Többszintes, málló vakolatú épület előtt álltak. Alexandra felnézett a homlokzatra.

– Ez egy lelencház!

– Valóban – mondta James. – Mire számított, drága. Kuplerájra?

Alexandra rosszallóan ráncolta a szemöldökét, noha a halovány holdfényben az arca is alig látszott, közvilágításra pedig ebben az utcában nem jutott pénz.

James erőteljesen kopogtatott a megvetemedett nagykapun.

– Várnak minket – magyarázta, és valóban, hamarosan feltárult az ajtó. Rosszul öltözött, idős asszony üdvözölte őket, és vezette tovább vendégeit az épület belsejébe.

Alexandra ilyennek képzelte a poklot. A bejárat után hatalmas, hideg terembe jutottak, amit nem világított meg egyéb, csak az asszony kezében himbálózó petróleum lámpa. Mosdatlan testek, vizelet és korom szaga érződött, noha a levegő legföljebb néhány fokkal haladta meg a kinti fagyot. A teremben legalább ötven gyerekek alud a földre dobott szalmazsákokon, többen osztozva egy fekhelyen, foltozott, rongyos takarókba burkolózva. Keskeny ösvény vezetett köztük a szembe lévő kijáratig.

– Az igazgató már várja magukat – mondta az asszony, amikor kijutottak a teremből, hogy egy ugyanolyanba érkezzenek. Még egy ilyenen haladtak keresztül, amikor az utolsó ajtónál az asszony előre engedte őket. Az eddigieknél jóval kisebb, kamra szerű helyiségbe léptek. Az igazgató rozoga faasztal mögött üldögélt, és a mécses kormos fényénél szalonnát evett hagymával. Mellette négy éves forma fiúcska álldogált. A félhomályban Alexandra csak kócos üstökét, és szedett vedett ruháját látta belőle. A több számmal nagyobb bakancsot, térdben foltozott nadrágot és kinőtt posztókabátot

James nem vesztegette az idejét hosszabb társalgásra. Azonnal a gyerekhez lépett, és felemelte a fejét, hogy az arcába nézhessen.

– Ő az – mordult fel az igazgató. – Nem csapnánk be naccságodat vele.

Alexandra is a gyerek arcába nézett. Mint, ha Jamest látta volna tizenöt évvel ezelőtt, amikor együtt bújócskáztak a kastély elhagyott termeiben, vagy tejet loptak a fejőnő csuprából. Benne rekedt a döbbenettől a szó, majd elöntötte a harag. Ez a gyerek James fia? És hagyta itt felnőni, ebben a pokol tornácának tűnő helyen?

A gyerekhez lépett, lekanyarította a válláról a kendőjét, és beburkolta vele. A fiú eddig mozdulatlanul, majdnem kábán álldogált, de a nő együtt érző mozdulatától életre kelt, hozzá bújt és átölelte a derekát. Alexandra szemébe könnyeket csalt a meghatottság.

– Érte jöttünk, ugye? – kérdezte Jamest, aki némán bólintott. A nő lehajolt és ölbe vette a gyereket. Könnyű volt, mint a tollpihe.

– Ez mi? – kérdezte az igazgató, és lerakta kezéből a kést, amivel a szalonnát metélte.

– Maga is látja – mondta James. – Egy zafír bros.

– Oszt mit kezdjek vele? – kérdezte a férfi, és felemelkedett a székről. Hordónyi hasával, és bikanyakával ijesztően tornyosult James föle.

– Ami tetszik – vont vállat James.

– Pénzrű' vót szó?

– Arról, de ez a bross többet ér, mint amiben megállapodtunk.

– Oszt én aztat honnan tuggyam.

– Ha nem kell ,viszem, maga pedig megtartja a gyereket – mondta James, és az ékszer felé nyúlt.

Alexandra védelmező mozdulattal húzta magához a fiút.

– Azt már nem – csapott le lapát kezével az igazgató az ékszerre.

– Örömömre szolgált uram a találkozás – mondta James, és maga előtt terelve a nőt a gyerekkel, elindultak vissza a kocsihoz. Az út elején Alexandra sokáig nem szólt, majd nem bírta tovább.

– Mondhatta volna, hogy a balkézről származó fiáért megyünk. Hogy felkészüljek erre a megrázkódtatásra.

James némán meredt összekulcsolt kezére eddig, de most felnézett a nőre.

– Megható, milyen sokat képzel rólam, kisasszony, de számoljon utána. A gyerek nyolc éves, én pedig huszonegy vagyok. Nem az én fiam. Ő a féltestvérem, Lord Libeck gyereke, az apámé.

– Ó – nyugtázta a nő a hallottakat, és megint a gyerek felé fordult a figyelme. Elaludt az ölében, a kendőből csak a feje és a lábacskái látszottak ki. A kissé görbe lábacskái. Angolkóros, gondolta szomorúan Alexandra. Nem csoda. Ezek a gyerekek bányában dolgoztak, sötétben szálltak le a tárnákba és sötétében hozták fel őket. – Mit tervez vele? Hazaviszi az apjának, hátha szemtől szemben meglágyul iránta a szíve.

James gúnyosan elmosolyodott.

– Mivel szolgáltam rá, hogy ily következetesen elmarasztaló a véleménye rólam, kisasszony? Apámnak nincs szíve. A macskám kölykét nem bíznám arra a baromra.

Alexandra elpirult.

– Túl sarkosan fogalmaz, uram.

James keserűen felnevetett.

– Apám megnyomorította a gyermekkoromat, és a testvéreimét mind. Engem csak vert, de Davidet bezárta a pincébe éhen szomjan, hogy térjen észre, majd mikor már nem volt magánál a kiszáradástól, kurvákat küldött be hozzá hogy hajlítsák át a normális oldalra. – Lemondóan legyintett. – Eh, minek is beszélek. Magának nem kell gyűlölnie őt, csak ne leckéztessen, hogy beszéljek róla szépen.

– Ami nem öl meg, az megerősít. Sors néha megmérettetésekkel sújt James.– mondta Alexandra, mert szorult helyzetben szívesen idézett a hímzett faliképekről.

– Sors? – kapott a szón a férfi. – Ne legyen ilyen elnéző. Ennek a gyereknek a szerencsétlenségéről nem a sors tehet, hanem az apám, majd azok az alávaló gazemberek, aki az árvákat nem hagyják a szabadban futkározni, hanem a bányában, igáslóként dolgoztatják őket.

Alexandra erre a kifakadásra nem felelt, mert távol álltak tőle a felforgató eszmék. A világ olyan, amilyen, megváltoztatni nem lehet, csak elviselni.

– Ki volt az anyja? Egy cseléd?

A férfi vállat vont.

– Igen. Az egyik szobalány. Amikor megesett, elkergették a háztól. Daniel jutatott neki kisebb adományokat, aztán meghalt az asszony, és a gyereknek nyoma veszett. Daniel a segítségem kérte a felkutatásában, és a múlt héten végre rátaláltam.

– És most? Mit tervez vele? Felneveli? Miből, hisz magának sincs szinte semmilye.

A férfi tűnődve nézett rá.

– Valóban érdekli?

– Valóban érdekel. Maga a legrégebbi barátom. Még ha el is távolodtunk egymástól az utóbbi tíz évben..

A férfi előre hajolt, hogy közelebb legyen a nőhöz, jobban lássa az arcát.

– Elmegyek innen, Alexandra. Itt hagyom ezt az igazságtalan, gonosz és sznob világot. Kivándorlok Amerikába.

– Ó – mondta a nő.

– Látom, szereti a rövid válaszokat – nevetett James, de folytatta tovább. – Elegem van az apám kegyetlenségéből, a nyomorból, a kétszínűségből. Új életet kezdek Amerikában. Ott most ingyen osztják a földet, marhát tenyésztek, vagy beállok dolgozni a vasúthoz. Inkább, mint naplopó katona legyek itthon, aki a nyomorultakat kardlapozza, vagy a korona érdekében gyilkol a világ másik végén.

Alexandra felszisszent.

– Ilyen beszédért fellógatják, uram.

– De maga nem árul el. Már csak a bátyámra tekintettel sem.

Alexandra mókásan felhúzta az orrát, noha tudta, ettől legalább tíz évvel fiatalabbnak látszik, nehéz komolyan venni.

– Azt hiszem, nem tudja rólam, de állhatatlan vagyok, uramk. Azonnal kiszerettem a bátyjából, amint megtudtam, esélyem sincs nála. Valójában bele se nagyon szerettem. Kislányos rajongásnak nevezném az érzelmeimet csupán.

James kiegyenesedett, és elkomolyodott.

– Ha így van, tartson velem – szólt ünnepélyesen.

Most Alexandrán volt a nevetés sora.

– Hová? Amerikába? Talán tenyésszek én is marhát? Bár sokat dolgoztam otthon, mert mindig kevesebb cselédet tartottunk a szükségesnél, az istállónak a környékére se merészkedtem soha.

– Pedig képes lenne rá. És szerintem jobban is élvezné, mint azt az életet, amit magának szán, hogy megtűrt, szegény rokon legyen a másod unokatestvérénél.

– Élvezetes lenne talán, és bizonyára érdekes, ám egyáltalán nem biztonságos. Szerintem ezt maga se gondolja komolyan, csak ugrat.

– Ugyan, drágám – rázta meg a fejét James. – Ne áltassa ezzel magát. Nagyon is komolyan gondolom. Ön a legbájosabb, legodaadóbb, és legkedvesebb nő, akit ismerek. Ráadásul okos is. Mióta ismerem, szeretem magát. Eleinte csak gyerekes rajongással, aztán kamaszos hévvel, most pedig a huszonegy éves szívem teljes melegével.

Alexandra úgy nézett rá, mintha két feje nőtt volna. Komolyan beszél? Kizárt. Ugratja, ahogy gyerekkorukban gyakran, amikor egy fészekalj kiscsirke ígéretével kicsalta a tyúkólba, és egy sikló tekergett a bolyhos csibék helyett a szalmán. Ám mi van, ha mégis igaz? Tegyük fel. Maradhatott volna észrevétlen számára egy ilyen vonzalom? Gyerekkorukban valóban kedvelték egymást. Mint két árván maradt kis állat, egymást melegítették. Később elvétve találkoztak, bálokon James néhányszor táncra is kérte, de négy évvel fiatalabb, könyörgöm. Úgy hitte, rajta gyakorol, hogy a fiatal lányokkal, akik hozzá valók, hogyan viselkedjen. James mindvégig szerette volna? Aligha. Legföljebb csak hiszi.

A férfi fürkészve nézte, olyan éles figyelemmel, ahogy a róka a lesi a nádasból a vadkacsát.

– Nos?

– Mit, nos? – kérdezett vissza nő, és nem tudta, mérges legyen, vagy meghatott. Ha kicsit is igaz, amit James mond, hogy hagyhatta éveken keresztül abban a lelket sorvasztó hitben, hogy ő senkinek nem kell? Miért nem szólt? Mert kinevetted volna, szólalt meg a mai napon immár másodszor Alexandra józanabbik énje.

– Velem tart? Dovernél hajóra szállunk, és a kapitány összead minket. Nem kell vadházasságban élnie velem. Tisztességes asszonyként léphet az amerikai partra.

– Magának elment az esze – csóválta fejét a nő.

Gyenge lámpafény pislákolt fel a távolban és lassult a lovak futása.

– Hol vagyunk? – kérdezte Alexandra.

– A birtokunk melletti faluban. Mi itt leszállunk Thomassal. Ő a gyerek az ölében. Önt hazaviszi a kocsis. A falu fogadójában foglaltam szobát és holnap a reggeli postakocsival indulok Doverbe. – Előre nyúlt, és a tenyerét rásimította a nő arcára. – Jöjjön velem Alexandra!

– Nem tehetem – felelte a nő, és mély szomorúság ereszkedett rá. – Én gyáva vagyok, James. Maga túl fiatal, és amit kínál, túl bizonytalan.

– Azért megcsókolhatom? – kérdezte a féri.

– Hát persze – felelte a nő. Az ölében tartott gyerek fölött előre hajolt, és játékosan csücsörítette a száját.

James azonban nem erre gondolt. Hatalmas tenyere a nő tarkójára siklott, megtámasztotta, majd rátapasztotta a száját az ajkára.

Alexandra meglepetten nyikkant egyet. James oldalra döntötte a fejét, majd végig nyalta a nő alsó ajkát.

– Ó – sóhajtott Alexandra, és ezzel utat engedett a férfi nyelvének, ami a fogsora közt benyomult a szájába.

Furcsa volt. Furcsa, nedves, teljességgel illetlen, ám korántsem rossz. Sőt! Egészen kellemes. Aztán vége lett, James elhúzódott, kiegyenesedett, majd átvette a tőle a gyereket.

– Ez mire volt jó? – kérdezte Alexandra kábán az élménytől.

– Hogy kipróbáljuk, ízlenénk-e egymásnak. Nekem nagyon ízlett a szája Lady Alexandra. Szerintem a többi testrésze még jobban ízlene.

– Maga bolond – mondta a nő, majd összébb húzta a gyereken a kendőjét.

James leugrott a kocsiról.

– Holnap reggel indulok. Addig meggondolhatja magát.

Alexandra szomorúan intett neki búcsút, és tagadólag ingadta a fejét.