Alexandra a reggeli fiaskót követően órákig vigasztalhatatlan volt. Úgy tervezte, kihagyja a reggelit, aztán tizenegy körül erőt vett magán. A többi vendég rég elhajtott, az ágyából hallotta a kocsik zaját, nyugodtan lemehet , az étkező bizonyára üres, győzködte magát. Amikor úgy érezte, a vasszöget is megenné, olyan éhes, leóvatoskodott az ebédlőbe.

Mára elhagyta a szerencséje. A tányérját félig pakolta mindössze, és azon tűnődött, füstölt kaviárt vagy főt tojást válasszon a sonkához, amikor James Libeck megszólalt mögötte.

– Örülök, hogy kiheverte a hajnali megrázkódtatást, kisasszony.

Le se tagadhatná, hogy a lord ötödik gyermeke, akinek az apai példamutatásból csak morzsák jutottak, bosszankodott Alexandra. Micsoda figyelmetlenség emlékeztetnie őt a ballépésére. Úriember hét mérföldre elkerülné, nem mögé lopózna, hogy szembesítse a hibájával.

Ingerülten pördült hátra, ám meg is bánta a hirtelen mozdulatot. James túl közel állt, Alexandra beszorult a teste és a reggelizőasztal közé.

– Lépjen hátrébb! Nem kapok levegőt magától – sziszegte.

– Azt hittem, maga ilyen közelről szereti – vigyorgott James, de azért illendőbb távolságra húzódott. – Látom, mérges. Pedig ártatlan vagyok a csalódásában. Daniel kért meg, hogy cseréljünk éjszakára szobát. Nem az én bűnöm, hogy hiába fáradt, amikor a bátyámat kereste.

– Nem kerestem a bátyját – felelte továbbra is fojtott hangon Alexandra.

– Hanem? – rántotta fel a szemöldökét James. – Leküzdhetetlen hamuzási vágya támad, amit Daniel szobájában kívánt kiélni?

A férfi felnevetett, és Alexandrának muszáj volt vele mosolyognia.

Valaha kedvelte Jamest, gyerekkorukban sokat játszottak együtt, mielőtt a fiúkat a bentlakásos iskolába küldték. Valójában James maradt utolsóként itthon a Libeck fiúk közül, akivel a folyóban fürödni és az erdőben gombát keresni elcsatangolhatott. A három évvel fiatalabb James csüggött Alexandrán, a nagylányon, aki nála hamarabb megtanult olvasni, és amikor átjöttek a szüleivel vendégségbe, mesélt neki lefekvés előtt. A kis James, így élt Alexandrában. Hát most már nem kicsi, hátra szegett nyakkal nézett a másfél fejjel magasabb férfi szemébe. Ám ugyanolyan kajla. Ahogy onnan fentről vigyorog rá, az vérlázító. Ideje helyre tennie, határozott a nő.

– Nem vagyok a bátyja szeretője – szólt kimérten.

– De szeretne az lenni. Minden nő így van ezzel, ne szégyellje.

Alexandra dühösen fújt.

– Csodálom a bátyja munkásságát, és az előremutató nézeteit. Ennyi van köztünk csupán.

– Ó, már értem. Hajnali ötkor óhajtotta megkonzultálni, hogy valóban a majomtól származunk, vagy Darwin professzor téved, és a bátyám rossz úton jár.

– Ha vigyorgáson kívül másra is használná a fejét, James, tudná, hogy az evolúcióelmélet sokkal összetettebb annál, mint hogy az ember a majomtól származik. Valójában...

– Bele ne kezdjen, Alexandra – hárította el James egy kézmozdulattal a magyarázatot. – Eleget hallgatom Davidet. Halálosan unom.

– Jellemző – mormolta a lány, oldalt lépett, hogy kikerülje James, és kezében a tányérral az asztalhoz sétált. A férfi utána, és az inast félre intve, maga igazította a nő alá a székét.

– Csatlakozhatok?

– A maga háza. Azt tesz, amit akar – felelte Alexandra morcosan.

– Ha jól értem, neheztel rám, mert méltatlan helyzetben láttam – mondta James, és kissé távolabb húzva egy széket, leült a nő mellé. – Pedig hálásnak kellene lennie.

– Hálásnak? Miért? – kérdezte Alexandra, de nem nézett rá, az ételt metélte maga előtt.

– Nem árulkodtam, befejeztem a munkát, ami maga el sem kezdett, vagyis kikormoltam a kályhát, és kitettem a vödröt az ajtó elé. Így Maryt nem bocsátották el, noha maga meggondolatlanul bajba sodorta.

Alexandra érezte, ahogy a szégyen pírja lassan kúszik fel a nyakán az arcára. Mire a szobájába visszaért, Mary eltűnt, és ő nem indult megkeresni, hogy kimentse a kulcsárnő előtt. Ijedten kuksolt benn, majd lejött reggelizni.

– Köszönöm – mormolta maga elé.

– Nem hallom – mondta James.

– Köszönöm – nézett fel a nő, és a vidám férfiarcot látva, elmosolyodott. – Köszönöm – ismételte hangosabban. Aztán enyhülten hozzátette. – Rég találkoztunk. Hogy megy a sora?

James hátradőlt, kinyújtotta hosszú lábát, és lehervadt arcáról a mosoly.

– Rosszul, ha úgy vesszük. Kezdenem kell valamit magammal.

– Ez igaz – hagyta rá Alexandra. – Közelebbi tervek?

James vállat vont.

– Még kialakulatlanok. Ötödik fiúgyermekként kevés választásom maradt. Majd katonának állok, és reménykedek, legfeljebb évente egyszer vezényelnek ki az utcákra, hogy leverjem a toprongyosok lázadását.

– Miért nem választja a lelkészi hivatást? – kérdezte Alexandra, mert ismerte a sokadik fiú nehézségeit. Édesapja elsőszülöttként ugyan örökölte a grófi címet, az öccse nem találta a helyét a világban, és fiatalon meghalt, a három lány közül pedig kettő alacsony sorból származó férfihez volt kénytelen nőül menni. A nagynénik örökös pénzkunyerálása és siralma kifogyhatatlan okot adott az édesapjának a mérgelődésre. Ráadásul neki sem tudott hozományt biztosítani, ezért Alexandra a nyakán maradt. Ha Alexandra nem akart, és nem akart valamely özvegy nemesember tenyészkancája lenni, maradt számára a megtűrt rokon élete. Az se könnyű, de legalább a betevő falatért és fedélért az unokanővőrével nem kell ágyba bújnia. Ezért határozta el a huszonötödik születésnapján, hogy nem vár tovább se a szerelemre, se az előnyös házasságra egy elviselhető férfi oldalán, enged apja és a rokonság unszolásának, és társalkodónője lesz nála szerencsésebb rokonának.

– Lady Alexandra. Nem érzek elhivatottságot a lelkészi munkához. El tud engem képzelni, ahogy a szószékről dörgő hangon a jóra okítom a népet?

A nő jelentőségteljesen végignézett rajta.

James valóban hasonlított Danielre, barna haj és barna szem, és az arcvonások is emlékeztettek a bátyjáéra, de míg Danielben mindezek tekintélyes összhatássá álltak össze, James arca inkább az asztaláról kenyeret csenő gyerekére emlékeztette. Mármint arra a lurkóra, akit nem kapnak rajta a lopáson, hanem boldogan tömi magába a meleg cipót a szomszéd sikátorban.

– Nehezen – foglalta össze a látottakat. – Magának mindig is a rosszaságokon járt az esze.

James, feljebb húzta magát a széken, és előre hajolt. Vállig érő, sötétbarna haja az arcába hullott. Türelmetlen mozdulattal hátra simította.

– Ahogy most is drága.

Alexandra összeráncolta a szemöldökét.

– Milyen rosszaságon?

– Hogy milyen szívesen lenyalnám azt a pici kaviárt a szája sarkából, édes Alexandra.

A nő zavartan a szájához kapott. Oda, ahová a férfi tekintete irányult. Valóban talált egy pirinyó ikrát a szája szélén. Letörölte, és lenyalta az ujja hegyéről.

– Irigy – súgta James és hátradőlt.

– Maga meg lehetetlen alak – csóválta a fejét a nő. – Sose fért a bőrébe. Valóban elhamarkodott lenne a lelkészi hivatás mellett döntenie.

– Megmondtam – vigyorgott önelégülten James, és rákönyökölt az asztalra. – Menthetetlen vagyok. Képzelje el, ahogy a szakadék felé vezetem jóhiszemű híveim. – A tenyerét ráhelyezte Alexandra asztalon nyugvó kézfejére. – Eleget beszéltünk rólam. Önnel mi történt az eltelt tíz évben, drága?

Alexandra gunyoros pillantást vetett rá, és elhúzta a kezét.

– Rengeteg minden. Legalább három faliképet befejeztem, és nagyjából ötezer tortát megsütöttem, ha minden hétvégére számítunk egyet. Holnap pedig indulok a lápvidékre, hogy jómódú, ám gyermekeit kordában tartani képtelen másodunokatestvérem mellett folytassam a tortasütést.

– Hervasztó kilátások.

– Nekem mondja? – emelkedett fel Alexandra az asztal mellől. – Örülök, hogy találkoztunk James. Ön ugyanolyan megtörhetetlen, amilyen kisfiúként volt. Vigyázzon magára.

– Ön pedig ugyanolyan bájos és melegszívű, amilyen fiatal hölgyként volt. És épp olyan vak is, Lady Alexandra.

Alexandra rosszallóan összeráncolta a szemöldökét, de már nem tudta számon kérni a kijelentést, mert James felállt, meghajolt és távozott az ebédlőből.