Alexandra délutáni, magányos sétáját zavarta meg James, amikor a boltíves kapu alatt átlépve, csatlakozott hozzá a belső udvaron. A lány bezárta a kezében tartott könyvet, amelynek segítségével Lady Libeck rózsát igyekezett meghatározni. Kevés sikerrel. A könyv ábrái legkevésbé se hasonlítottak a kertben nyíló virágokhoz.

– Mit csinál? – érdeklődött James.

– Sétálgatok. Szívesen időzöm a kertben egyedül.

James felnevetett.

– A könyvvel mit csinál, drága? Azt látom, hogy sétálgat és unatkozik.

– Ritkán unatkozom. De ha már kérdi, botanikai vizsgálatokat folytatok – felelte Alexandra kitérően. James lehajolt, hogy lássa a könyv borítóját, amit Alexandra szándékosan lefelé fordított.

– Anyám rózsáin? – kérdezte kiegyenesedve.

– Azokon is.

James elgondolkodva nézte, és lehervadt arcáról a csibészes mosoly.

– Csatlakozzon hozzám ma délután. Biztosíthatom, érdekesebb, mint anyám kókadt virágait nézegetni.

A lány szemöldöke kérdőn magasba szaladt.

– Ugyan hová? És mi célból? Ráadásul gardedám nélkül?

– Ugyan, Alexandra. Maga már nem elsőbálozó, és a jóhíre se érdekel senkit. Épp eltemetkezni készül a világ végén. Mit veszít, ha velem tart?

– A lelki nyugalmam – felelte kimérten a nő. Zavaróan merevnek és sótlannak érezte magát James társaságában. Amilyen helyes és szeretnivaló kisfiú volt, épp olyan helyes és szeretni való fiatalemberré serdült. Vagyis már nem serdülő, hisz huszonegy éves. Bizonyos szempontból nagykorú. Ő azonban minden szempontból az, elmúlt huszonnégy, úgyhogy lehetne több sütnivalója, mint hogy a férfi karcsú alakján és jóképű arcán legelteti a szemét. Különösen úgy, hogy mióta az eszét tudja, pontosabban, amikor először dobbant meg a szíve mástól, mint egy szelet tortától vagy egy helyes kölyökmacskától, azóta Danielbe Libeckbe szerelmes. Róla álmodozik elalvás előtt, róla ír költői rébuszokban a naplójába és őt rajzolja a vázlatfüzetébe. Már amikor a hétköznapi teendők mellett mindezen hiábavalóságokra ideje jut, mert egy elszegényedett gróf egyetlen leánya, ha nem is beszél róla, de háztartás vezet, takarít, a bérlők panaszait hallgatja, és gyerekeik taknyos orrát törölgeti.

– Nos? Eldöntötte? Belevágunk a kalandba – zökkentette ki a nőt a mélázásból James hangja.

– Ha megígéri, hogy egészben visszahoz.

A férfi felnevetett.

– Épen és sértetlen, kisasszony. A szavamat adom.

James jelöletlen bérkocsiba tessékelte be Alexandrát az udvarház előtt, és ahogy illik, háttal ült le a menetiránynak. Nagyjából fél órán át szótlanul zötykölődtek. Esteledett, varjúcsapatok húztak el a fejük felett az erőből a város felé.

– Hová megyünk? – kérdezte a nő. – Mi dolga a városban? Vesz valamit, vagy elad?

– Nem árulom el, csak ha odaértünk. Nehogy megszökjön – mosolygott a férfi, majd Alexandra fintorát látva felnevetett. Mindig vidám gyerek volt, pedig az apja gyakran eltángálta. Sokszor szíjjal is. Alexandra emlékezett, hogy egyszer annyira megverték, az ágyból sem bírt kiszállni. Talán nyolc éves lehetett, napokig feküdt, és a három évvel idősebb lány segített neki a dolgát elvégezni.

– Most arra gondol, hogy gyerekkorunkban olyan jóban voltunk, hogy egy alkalommal hagytam, hogy kitörölje a fenekem.

Alexandra fülig pirult.

– Honnan tudta.

– Onnan, ahová nézett, és ahogy elkapta a tekintetét. Deréktájon lévő más ékességem még nem ismeri közelebbről, hogy azon törné a fejét.

A nő felnevetett.

– Nem nevezném ékességnek a szaros hátsóját, uram.

Most a férfi pirult el.

– Hagyjuk. Ebből a szópárbajból valóban nem jövök ki győztesen, kisasszony.

Alexandra ellágyult a szörnyű emléktől. Az ő apja is kellő szigort tartott, ám Lord Libeck amellett, hogy a legkíméletlenebb földesúrként emlegették, még ráadásul igazságtalan is volt.

– Miért verték akkor meg?

James keserű fintort vágott.

– Látom, elhatározta, hogy megkeseríti számomra az utazás édes perceit. Pedig minden pillanat csodás, amit a maga társaságában tölthetek.

Alexandra nevetett.

– Ne beszéljen félre, és ne udvaroljon nekem. Jóval öregebb vagyok magánál.

– Három évvel.

– Néggyel, hogy pontosak legyünk, de nem erről beszélgetünk, hanem az ifjúkori csínytevéséről. Mit követett el, hogy az apja majdnem megnyomorította?

– Beleittam a kedvenc borába.

– Ugye, csak viccel? Komolyabb gaztett kellett legyen.

– És ijedtemben, mert rám nyitott, elejtettem az üveget. Úgyhogy oda lett az ötven üvegből egy. Jogosan törte el a hátamon a sétabotját.

Alexandra kinézett a kocsi ablakán, hogy James ne lássa az arcán a szánalmat és a szemében a könnyeket.

Hallgattak, himbálóztak a kocsi sötétjében, amikor James megint megszólalt.

– Nagyon szereti a bátyámat?

Alexandra felnyögött meglepetésében. Szívesebben beszélt volna kevésbé kínos témáról.

– Csodálom a bátyját.

– Mert tudós?

– Azért is. És azért is, hogy meri vállalni a nézeteit.

– Milyen nézetekre gondol? A tudományosakra?

– Mi másra gondolnék? – kérdezett vissza ingerülten Alexandra.

A férfi hosszan fontolgatta a választ.

– Tehát maga is hallotta. Csak nem hitte el. Nos, biztosíthatom, hogy a pletykák igazak.

Alexandra nagy levegőt vett, hogy visszautasítsa a feltételezést, aztán inkább összeszorította a száját.

Évek óta beszélték, hogy David ferde hajlamú, de ő sose hitte, hogy harmincöt évesen azért nőtlen, mert a nők helyett a férfiakat szereti, és hogy az evolúcióelméletben is azért hisz, mert az tudományosan megmagyarázná és ezzel elfogadhatóvá szelídítené az eltévelyedését. Tegnap azonban kénytelen volt sorra venni a tényeket. Rajta kívül egy fiatal nő sem tartózkodott a kastélyban, kizárólag házaspárok. Egyedül David barátja aludt ugyanazon a szinten, ahol James. Az ő szobájában lebukás nélkül találkozhattak.

– Bizony – nyugtázta James a nő elrévedő arckifejezését. – Nem a maga hibája. David nem fogékony a nőkre.

– Biztos benne, hogy nem az én hibám? – kérdezte a nő felhevülten. – Ha szebb lennék, vagy gazdagabb, jobb, talán sikerülne kigyógyítanom a betegségéből.

James felnevetett.

– Ez nem így megy, Alexandra. David hosszú évekig igyekezett kigyógyulni, és apánk is gyakran segítette a nadrágszíjjal, de hiába. Most meg, hogy megismerte Edwardot, nem is nagyon akar gyógyulgatni.

– Sajnálom – sóhajtott Alexandra. – Tisztelem és csodálom a bátyját. Szomorú, hogy ilyen nehéz sorsot választott.

– Aligha ő választotta – jegyezte meg James kedvetlenül. – Bár én soha nem értettem, és különösképpen nem is pártolom, sajnálom Davidet. Kötelessége lenne örököst nemzeni.

– Talán ha megismer egy igazán odaadó és gyönyörű hölgyet, aki intellektusával is rabul ejti a szívét...

James megint nevetett.

– Nem sokat tud ezekről a dolgokról, ugye?

– Épp eleget. Falun élek.

James előre hajolt és bizalmas közelségből súgta.

– Akkor tudja, hogy nem a szívén múlik a dolog. És nem is az eszén, amit maga úgy csodál. Más testrészekről beszélünk.

Alexandra elpirult, és a vállánál fogva hátrébb lökte Jamest.

– A tények ismeretében a bátya minden testrésze iránt elveszítettem az érdeklődésem, uram.

– De én, ugye remélhetek – vigyorgott pimaszul James. – Biztosíthatom, az én testrészeim örömmel üdvözölnék az érdeklődését, hölgyem.

A nő felnevetett.

– Maga szélhámos alak James. Ne tegye nekem a szépet. Arra ott vannak az első bálozó hölgyek.

A férfi talányosan nézett rá, de nem jutott ideje felelni, mert nagyot döccenve megálltak. James kiugrott a kocsiból és lesegítette Alexandrát.