Hyunjin

_____________

Lee Minho egy elsőéves egyetemi hallgató volt, mikor találkoztunk. Éppen hogy 17 voltam, mikor elkezdtünk randizni.

És bevallom, Ő volt az a fiú, akivel tényleg el bírtam képzelni magamat hosszútávon is. Meglepő módon, ezzel Minho is így volt.

Rettentően egy romantikus alak volt, állandóan flörtölt velem, bókolt, virágokat hozott.

Sokszor jártunk a tengerparton. Rengetegszer oda vitt, ott volt az első randink, ott kért meg arra, hogy legyek a barátja, ott volt az első csókunk, majd később ott tett jegyesévé is.

Iszonyatosan imádtam. Pimasz mivoltát, grimaszait, a szeretetét a macskái iránt, a kitartását.

Borzasztóan egyszerű volt teljesen beleszeretni.

Bíztam benne, és tudtam, Ő is bízik bennem. Így nem volt kérdés, hogy mikor, talán fél évnyi randizás után felvetette, a kapcsolatunk magasabbra emelését, beleegyeztem.

Habár holnap férjhez megyek, egyáltalán nem bántam meg, hogy neki adtam a testem.

Bár kívülről egy hideg lelket láttak belőle az emberek, egyáltalán nem ez volt az igazság. Kedves volt, és gyengéd.

Viszont mikor végzett az egyetemmel, hatalmas döntés elé került. Az Egyesült Királyságban, mint profi újonc mérnöktanonc, álláslehetőséget kapott egy igen neves cégnél, hiszen tanulmányai kiemelkedtek a többiekéből.

Választania kellett. Itt marad a családjával, barátaival, és velem, vagy elköltözik a világ végére, és elfogadja a soha vissza nem térő állás ajánlatot.

Végül sikerült neki döntenie.

Bár bevallom, mindketten rettentően össze voltunk törve. Hiszen akkor már három hónapja az ujjamon volt a gyűrű, olyan tervekkel, hogy, ha elkezdem az egyetemet, Ő pedig a munkát, itt, Koreában, összeköltözünk, majd később pedig az Államokban összeházasodunk.

Én pedig nem akartam lebeszélni arról, hogy elfogadja a lehetőséget. Ilyet ritkán nyújt az élet, szerencse kell hozzá, és Minhonak szerencséje volt.

Az utolsó éjszakát is együtt töltöttük. A távkapcsolat nem volt kérdés, tudtuk, hogy csak rontana a helyzeten. Állandóan hiányolnánk egymást, és ha jönne valaki új, nem akarnánk lépni, hiszen a szívünket oda ígértük valaki másnak. Valakinek, aki a világ végén van, és lehet évekig nem is találkozunk.

Így másnap kikísértem a reptérre, sírva búcsúztunk, majd végignéztem ahogy felszáll a gépe, és akkor már tudtam, valószínűleg ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam Lee Minhot.