STILES

Stiles hazafelé vezetett egy örökkévalóságnak tűnő nap után az iskolában, miközben folyamatosan ott kavargott a fejében a barnahajú lány, Stella, aki jól bánt a fegyverekkel, és azon gondolkodott, hogy vajon a lány miért hagyta ki az órákat. Persze tudta, hogy Stella utálta az iskolát, de valami azt súgta, más dolog állt a háttérben.

Megállt a kocsival a ház előtt, egy darabig nézte az épületet, mielőtt leállította volna a jármű motorját, és végre összegyűjtött annyi bátorságot, hogy odasétáljon az ajtóhoz, majd becsengessen.

- Stiles? – nyitott ajtót a lány, aki a legjobb barátjával járt együtt. – Mit csinálsz itt? – kérdezte összezavarodva.

- Allison! – kiáltotta Stiles kínosan, mert arra számított, hogy Stella fog ajtót nyitni, nem az unokatestvére. – Azon gondolkodtam, tudod, hogy Stella, tudod, itt van valahol? – kérdezte a fiú, miközben a tarkóját vakargatta, és bepillantott a házba.

Allisonnak vigyorognia kellett azon, hogy Stiles Stellát kereste.

- Öhmm, nem, nincs itt – mondta, és a mosolya eltűnt. – Még reggel elment, és azóta nem jött vissza – informálta a fiút, aki aggódni kezdett.

- Ugye nem gondolod, hogy... Jól van, ugye?

Allison mosolya visszatért.

- Persze, az a lány a legkeményebb, akit ismerek. Tud vigyázni magára – szólt, mire Stiles bólintott.

- Allison! Ki az? – kiabálta Chris Argent, majd megjelent az ajtóban. – Ó, helló, Stiles – köszönt, amikor meglátta a tinédzsert. – Minden rendben? – nézett ezúttal a lányára.

- Igen, Stiles csak Stella után érdeklődött. Tényleg, apa, nem tudod, hová ment?

Chris elgondolkodott egy darabig.

- Valószínűleg a temetőbe ment – mondta, mire Stiles a homlokát ráncolta.

- Miért? – kérdezte anélkül, hogy észrevette volna az Argentek közti pillanatot.

Allison sóhajtva fordult a fiúhoz.

- Nem mondta el neked? Mondjuk nem vagyok meglepve. De ezt nem az én dolgom elmondani – szólt, Stiles pedig folyamatosan bólogatott.

- Oké. Akkor szia, találkozunk a suliban, Allison – köszönt el, és a kék jeepjéhez ment. – Elmegyünk Stelláért, Roscoe.

És elhajtott.

***

STELLA

A lány a sárban ült az utolsó sír előtt, amit aznap meglátogatott. Az egyik kezében egy töltényt szorongatott, nem egy átlagosat, hanem egy farkasölőt. Vizsgálgatta egy darabig, majd csókot lehelt a hideg és kicsi, de annál nagyobb erővel rendelkező lőszer tetejére.

Felállt, és a szürke kő tetejére helyezte az aprócska tárgyat, majd végighúzta az ujjait a rávésett néven.

- Kate Argent? Eljöttél meglátogatni Kate-et?

Egy hang állította meg a mozdulatait, és anélkül, hogy felé fordult volna, hátralépett egyet, és letörölt egy könnycseppet, melyet észre sem vett korábban. Végül Stella a fiú irányába fordult, akihez az utóbbi időben igen közel került.

- Ő volt az utolsó megállóm.

Stella hangja máshogy hangzott, mint általában, gyengéd és érzelmekkel teli volt. Stiles közelebb lépett.

- Kiknél voltál korábban? – kérdezte kíváncsian.

- A szüleimnél.

Stella körbefordult végigfürkészve az összes sírt a temetőben, Stiles pedig követte a lány mozdulatait.

- A szüleid mindketten...

- Meghaltak. Igen – szólt hűvösen.

- Ó, nem tudtam – mondta Stiles, soha nem gondolta volna, hogy Stella árva, meg sem fordult a fejében.

- Ja, hát pont ez volt a lényeg. Senkinek sem szabadna megtudnia – vetett egy gyors pillantást a fiúra. – Mit gondoltál, miért jöttem ide, hogy a nagybátyámmal és Allisonnal éljek? – kérdezte.

- Mert letartóztattak – felelte, és Stella megrázta a fejét.

- Mármint, letartóztattak, de ez azért történt, mert elszöktem a szociális gondozómtól, hogy levadásszam az alfát, aki meggyilkolta a szüleimet.

Stiles csendben hallgatta a lányt, nem volt gyakori jelenség, hogy Stella az életéről beszélt, mindig olyan zárkózott és rejtélyes volt. Mohón vágyott a válaszokra.

Stella az alsóajkát rágta, mert tudta, hogy nem lenne szabad elmondania ezeket a fiúnak, nem akarta, hogy Stiles következtetéseket vonjon le ezekből, de nem tehetett róla, egyszerűen képtelen volt visszatartani a szavakat.

- Honnan tudod, hogy ő... - kérdezte Stiles, mert kíváncsi volt, honnan tudott a gyilkosról.

- Láttam – válaszolta egyszerűen, miközben a fejében jelenetek játszódtak vissza arról az éjszakáról.

Stellának kezdett elege lennie a sok kérdésből, így Stileshoz fordult.

- Mit keresel itt, Stiles?

- Én csak... aggódtam – vallotta be, mire Stella oldalra döntötte a fejét. – Hiányoztál az iskolából, úgyhogy elmentem a házatokhoz, és Chris mondta, hogy valószínűleg itt vagy.

Stella felsóhajtott.

- És Kate sírjánál talállak meg. Azt megértem, hogy látni akartad a szüleidet, de Kate? Felgyújtott egy házat tele ártatla... -mondta a fiú, de Stella megállította.

Tudta, hogy Kate hatalmas hibákat követett el régebben, de a hűvös szívében mégis volt helye Stella számára.

- TUDOM. Kérlek, fejezd be – kérte Stilest, miután rákiabált. – De Kate... Ő...

Stella próbált szavakat kipréselni a száján, de képtelen volt rá.

- Ő mi? Nem érdemel semmit! Főleg mindezek után! – ráncolta Stiles a homlokát, felidézve mindazt, amit a vadász valaha is tett.

- ELÉG! Az emberek megérdemelnek egy második esélyt – vitatkozott Stella.

Stiles felhorkant.

- Hiszel a második esélyben? Ne már! Ez a nő majdnem megölt engem és a barátaimat!! Ő egy pszichopata!

Stella kezdte igen kellemetlenül érezni magát a fiú kíméletlen szavai miatt.

- DE Ő AZ ANYUKÁM IS!

A lány szemei, melyek csukva voltak, hirtelen pattantak ki, amikor kibukott belőle ez az információ. Kezeit a szájához emelte, hogy megállítsa valahogy a kitörő szavakat, de már késő volt.

Stiles lesokkolva bámulta a lányt, fogalma sem volt róla, hogyan reagáljon. Stella kissé ijedten nézett a fiúra, mert tartott a választól, de aztán vett egy mély lélegzetet, mert benne megbízhatott és bízott is. Ez volt az első olyan alkalom, hogy Stella reménykedhetett abban, hogy Stiles nem fog ítélkezni fölötte a gyökerei miatt.

- Nézd... - lépett a lány egyet előre, de Stiles elhátrált, és ebben a pillanatban valami eltört Stellában, nem ez volt az első ilyen eset, de sokkal jobban fájt, mint a legtöbb.

- Te... te a lánya vagy – suttogta, miközben próbálta megemészteni az információt. – Hát persze, hogy... hogy nem vettem észre. Mindketten titkolóztok, embereket öltök, és könyörtelenek vagytok.

Stella lehunyta a szemeit, ahogy hallgatta a fiú szavait, ez miatta történt, az ő hibája.

- Pont olyan vagy, mint ő.

A lány felemelte a fejét, és hűvösen felnevetett, vissza kellet valamit vágnia, nem állhatott ott csak úgy, ez nem vallott Stella Argentre.

- Nem vagyok olyan, mint ő. Igen, egy részem törődik vele, még jó, hogy így van. Ő az anyám, az isten szerelmére, ő tanított meg szinte mindenre, amit tudok. De NEM volt indítéka annak, amit tett, hogy ártatlan embereket öljön meg, hiszen a kódex nem erről szól. Legalábbis az enyém nem – mondta. – Ez nem az én hibám. Te tudsz valamit, azt gondoltam, hogy segítesz majd megtalálni az apámat, de úgy látom, tévedtem. És azt hittem, jobban ismersz engem. Hát csalódnom kellett.

Stella szavai arra késztették a fiút, hogy lehunyja a szemeit.

- Sajná... - kezdte, de a lány felnevetett.

- Ne sajnáld. Csak menj – utasította Stella, mire Stiles hezitált. – MENJ! Mielőtt lelőlek – kiáltotta elég világosan ahhoz, hogy a fiú elinduljon a jeepjéhez.

A tinédzser vadász megvárta, míg Stiles elég messze került tőle, majd a könnycseppeket, melyeket végig visszatartott a vita során, útjuknak eresztette. Egy halk nyögéssel törölte meg az arcát. Végül is ez az ő hibája volt, óvatosabbnak kellett volna lennie, nem szabadott volna leeresztenie a védőfalait, és elmondani a fiúnak. De elmondta neki, és emiatt csakis őt lehetett okolni.