Az asztalnál könyökölve ültem, sóhajtva egy hatalmasat, nézve ahogy a fiatalok, s felnőttek partnerüknek hogyan, milyen módon riszálják magukat. Egy kollégiumos partin vagyok a barátaimmal, de mintha nem is lettek volna, csak úgy elnyelte őket a föld, így egyedül maradtam. Egyedül a gondolataimmal, csak most könnyek nélkül. Miután bő fél óra elteltével sem találtam meg Jiminéket, úgy döntöttem hogy visszamegyek a szobámba. Csak mentem volna, de te az ajtóm előtt ücsörögtél, felhúzott térdekkel, egy üres alkoholos üveggel mancsodban. Sírtál. Könnyeid záporként hullottak, míg szívemet mardosta a fájdalom. Aggódva guggoltam le hozzád, s emeltem fel fejed, hogy tekinteted az enyémen állapodjon meg. Arcod vöröses volt pisze orroddal együtt, dús hajtincseid és a ruháid csurom vizesek. Ajkaid remegtek, könnycseppjeid pedig továbbra is legördülve hagyták el gyönyörű íriszeidet. Mielőtt bármit tehettem volna, a nyakamba borulva kezdtél hangos zokogásba. Pár órával és néhány száraz gönccel később már a karjaim közt aludtad az igazak álmát, míg én kósza tincseiddel játszadozva néztem hibátlan, gyönyörű arcodat. Talán soha nem randizhatok veled. Talán soha nem kaphatlak meg. Talán soha nem lehetek az számodra, aki szeretnék lenni. Talán soha nem érdemelhetek ki tőled lágy, vagy érzéki csókokat. Talán soha nem becézhetlek majd úgy, ahogy a szerelmesek egymást. Talán soha nem érezhetlek majd úgy, mint azt akarom. Talán örökre barátok maradunk. Talán a te szemeidben mindig ugyanaz a srác maradok, aki eddig is voltam. Talán így van, de nem bánom. Ha így továbbra is a közeledben maradhatok, akkor többet nem panaszkodom. Szeretlek Jungkook úgy, mint még soha senkit, úgy ahogy senkit nem lehet ezen a földön. Elmondhatatlanul. Csak szeretném megköszönni, hogy aznap nekemjöttél és bearanyoztad a napjaim. Köszönöm. Rettentően köszönöm.