Emlékeztek, mondtam, hogy elindultam a lejtőn. Egyre inkább úgy érzem, hogy mindjárt leérek.

Nincsenek megfelelő szavak arra, hogy leírjam azt, ami a problémát jelenti. Nem is tudom, mi velem a probléma. Mert van, az tuti.

Anyámmal megint szépen összevesztünk. És hogy min? Na, az elég vicces. Az öcsémnek van egy játékrepülője, és azzal körözött, mint az őrült. Párszor végigtolta a fejemen, majd izomból nekivágta a homlokomnak. Erre én természetesen jeleztem anyának, hogy fejbe lettem vágva. Erre ő: "De minek ülsz ott, az útjában?! Különben is, épp, hogy hozzád ért!" (Megjegyzem épp apámmal beszéltem, ami azért nem olyan elhanyagolható, és mivel ő ellopta a töltőm, kénytelen voltam az övét használni. Ja, ez kábé fél órája történt, és még mindig látszik a helye...)

Aztán a viszonylag jó hangulatból, amivel hazajöttek, lett egy kissé mérgelődős hangulat. Aztán szépen kiakadt, hogy hogyan hordom már a nadrágomat?! (Mellesleg pont úgy, ahogy szoktam). Felrángatta a hónaljamig, mondván, így kell hordani ezt a gatyát. Aztán úgy megszorította az övet, hogy alig kaptam levegőt. Pedig PONTOSAN TUDJA, hogy utálom, ha a nadrág a derekamon van. Pontosan elsős korom óta.

Erre persze, mondtam neki, hogy jó helyen van az a gatya, és hagyjon már békén. Erre meg felkapta a vizet.

Megint elhordott mindennek: hisztis picsának, hülyének, nem százasnak, idiótának, nem normálisnak, és közölte, hogy lőttek a ma délutáni shoppingolásnak (mert hogy oda terveztünk menni).

Itt pedig már nem bírtam cérnával, elkezdtem bőgni. Tudom, tudom, szánalmas vagyok.

Mivel a délelőttöm ugyanis azzal telt, hogy két órát győzködtem magam, hogy meg bírjak csinálni egy biosz beadandót, VIDEÓBAN. (Tudni kell rólam, hogy gyűlölöm a saját fotóimat, ha fényképeznek, vagy videóznak). Ötödszörre végre sikerült elfogadhatóan megcsinálni, erre nem engedi az Teams (nem reklám), hogy feltöltsem.

Ezután anyám közölte velem, hogy hamarabb jönnek haza, és jönni fog a háziorvos megvizsgálni az öcsémet, és hogy pakoljak össze.

Tudjátok, van, hogy vendégségbe mentek, és elölhagytak egy-két dolgot, aztán szabadkoznak, hogy jajj ne haragudj, mert nagy kupi van. Na nálunk nem ez van. Konkrétan egy lépést nem tudsz tenni úgy, hogy ne lépnél rá vagy egy szennyes ruhára, vagy egy elölhagyott kocsira, a kanapére konkrétan nem lehet leülni a sok vasalásra váró ruhától, a konyha meg olyan, mint egy felrobbant nukleáris labor. Na én ezt tettem anyámnak vendégfogadásra alkalmasnak, és egy "köszi"-n kívűl semmit nem kaptam. Pedig törtem magam, mint állat. Hát kösz.

Na igen, úgyhogy most itt ülök, karomon és lábamon négy új vágással gazdagodva és próbálok nem agyvérzést kapni. Pedig bevettem egy fél nyugtatót a videó miatt.

Most kerültem legközelebb ahhoz, hogy kiugorjak az ablakon. Szinte érzem a szelet elsüvíteni a fülem mellett. Mondjuk a másodikon lakok, úgyhogy nem is biztos, hogy összejönne a dolog.

Egyébként fényes nappal önygilkosnak lenni képmutatás, és önzőség. Meg szánalmas. Úgyhogy egyenlőre sztornó.

Egyébként most jöttem rá, hogy miért írom ezt le. Mert segítségért kiáltok. Csak azt nem tudom, kinek. Mert anyám nincs itt fent, se apám, csak pár osztálytársam. Csak rájuk számíthatok.

Segítsetek!