Ez annyira önző volt tőlem... az előző rész...

Itt panaszkodom nektek, pedig nektek is van biztosan bajotok bőven... gusztustalan...

Annyira... öncentrikus... és figyelemhajhász... Most biztos azt gondoljátok: ,,Nézd, itt van még egy díszdepis, aki jön nyafogni az üres, sivár kis életéről, meg a 'haldokló' lelkéről, meg hogy vagdossa magát, meg hú de rossz neki így, meg úgy!"

Igen... lehet, hogy igazatok van, jövök, leírom, pedig ennyi erővel magamban is tarthatnám, és úgy nem ártanék senkinek. Mert az, hogy leírom, se segít. Csak nyoma marad. De azt sem tudom, azt minek...

Megelőzöm a gyűlölködő, szemét kommenteket, és kimondom: nem vagyok más, mint egy páváskodó, életunt kis picsa, akinek semmi méltósága, idejön picsogni, mert nincs jobb dolga, meg élete... Igen, nincs életem, ha eddig ezt elfelejtettem volna mondani...

És most jöjjenek a 'sajnálkozók': tudom, hogy a vagdosás, meg a halál, nem megoldás.

Én az önpusztítás útjára léptem, de nem száguldozom rajta. Óvatos vagyok, úgy csinálom, hogy ne látszódjon... Nem akarok sajnálatot, mint azt ahogy már előbb is említettem.

Nem akarok embereket magam köré. Jól elvagyok egyedül. De ezt sem ész nélkül csinálom, majd szép lassan. Az ismeretségi köreim előbb-utóbb úgyis lelohadnak maguktól is, lásd osztálytársak... már aki szóba állt velem...

Ha gyorsan csinálnám, gyanút keltene, azt pedig nem akarom. Szépen lassan fogok bezárkózni, beleolvadni a háttérben megbúvó semmibe, úgy, hogy végül senki nem vesz majd észre.

Ne értsétek félre, én nem akarok meghalni... még nem. Van pár tervem, ami megvalósításra vár, azokat még el akarom intézni...

Mondhatnátok: biztos van kiút ebből a gödörből, hisz semmilyen helyzet sem reménytelen. Igen, van. Azonban amilyen pocsék emberismerő, és katasztrofális személyiség vagyok, biztos, hogy rossz ember kezébe fogom adni a hágcsóm végét, amin kimásznék, és ő nem lesz elég erős ahhoz, hogy kihúzzon. Na most nem fizikai erőre kell gondolni, hanem mentálisra. Egy ember sem értené meg, ha mindent, ami bennem van, rázúdítanám. Mivel viszont én rohadtul türelmetlen is vagyok, biztos, hogy rossz ember kezébe fogom adni a hágcsót, sőt, szerintem már meg is tettem... Igen, arról a lányról van szó, akinek levelet írtam. Hiába szeretem jobban, mint a saját életem, nem tud kihúzni, mert ő nem viszonoz, tudom...

Úgyhogy egyenlőre maradok a gödörben, ami napról napra, pillanatról pillanatra csak mélyül. A végén már nem lesz elég hosszú a hágcsó, de akkor még nem lesz vége.

Előre látom a jövőmet: a stressz miatt, ami nem fog csökkenni, az biztos, előbb utóbb olyan betegségeim, és fájdalmaim lesznek, amiket nem fogok tudni elrejteni kényszeredett mosolyok mögé. Már most se nagyon sikerül... gyenge az önuralmam... És ha ezeket észreveszik, és kivizsgálnak, rá fognak jönni, hogy már régóta nem vagyok százas, és a mosolygóban fogok kikötni, vagy egy sivár szobában, egy kórházi ágyon, hulla sápadtan és csont soványan, ahol hosszú kínszenvedések közt fogom kilehelni a lelkem, tőlem rettegő emberek közt...

Tényleg, minek olvassátok? Ez egy bolond, őrült, tébolyodott ember elméjéből származik: mérgező. Megfertőzi kevésbé gondokkal terhelt mindennapjaitokat és lassan titeket is tönkretesz majd... mert ezt csinálják a magamfájták, a halálvágyók, önpusztítók, őrült tébolyodottak: mindenkit, aki csak egy kicsit is közel áll hozzájuk, gúny tárgyává teszik, és hátráltatják őket. Hiába próbálnak mosolyogva nem gondolni rá, de mi, halálra ítéltek mind teher vagyunk számukra.

Ez nem buzdítás. Csak egy őrült gondolatai...

Egy szörnyeteg vagyok...

Hagyjatok egyedül döglődni...