Nem vagyok boldog.

Néha, néha, de csak egy pillanatra érzem úgy, hogy nem vagyok szomorú.

Meg tudnám oldani, hogy elérjem a boldogságot.

Tudom, hogy tudnék ölni, hogy megkapjam, amire vágyom, mert akkor a kezemben tarthatnám. Ám azt is tudom, ha így érném el a boldogságot, az megszűnne létezni, nem űzné el a szomorúságom. Mert a vér, ami a kezemhez tapadna, beárnyékolná a jóságot, amit elértem, és megkeserítené.

A másik módja, hogy elérjem, amire vágyom, hogy várok. Ez a módszer sokkal hosszabb, mint az előző. Hosszabb, számomra fájdalmasabb, és gyötrőbb, kínzóbb, és elviselhetetlenebb. Ennek a módszernek az egyetlen pozitívuma, hogy ha eljutok odáig, hogy enyém lehet a boldogságom, akkor az valóban az enyém lesz, tisztán, eredetin, és hamisítatlanul.

Viszont az is felmerülhet, hogy útközben elbukom, vagy eltévelyedek, és akkor fuccs az egésznek. De van valaki, aki bevilágíthatná az utat, amit meg kell hogy járjak, hogy ne tévedjek el, ne forduljak rossz irányba egy bonyolult kereszteződésnél. Ez a valaki már ott lebeg előttem, és már csak annyi lenne a dolga, hogy világítson, amíg célt nem érek. De nem világít. Még nem. Ahhoz, hogy ontani kezdje fényét, még várnom kell, meg kell őt találnom és téblábolnom az úton, vakon és esetlenül, és várnom, mennyi szenvedés és botladozás után érdemeltem ki a fényét. Lehet, hogy addig fogok botladozni a sötétben, addig fogok keveregni és körözni, amíg ezzel a kóválygással végül magamat ölöm meg...