Szorítása egyre erősebbé vált a lány apró derekán, miközben ő alsóajkát harapdálta, testük egymáshoz simult, amint próbáltak ülve maradni a kicsi helyiségben, és igyekeztek nem megsérülni a seprűktől a forró pillanatok közben. Rózsaszín ajka Stella ajkáról átvándorolt a nyakára, melyre apró csókokat lehelt, a lány pedig Stiles hajába túrt. Stellának fogalma nem volt, hogyan lehet valaki ilyen kockafej és idióta, miközben ennyire jó ebben.

A vadászlány elengedte a fiú sötét haját, kezei Stiles mellkasára kerültek, onnan pedig egyre lejjebb, míg megállapodott a fehér pólója aljánál, amit le akart venni a fiúról. Éppen húzta volna fel a ruhadarabot, amikor visszajátszotta Allison szavait a fejében, melyek arról szóltak, mennyire szerette Stiles Lydiát. Stella nem tudott mit tenni, csak arra tudott gondolni, hogy most is az eperszőke lány járt a fiú eszében.

Stiles erős kezei lejjebb csúsztak, hogy megragadja a lány fenekét, ezzel felemelve kissé Stellát, ajkait pedig visszahelyezte a lányéra. Az Argent élvezte ezt, nagyon élvezte. A fiú mindenegyes érintésénél és csókjánál a bőrén fellángolt valami Stellában, de a gondolat, hogy Lydia járhat Stiles fejében, miközben ezt csinálták, zavarta őt.

- Stiles – szólt megszakítva a csókot, mire a fiú várakozóan nézett rá, hogy mondjon valamit.

Stella belenézett Stiles majdhogynem arany szemeibe; már régen eldöntötték, hogy csak barátok maradnak, akik időnként smárolnak egymással, így nem értette, miért bosszantja ennyire Lydia gondolata.

Az Argent lány felsóhajtott és lemászott a fiúról, mire Stiles rendkívül összezavarodott.

- Valamit rosszul csináltam...

Stella megrázta a fejét.

- Nem, nem, te nagyon... Nagyon jó vagy... - kezdte kissé zavartan. – Csak... Talán ez az egész barátok smárolós találkákkal nem volt olyan jó ötlet – motyogta, Stiles szemei pedig tágra nyíltak, nem éppen erre számított.

- Úgy érted, hogy több... többet akarsz barátságnál? – nézett a fiú Stellára olyan tekintettel, amit nem igazán tudott kiolvasni, és Stiles szavai után rajta állt a sor, hogy nagyokat nézzen.

- Nem! Nem. Csak talán legyünk simán barátok. Mindez nélkül.

A lány mozdulatokkal egymás közelségére utalt.

- Ó – szólalt meg Stiles.

- És így akkor teljes mértékben Lydiára és erre az egész alfás dologra tudsz koncentrálni – mondta Stella olyan gyorsan, hogy a fiú mindössze csak a mondat végét hallja, és erre bólintott.

Tényleg nagyon fontos volt, hogy az alfa falkával és a Darach-kal foglalkozzanak.

Derek lakásában ült a kanapén ugyanaz a fiú mellett, aki az emlékeiben is szerepelt, és amit éppen visszajátszott a fejében, ezek voltak ők most, barátok. Semmi több.

- Nagyon hasonlított Scottra. Mint egy idegesítő tini, amikor szerelmes.

Peter hangja fejfájást okozott Stellának, nem csak amiatt utálta, mert megölte az anyját, hanem azért is, ahogyan a falkával viselkedett, emellett pedig nem ő volt az egyedüli, aki legszívesebben kitekerné a nyakát.

- Micsoda? Derek olyan volt, mint Scott? – kérdezte Stiles felhorkanva, de egyből csendben maradt, amikor senki nem nevetett körülötte. – Várjunk csak... Komolyan beszélsz?

Peter a szemeit forgatta.

- Tudod, miért kékek Derek szemei? Vagy az enyém? – tette fel a kérdést a fiúnak, mire az a homlokát ráncolta.

- Azt gondoltam, hogy genetika miatt. Mint egy családi vonás, vagy valami ilyesmi.

Stella megköszörülte a torkát.

- Ez nem így van. Kékké változik, ha megölsz egy ártatlan embert – mondta Stilesra nézve.

- Ez a sztori még a kék szemek előtt történtek, Paige előtt – szólt Peter, Cora pedig az asztal mellől hallgatta, nem akart közelebb menni ahhoz az emberhez, aki megölte az anyját.

- Paige? Azt hittem, Kate-tel kavart – jegyezte meg Stiles összezavarodva, Stella szívének dobogása pedig felgyorsult anyja nevének említésére.

- Ez még az előtt volt.

Peter azon volt, hogy elkezdje mesélni a történetet, de Stella felállt.

- Egy pillanat! Az anyám és Derek? – meredt Stilesra és Peterre, hogy válaszokat kapjon.

- Nem tudtad?

- Kate lánya vagy? – kérdezte Peter olyan tekintettel, amit Stella nem tudna körül írni. – Látom a hasonlóságot, hány éves vagy? – intézte szavait az Argentnek, aki összehúzott szemekkel nézett vissza rá.

- Tizenhat.

Stileson állt a sor, hogy felpattanjon.

- Tizenhat vagy!? Azt hittem, tizenhét, mint mi... Vagyis... nem. Azt hittem, idősebb vagy. Mert mindig mondod, hogy idősebb vagy Allisonnál.

Stella megvakarta tarkóját.

- Ja. Ööö, nem. Hazudtam, Allison hagyja nekem, mert tudja, mennyire utálom, hogy én vagyok a másik Argent – magyarázta a fiúnak, aki végül leült, de megint csak ráncolta a homlokát.

- Hogyan járhatsz akkor a mi évfolyamunkba?

Stella vonakodott, nem igazán akart belemenni a részletekbe, hogyan lehetett annyival előrébb, hogy átugorjon egy évet.

- Ugh. Nem számít.

Cora félbeszakította a beszélgetést, mert Peterhöz fordult.

- Ki az a Paige?

Ezt követően a Hale nekiállt és elmesélte Derek első szerelmének történetét.

***

Úgy tűnt, mintha órák teltek volna el, holott csak felóráról volt szó. Stiles jó párszor változtatgatott ülőhelyzetén, de végül Stella mellé került, és Peter végig szomorúszerű arccal mondta a történetet, a vadász pedig azon gondolkozott, tényleg eszerint érezte-e magát.

- Emlékszem, amikor felemeltem a lány testét Derek karjaiból, majd elvittem az erdőbe, ahol tudtam, sosem bukkanhatnak rá – fejezte be sztoriját, melyben Dereknek el kellett vennie első szerelme életét, miután megharapta egy vérfarkas, és nem volt elég erős ahhoz, hogy túlélje azt.

- Mi történt Derekkel? – kérdezte az unokahúga.

- Valami történik, amikor elveszed valakinek az életét – kezdte a férfi, Stella bűntudatában pedig a földet bámulta. – A lelkeddel, sötétté tesz téged. A gyönyörű sárgát hideg, fémes kékké változtatja – mondta Peter, és mindenki szomorú csendbe burkolózott.

Néhány perccel később Cora felállt és elhagyta a helyiséget, Peter pedig ugyanígy tett, Stella és Stiles azonban ugyanabban a pozícióban maradtak, mint amilyenben korábban is voltak.

A fiú Stella mellett az ujjaival játszott különös arckifejezéssel az arcán.

- Mi az? – kérdezte a lány Stiles szemeibe nézve, a fiú pedig felé fordult. – Mi ez az arckifejezés?

- Mi? Milyen arckifejezés? – tudakolta, Stella pedig a szemeit forgatta.

- Az a fajta arckifejezés, ami arra sarkall, hogy beverjek neked egyet – válaszolta az Argent, mire Stiles is forgatta a szemeit, és visszatért az ujjaival való játszadozáshoz.

- Istenem. Elfelejtettem, milyen kiállhatatlan vagy – jegyezte meg a fiú, Stella pedig felmordult.

- Istenem! Mi ez a tekintet?

Stiles a lányt fürkészte, próbálta eldönteni, hogy befogja-e a száját vagy elmondja neki.

- Nem hiszek neki – bökte ki végül, és teljes testével a lány felé fordult, hogy magyarázhasson. – Oké, szóval Ms. Blake óráján – Stella morgott egyet a név hallatán. – A sötétség mélyént olvassuk, ugye? – tette próbára a lányt, hogy figyel-e.

- Igen, tudom, valójában nem aludtam.

- Tehát, Marlow, a történet elbeszélője... Nem megbízható elbeszélő, a részletek megváltoztak, mert az ő nézőpontjából lettek elmondva – mondta, Stella pedig bólogatott.

- Szóval hallottuk Peter sztoriját. Ami azt jelenti, hogy valószínűleg nem ismerjük a teljes történetet.

- Pontosan – vágta rá Stiles, de a lány a fejét rázta.

- De mit akarsz csinálni? Menjünk és kérjük meg Dereket, hogy mesélje el a történetet az első szerelméről, akit meg kellett ölnie? – vonta fel a szemöldökét Stella.

- Ha ezt kell tennem, igen – mondta rezzenéstelen arccal, Stella soha nem gondolta volna, hogy a fiú valaha is képes lenne ilyen komolynak és bátornak lenni valamivel kapcsolatban. Bólintott.

- Segítek neked – szólt Stella mosolyogva.

- Oké, menjünk.

Stiles felpattant, a lány pedig követte őt. Mielőtt elhagyták volna a lakást, Stiles éles fordulatot vett és Stellával került szembe, mire a lány ugrott egyet meglepetésében. Szívének dobogása felgyorsult testük közelségétől; Stiles keze Stella pólójának nyakához vándorolt.

- Van valami a... - kezdte, mire a lány odakapta a tekintetét, és Stiles az ujjával megbökte alulról az orrát, majd elkezdett nevetni.

- Te jó ég! Nem hiszem el, hogy bedőltél!

A fiú nevetésére Stella arca érzelemmentessé vált.

- Ahah, nagyon vicces. Ó nézd, még nevetni is elfelejtettem.

- Ne csináld már! Vicces volt – jegyezte meg Stiles, miközben Stella kikerülte őt, és elindult.

- Nem. Nem volt az, Stilinski – mondta rejtett mosollyal, a fiú pedig felmordult.

- Ugh. Csak menjünk. Nem vagy vicces – nyitotta ki a kocsiját.

- Ó, Roscoe! Hiányoztál.

- Jézusom – forgatta Stiles a szemeit. – Várj. Nem beszéltél Derekkel.

- Ó, tényleg nem – mosolya azonnal eltűnt.

- Mit akartál mondani neki? – kérdezte a sötét útra meredve előttük.

- Valamit Jenniferről – mormogta, Stiles pedig zavarodottan nézett. – Ms. Blake-ről. Együtt vannak, vagy mi, és szerintem valami nincs rendben vele kapcsolatban.

- Mhm – mondta a fiú egyszerűen, ugyanis nem akart vitába keveredni azügyben, hogy kire kéne gyanakodni. – Hazavigyelek? – kérdezte, mire Stella bólintott, és az út hátralévő részében csendben utaztak zenével a háttérben.

Izzadtak a kezei, ahogy próbált a fegyveréért nyúlni az asztal sarkánál a lábával. A nyöszörgés mellőle csak még inkább stresszessé tette, mivel nemcsak magát igyekezett megmenteni, de a legjobb barátját is. Azzal küzdött, hogy kiszabadítsa csuklóját és bokáját a kötelek szorításából. Fogalma nem volt, hogyan került ebbe a helyzetbe, de Lydiával a kémia laborban tartózkodott.

Lehunyta a szemeit, hogy koncentrálhasson, de ehelyett egy dallamot vélt felfedezni a háttérben, több férfi éneklését. Kinyitotta a szemeit, hogy körül nézzen, de Lydia már nem volt ott mellette megkötözve, egyedül volt a nagy sötétségben.

Egy apró pillangó tűnt fel repülve, majd leereszkedett a földre a lába elé. A lány próbálta elérni a gyönyörű teremtményt, és amint hozzáért, hatalmas szélvihar kerekedett többmillió pillangóval, ami eddig gyönyörű volt, az most átváltott rémálomba; bekerítették Stellát, az egyetlen hang, amit hallott, sikítások voltak. Az ő sikításai. Felemelte a karjait, hogy védje magát, éles karcolásokat érzett a bőrén.

- SEGÍTSÉG! – kiáltotta olyan erővel, ami csak kifért kicsi testéből.

A földre esett, amin sarat és leveleket érzett. A homlokát ráncolta, ahogy kinyitotta a szemeit; eltűntek a pillangók, és az erdőben volt. Stella soha nem volt még az erdő ezen felén, nem ismerte fel, így a hatalmas kivágott fához sétált, ami körül valami különös energia volt érezhető.

Megbillentette a fejét kíváncsiságában, próbálta elérni kezével, és amint hozzáért a fához, fülsüketítő sikolyt hallott, szemei tágra nyíltak, és a keze a fülére tapadt, megpróbálva kizárni mindezt, de nem sikerült.

Ismerte a hangot, de nem tudta, honnan jön. Néhány másodpercre abbamaradt, mire lehunyta a szemeit, de aztán ismét felcsendült, szemei pedig kipattantak.

Felemelte a kezét, mély levegőt vett, mert szüksége volt rá; nem tartott sokáig, mire rájött, hogy Stella az iskolában ült a padban, és mindenki őt nézte. Visszabámult a többiekre, összezavarodott a történtek miatt.

- Ki szeretne menni, Miss Argent?

Ms. Blake hangja arra késztette, hogy megrázza a fejét.

- Nem – szólt egyszerűen.

Észrevette, hogy mindenki visszatért a füzetéhez, mindenki, kivéve a barátai; Scott és Allison aggódva figyelték a lányt, Lydia a homlokát ráncolta, mivel tudta, vele is történt már hasonló, Stiles pedig Stellára meredt.

- Jól vagy? – suttogta a fiú, mire a lány felé fordult, hátha sikerül Stiles szemeiben megnyugvást találnia, bólintott, és elsöpört egy tincset az arcából, majd a füle mögé simította. – Stella!

A fiú suttogása szinte kiáltássá erősödött, és a lány füle felé emelte a kezét.

Nem értette, mi történik, így ő maga nyúlt oda, valamiféle folyadékot érzett, majd az ujjára nézett, amin saját vérét látta, szíve szélsebesen vert. Teljesen összezavarodott, aggódni kezdett, mert rohadtul biztos volt abban, hogy Stella Argent nem megy vissza az Eichen Hause-ba.

----------------------------

Sziasztok! Engedtem photoshop iránti szenvedélyemnek, és készítettem egy új borítót a könyvnek, remélem tetszik, és jó szórakozást a részhez ❤