Hyunjin

_____________

Han Jisung az évfolyamtársam volt. Rajzszakkörön találkoztunk, és bevallom, mindig is próbálta magáénak tudni a figyelmem.

Titkos érintések, rejtett levelek a szekrényemben, apró csókok a suli udvarának rejtett pontjain.

Ugyanolyan volt mint én. Vágyott arra, hogy legyen valaki akivel foglalkozhat, aki mellett önmaga lehet, akit megölelhet, megcsókolhat.

Igazából ezzel nem is volt baj. Be volt osztva melyik nap kihez megyünk filmezni, összebújni, vagy hova megyünk sétálni, vacsorázni, kirándulni.

Bár úgy volt, együtt vagyunk, nem mondtunk el senkinek sem. Mindkettőnk szülei és barátai csak annyit tudtak, közel állunk egymáshoz, jó barátok vagyunk.

És őszintén szólva, egyikőnket sem zavart ez.

Menedéket nyújtottunk a másiknak, megnyílhattunk, nem kellett azon aggódnunk, vajon mi lesz, ha ennek vége van. Hiszen azt sem tudtuk, igazán elkezdtük-e valaha, vagy csupán ez mind csak a magányosság csapdája volt.

Azután pedig, azt hiszem körülbelül négy-öt hónap után, Jisung elkezdett megváltozni. Mármint nem személyiségileg, hanem a kapcsolatunkhoz való viszonyulása változott.

Láttam rajta, már nem igazán szorul ilyesmi segítségre, így egy délután rákérdeztem a dologra.

Bevallotta, elkezdett érezni valaki iránt valami olyat, amit irántam soha sem érzett. És bár nehéz volt újfent elengedni valakit, megtettem, hiszen ki voltam én, hogy megakadályozzam Jisung boldogságát?

Ez után találkoztam össze a fiúval, akinek talán még a mai napig is roppant hálás vagyok.