stiles. És Roscoeval is – vigyorgott, mire a fiú a homlokát ráncolta.

- Most elnevezted Roscoenak az én kis bébimet?

- Törődj bele, Stilinski.

- Úristen – nyafogott. – Ez passzol hozzá – mormogta, mire Stella vigyorogva indult el a ház felé.

Felment a szobájába, lefeküdt az ágyra, és valamilyen okból kifolyólag, amit képtelen volt megérteni, megállás nélkül mosolygott, aztán hirtelen tűnt el, amikor pszichológiai fájdalmat érzett a fejében és a szívében, mintha lett volna egy megérzése, miszerint valami nagyon rossz dolog fog történni. És valóban igaza volt.