első döntés eredménye:
↬ seungmin & changbin

CHANGBIN nem tudja, mégis mi miatt érzi magát ennyire rosszul, de a világ megállíthatatlanul forog vele. Az őt körülvevő utcákban csupán a holdfény és a lámpaoszlopokról leszűrődő világosság keveredik, na meg a csillagok is eszeveszett táncot járnak az égbolton. Millió parányi pöttyöt lát, ha maga fölé tekint, s az összes szédületes iramban rohangál. Némileg mögötte cipőtalpak súrlódnak a betonon. Nem néz hátra, mert csak Seungmint kapja el a gravitáció, miközben az üdülőváros elhagyatottabb részén éppen távolodnak a centrumtól. Egyikük sem tervezte meg előre, hol is lyukadnak majd ki, pusztán követik a hirtelen támadt megérzéseiket, és elindulnak lefelé az enyhe lejtőn. 

Két oldalról pálmafák suhognak mellettük a gyenge szélben, mikor már elhagyják az utolsó házakat. A közvilágítás teljesen eltűnik, s innentől kénytelenek az éjszakai égitestekre hagyatkozni. Seungmin lépései esetlenek, még nem fogta meg a súlyát egészen a lefelé történő bukdácsolásból. Támaszt keresve karolja át Changbin nyakát, egy kósza pillanatig majdnem elrántva őt. Az idősebb megforgatja a szemét és lefejti magáról a kellemetlenül szoros érintést, aztán megadóan hagyja, hogy a barna hajú a könyöke hajlatába akassza a karját. Kettejük közül láthatóan ő van megkérdőjelezhetőbb állapotban, de szerinte ez természetes, hiszen Seungminnál egyébként sem ritkák az ilyen esetek ― annyi a különbség, hogy ő nem szokott vele tartani. 

A fiatalabb lomhán megemeli a karját, és az ajkait egy barna üveg szájára tapasztja. Hajnal fél egy felé nem számít sokat, hogy a céltalan lődörgés elején milyen italt hozott ki az egyik helyi dohányboltból, hiszen voltaképpen nem emlékszik a nevére, eltompult érzékekkel pedig nehezére esik megmondani, mit gurít le a nyelőcsövén akkora hévvel, hogy az már Changbinnak is feltűnő legyen. Neki még van valamennyi józan esze, egyelőre nem rabolta el a búskomor hangulat és az alkohol ― holott ivott, de ő ismeri a mértéket. Mielőtt bármi baj történhetne, a másik felé nyúl és határozottan kimarja az ujjai közül az üveget. Fogalma sincs miért, ám nem viszi rá a lélek, hogy behajítsa egy szembekerülő bokor alá. Inkább rácsavarja az alumíniumkupakot, és szakadt, leharcolt táskájába rejti. 

Seungmin agyáig későn jutnak el a mozdulatok, így nem tud elég gyorsan ellenállni. Értetlenség suhan át a tekintetében, és ebben a percben, ha csak rövid időre is, viszont úgy fest, akár egy összezavarodott kisfiú, akitől elvették a kedvenc édességét. Megadóan sóhajt, hiszen az alkohol mindig problémamentesebb oldalt hoz elő belőle. Nem vitatkozik, nem veszekszik senkivel ― igazából az átlagos mindennapokban sem teszi, mégsem lehetne rásütni, hogy elegendő ital után rosszabb irányba mozdulna el.

Bizonyos szemlélet szerint nála nincs is rosszabb irány.

Changbin nem figyeli, merre vezetik a lábai, mindössze követi őket az ösztönei szerint. A holdfény kellemesen cirógatja az arcát, s ez egy kis megnyugvással tölti el, de a belsőjét továbbra is rágja az a rossz emóció, amit mindenáron ki akar űzni a mellkasából. Ignorálja Seungmint is, aki a vállára hajtja a fejét és furcsa dolgokat magyaráz ― a Holdról, a csillagokról, logikátlan átvezetéssel a csapatról és utána arról is, hogy mennyire szereti a sötétséget.

― Sötét vagy te önmagadban is, öregem ― dünnyögi az éjszakába az idősebb. A barna csak kuncog rajta, ugyanis jelen állapotában talán fel sem dolgozza igazándiból, hogy ez egy gyenge inzultálás feléje, és kivehetetlen butaságokat motyog. 

Néha jól esne ott hagyni valahol, hogy rájöjjön mennyi gondot okoz, amikor kijózanodik ― jegyzi meg némán a fekete hajú. Szereti ő a barátját, végül is megannyi dologban kiállnak egymás mellett és támogatják a másikat, de néha számára is túl sok a meggondolatlan ötlet. Valójában most nincsen oka morgolódni ― a ma esti sétát ő kezdeményezte. Hogy is ne tette volna, ha egyszer dohányozni is azért lépett ki a balkonra, mert nem vágyott egy légtérben lenni a társaság tagjaival?

Nem. Tulajdonképpen ez, a szó tiszta értelmében hazugság, s önmaga is elismeri, miután átfut az eszén. Egytől-egyig szoros kapcsolatban áll mindenkivel, kedveli őket és jól érzi magát közöttük, de nem most. Nem ilyenkor és nem így. Úgy semmiképpen, hogy kénytelen végignézni, amint Lee Felix édes mosollyal pislog a legfiatalabb fiúra, akinek arcát az a bő, bordó pulcsi rejti, amit még közösen néztek ki. Ketten. 

Bármilyen gyerekes is a helyzet, Changbin nagyon szeretné, ha akkor és ott ő szerepelt volna a momentumban. Ha mondjuk neki lett volna lehetősége a karjait Felix köré fonni és szorosan simulni hozzá, hogy még a levegő is kirekedjen a tüdejéből. Féltékeny, pedig nem jellemző rá az ilyesmi, de hát egyszer mindent el kell kezdeni. 

Az eddigi egyenletes aszfalt fokozatosan átvált egyszerű kőszórásba. A sportcipőik alatt csikorognak a kis kavicsok, ahogy súlyuk rájuk terhelődik. Az éjjeli neszek mellett fülsiketítőnek hatnak, mégsem érdekli egyiküket se. Seungmin a maga álomvilágában jár, minden bizonnyal szivárványon csúszdázik és pillangókat kerget, Changbin pedig a saját melankóliájának tengerében úszik.

A tenger.

Az óceán.

Mindössze pár kilométer távlatban húzódik tőlük. Monumentális és tekintélyt parancsoló, ámde ma éjszaka furcsán hullámzik. Mintha a nyugodt felszín megannyi titkot és váratlan fordulót tartogatna. A fiú szaggatott sóhajt ereszt a langyos levegőbe. A nyári este hőmérséklete finoman simogatja a bőrét ― meg Seungmin is, de ez csak hosszú másodpercekkel később nyeri el a figyelmét. A fiatalabb ujjai semlegesen szánkáznak a válla és a felkarja vonalán. Nem tudja, hogy mit csinál, valójában szándéka sincs vele, csupán unatkozik a végtelen csendben, amíg a másik hangulata rá is megpróbál átterjedni ― sikertelenül. Ő most túl vidám, eleven ahhoz, hogy szomorúságba feledkezzen.

― Most mé' vagy ilyen búval baszott? ― biccenti oldalra a fejét, mikor Changbin hosszú idő után hajlandó ránézni. A méretkülönbségek miatt majdnem kitöri a nyakát, de ragaszkodik ahhoz, hogy alacsonyabb barátja vállán pihentesse a halántékát.

― Nem vagyok. ― A fekete hajú csípőből mond neki ellent. Nem számít az se, hogy jól láthatóan nem érzi kellemesen magát. 

― Oh, dehogynem ― feleli Seungmin. A szavak artikulálatlanul buknak ki az ajkain, ennek ellenére érthetőek. ― Pasi van a dologban? 

Changbin megforgatja a szemét és úgy dönt, inkább kémleli tovább az óceán lágyan hullámzó felszínét. Elbűvöli az ezüstös fényjelenség, mely keresztülhasít a hatalmas víztükrön, s illékony hidat fest egyenesen feléjük. Az óceán bizonyos tekintetben épp olyan, mint ő. Minden bizonnyal ezért vonzza ilyen nagyon ― hiszen közel ugyanolyanok. hirtelen ellenállhatatlan vágy éled benne, hogy nekivágjon a füves, pálmafákkal tarkított domboldalnak, s meg se álljon a partig. Odalent, a távolban feldereng egy középtermetű alak, s a lanka tetején álldogáló villa felé halad. Az az ő szállásuk, innen is megismeri, noha nem nehéz; ez esik legtávolabb a városi forgatagtól. 

― Mi van, ha csaj? ― válaszol kérdéssel az előbbi érdeklődésre. Seungmin egyetlen pillanatig sem érzi magát megfogottnak, ugyanis mindenről pontosan tud. 

Gondolkodnia sem szükséges, nyelvéről anélkül távozik a felelet.

― Kötve hiszem, hogy a csajodnak farka van ― vonja meg vállát. Ezzel a lelassult mozdulattal is taszít egyet Changbinon, aki lép egy kisebbet, nehogy orra bukjon a lejtőn. Szívesen lökné meg a fiút, hogy bízza magát a gravitációra, viszont türtőzteti az ábrándokat. Nem vitatkozhat többet, mert Seungmin telibe találta az igazságot. Az igazságot, amit tökéletesen tud.

― Basszus, lehet, hogy én pörgöm túl a dolgokat ― szólal meg hirtelen az idősebb, hangjában fojtott indulat cseng ―, de láttad mit csináltak azok ketten Jeonginnal? Minnie, a francba, a helyében akartam lenni. Nem is, pontosabban a helyében akarok lenni!

A barna mélán pislog a messzeségbe. Ő voltaképpen nem az öblöt fürkészi, sokkal inkább a Changbin által korábban kiszúrt férfialkatot, s próbálja megfejteni, ki lapulhat a sziluett mögött. Normál esetben sem járna sikerrel, nem még most, így hamarosan feladja és csak bambul a végtelenbe, amíg részeg tanácsokat igyekszik minél kivehetőbbé formálni.

― Te aggódsz nagyon sokat, csituljá' ― nyugtatgatja az alacsonyabbat. ― Spanok. Nem akarnak semmit egymástól. Most képzeld má' el, Felixnek is lenne oka patáliát csapni, ha így látna rajtad. ― A végén jót kuncog. Egyikük sem érti mi az oka. A fekete ismét megbizonyosodik arról, hogy a haverja nem százas, de elfogadja tényként és nem akad fent ilyesféle csekélységeken.

― Persze ― legyint. Két szótag összesen, mégis magába sűríti a világ minden reményvesztettségét.

― Mondjuk egész könnyen megoldhatjuk a dógot ― Seungmin hangja nevetséges módon átalakul egy momentumig, aztán újfent csak az elázott tónus tér vissza ―, Jeongin azért elég jó srác. Én fűzöm majd őt, te meg a másikat és szétszedjük őket, na? 

A sok badarság hatására végre elmosolyodik. A fiatalabb is így tesz, hiszen nem gondolja komolyan, amit kimond, vagy ha mégis, ittasan nem jut el a tudatáig az igazmondás valója. Changbin megingatja a fejét és kissé felpillant rá.

― Hogyne ― helyesel viccből, majd hozzáteszi: ― Nem, hagyd csak meg Hyunjinnak. Láttam a szemén, hogy szarul esett neki is az a jelenet.

― Oh, Hyunjin? Ja... hát ő sem rossz.

Changbin a fejéhez emeli a tenyerét. Egyelőre nem biztos, hogy magát vagy a haverját üti le először, ám végtére felhagy vele és csupán az orrnyergét fogja a mutató, - és hüvelykujja közé, hogy megmasszírozza párszor.

― Beteg vagy ― állapítja meg mintegy mellékesen, aztán önszántából karol a kisebbe. ― Indulás haza, te istenverés. Rád férne már egy zuhany.

második döntés. ― virag022hoz 

↬ jeongin

↬ felix