Nem tudom, mit érzek most. Nem vagyok fáradt, álmos, nem vagyok mérges, boldog, semmilyen. Mintha elfogyott volna az energiám. Úgy, mint amikor kifogy a benzin a kocsiból. Vagy ahogy lemerül egy elemes játék.

Szerintem minden ember ilyen energiával működik. Persze, enni meg inni is kell, meg hasonló mortális dolgok, de IGAZÁBÓL ez az energia mozgat mindenkit. Ezt "be lehet gyűjteni" és "le lehet adni". Ha a begyűjtés több, mint a kiadás, akkor minden oké. De ha a kiadás megemelkedik, de nincs honnan begyűjteni? Akkor elfogyhat ez az energia, az ember pedig leáll. Megáll működni. Beáll az apátia, teljes kedvtelenség. Ennél, mert kívánod, de ha eléd rakják, rá se bírsz nézni az ételre. Hiába nevetsz, egy idő után megint "visszazuhansz", mintha csak ugrottál volna egyet.

Én most itt tartok. Úgy érzem, bármelyik pillanatban megállhatok működni. Néha úgy érzem, összeesek, de nem azért, mert elájulok, hanem mert már nincs erőm állva/ülve maradni. És csak ülnék/feküdnék, és néznék ki a fejemből.

Én így akarok meghalni.

Sokat tűnődtem az utóbbi időben. Ha azt folytatom, amit eddig, nem fogok túl sokáig kitartani. Talán az egyetemig sem jutok el. Sőt. Talán a tizenkettediket sem érem meg. Ígyhát eldöntöttem, hogy mostmár elég. Eddig nem igazán csináltam semmit a csendes szomorkodáson kívül, de ez eddig nem vezetett nagyon sehová. (Csak pár sebhellyel gazdagított mind fizikailag, mind lelkileg) Úgyhogy mostantól fogva hangot fogok adni annak, ha valami nem tetszik. Nem fogom hagyni, hogy megérintsenek. Eddig tűrtem, és szenvedtem tőle, de mostmár nem fogom. Nem fogom hagyni, hogy a szemembe nézzenek. Ijesztő, és én nem akarok így félni. Nem fogom hagyni, hogy olyan dolgok történjenek velem, amiket nem akarok. Szólni fogok érte. Meg fogok változni mindenki szemében.

"Pedig eddig milyen kedves kislány voltál!"

"Nem értem, mi történt veled?"

"Tinédzser vagy, normális, ha lázadsz. Majd elmúlik!"

"Eddig olyan hallgatag voltál mindig! Mi történt, kinyílt a csipogód?"

Ezeket a mondatokat (vagy ehhez hasonlóakat) fogok kapni, és tudjátok, mit? LE. FOGOM. ŐKET. SZARNI. Nem maradok többé kussban, mert nekem segítség kell. Olyan embereket fogok keresni, akik megadják nekem ezt a segítséget, mert akik most körülöttem vannak, azoktól egy likas kanyit sem fogok kapni. Vagy mire rájönnének, mire van szükségem, kurvára késő lenne.

Apropó, visszatérve a halálomra.

Ha nem kapok segítséget, akkor tudom, hogy meg fogok halni. Ahhoz, hogy felvagdossam az ereimet, túl gyáva vagyok (még). Nem uralkodott még el rajtam olyan pszichopátia, hogy megtegyem.

Gondoltam már a gyógyszerekre is. Az nem lenne olyan rossz, csak azokat a bogyókat el is kéne lopni. Ahhoz meg szintén gyáva vagyok. Attól félek, hogy észrevenné valaki, és akkor fuccs!

Levetni magam valahonnan kész öngyilkosság lenne (hehehe de vicces) mert ha véletlenül túlélném (én szerencsétlen) akkor maradék életemre jól megnyomorodnék. Egészen a következő öngyilkossági kísérletemig.

Ami maradt, hogy megfulladok. Vagy felkötöm magam, vagy vízbe fúlok. Nem tudom, melyik lenne egyszerűbben kivitelezhető, talán a felaggatás. Az öv megvan, a hely még kérdéses.

De a legjobb az lenne, ha egyszerűen megállnék. Ha a szívem többé nem verne, egyszer csak abbahagyná a dobogást. Vagy a tüdőm... ha egyszerűen nem vennék több levegőt. Se ki, se be. Értitek. Mintha lenne rajtam egy kapcsoló, amit lekapcsolnék. Az csodás lenne. Fájdalommentes (mert azért ez is szempont még),  gyors, kideríthetetlen.

Bye bye

*Blanka el*