("A sírás megtette a hatását. Úgy jött álom a szememre, hogy esélye sem volt az agyamnak a szárnyalásra. Ha pedig Camilla nincs, az én szárnyalásom is véget ért volna ezen a helyen.")

Egyetlen stikli és repülők. Ez volt a lényege annak a fenyegetőzésnek, amit azelőtt kaptam, hogy visszaküldött volna dolgozni. Én pedig ezt a balhé másnapján kilőttem volna, ha Camilla nem ébred fel valami neszre és eszmél fel arra, hogy az ő édesdeden szunyókáló barátnője, azaz én, büdös nagy bajban van. Elaludtam. Az este annyira nem hagytam szárnyalni a kis agyamat, hogy ébresztőt sem állítottam magamnak. Az olasz lány szinte önkívületi állapotban rám üvöltött, hogy azonnal keljek fel, mire én ijedtségemben leestem az ágyról. Heves szívdobogással ültem a padlón és nem értettem mi történik, mígnem ránéztem az órára, ami nagyon nem kedvező időt mutatott a számomra. Nagyjából három percem volt elkészülni és megérkezni az étteremben, hogy fogadhassam a vendégeket. Na ezek után ugrott ki majdnem a szívem. 

Olyan gyorsan kapkodtam magamra a ruhákat, amilyen gyorsan csak tudtam. Majdnem elfelejtettem bugyit venni, mire Camilla, aki szintúgy kipattant az ágyból, hogy segítsen elkészülni, hozzám vágott egyet, hogy vegyem fel azt is, mert fene kényelmetlen lesz anélkül egész nap.
Csodák csodájára, csak a jó ég tudja hogyan, de csak két perccel később érkeztem, mint ami a valós munkaidőm kezdete volt. Igaz, hogy a hajamat menet közben fogtam kontyba. Az is igaz, hogy majd' kiköptem a tüdőmet, mert több emeletet futottam, mondván, nem bízom a lift gyorsaságában. Az még inkább igaz, hogy úgy néztem ki, mint egy rossz napokat megélt kóbor eb, de, és ez itt a lényeg, megérkeztem. A munkatársaimtól sűrű bocsánatkérések közepette, akik csak legyintettek, hogy előfordul, álltam be a munkába. Ha az előző nap nem élhettem volna ki a pincérnői hajlamaimat, ma is megfürödhetem eme korántsem kedvelt munkának az örömeiben. Előre féltem, hogy milyen atrocitás fog érni a Leclerc család által, de legnagyobb meglepetésemre nem voltak a szokásos helyükön. Kifújva az addig benntartott levegőt, léptem a gyűlölt asztalhoz, ahol ezúttal egy jó kedélyű olasz család foglalt helyet és vettem fel az italrendelésüket. Ahogy végeztem, megfordultam és a szemem sarkából rögtön felfedeztem napjaim megkeserítőit, három asztallal odébb, ahol már nem nekem kellett kiszolgálnom őket. Arthur mosolyogva biccentett a fejével, mikor meglátott, amit én viszonoztam. A családtagjai, de főképp a két testvére bamba képpel bámulta a jelenetet, de a legifjabb Leclerc csak sunyi mosollyal az ajkain szürcsölt bele az éppen akkor kézhez kapott italába. Látszólag nagyon élvezte, hogy ideidegesíthette a rokonait, mire én kuncogva megráztam a fejem és visszamentem a pulthoz leadni a rendelést. 

Az egész reggeliztetés gördülékeny lezajlott, ahogy a nap további része is. Legnagyobb örömömre pedig az este sem tartogatott váratlan meglepetéseket. Persze az ember mennyiségre és a rohangálásra nem lehetett panaszom egyik étkezésnél sem, azonban senki olyanhoz nem kellett hozzászólnom, akihez nem szerettem volna. Értem ez alatt a monacói családot. Ők, akárcsak reggel, nem ahhoz az asztalhoz ültek le, ami hozzám tartozott. Azalatt a néhány alkalom alatt, mikor elhaladtam előttük, Arthur és én mindannyiszor összemosolyogtunk. Mintha ez egy ki nem mondott megállapodás lett volna közöttünk, így idegesíttettük a családját. Kifejezetten élveztem, ahogy a feszült és bosszankodó tekintetekre pillantottam, de a fiatal fiún is látszott, mennyire jól szórakozik rajtuk. 

A nap, amennyire kaotikusan indult, viszonylag egész jól telt. Az utolsó vendég távozásával, bezártunk és gyorsan kitakarítottunk a kollégáimmal, hogy reggelre ez már ne legyen egy plusz feladat, majd mindenki ment a saját maga dolgára. Hol hazafelé vették az irány, hol a szobájukba, én a recepciót céloztam meg, ahol Camilla teljesített szolgálatot. Ahogy helyet foglaltam mellette, rögtön megéreztem, hogy mennyire elfáradtam az egész napos rohangálásba. Nem is maradtam nála sokáig, csupán néhány szót váltottunk. Megbeszéltük, hogy holnap este, miután bezártuk a fürdőt, ahová beosztottak, összeszedem magam és elmegyünk sétálni egyet a városba. Tekintve, hogy már csak két nap maradt hátra újévig, kiakartuk használni, hogyha már este van egy kis időnk, kivilágítva is megnézzük a vásárt, ami nagy valószínűséggel már szilveszteri dudákkal és nevetséges kalapokkal lesz tele.
Hamar elbúcsúztam barátnőmtől és miután kitartást kívántam neki, visszatértem a szobánkba. Egy gyors zuhany után pizsamába bújtam, majd Camilla ágyára is odakészítettem a sajátját. A legfontosabbat ezúttal nem felejtettem el, állítottam ébresztőt. Felsóhajtva bújtam be az ágyba és húztam magamra a puha takarót. Olyan érzés volt, mintha egy felhőn feküdnék. Mennyei érzés volt. 

Nem tudom pontosan, hogy mikor aludhattam el, de olyan volt mintha fejbe vágtak volna. Arra sem ébredtem fel, hogy barátnőm hajnalban megérkezett és tekintve, hogy ő általában csörtetni szokott, tényleg nagyon mélyen aludhattam. Háromnegyed hétkor a telefonom ébresztője hasított a levegő, hogy én egy laza mozdulattal kinyomjam azt. Újabban szokásommá vált több ébresztőt is beállítani, már ha egyáltalán nem felejtem el, így pontban hét órakor újra megszólalt a telefonom, amelyet ezúttal jóval éberebben vettem tudomásul. Félkómásan ültem fel az ágyban és jó néhány percig ottmaradtam. Nem fűlött hozzá a fogam, hogy ledobjam magamról a biztonságot és meleget árasztó takarót. Nem tudom, hogy az miért lehet, hogy hiába van fűtés, reggelente mikor felkelek, mindig rettentően fázom. Helytől függetlenül. Most sem volt másképp, libabőrösen indultam meg a fürdőszobába a reggeli rutinomat elintézni. Egy villámgyors pisi és zuhanykombó után, törölközőbe csavart testtel csattogtam vissza a ruháimért. Még ott helyben megtörölköztem és öltöztem fel, majd utána a hajamat félkontyba kötöttem. Az egész készülődésem alatt Camilla végig fal felé fordulva szuszogott. Mellette is bombát lehetne robbantani, arra sem ébredne meg. Felhúzva a cipőmet, csendben távoztam a szobából, hogy a konyhára érve megreggelizzek. Ott végre volt alkalmam beszélgetni egy keveset Antonioval, azzal a sráccal, akivel néhány nappal azelőtt szintén a fürdőben dolgoztam együtt. Kiderült sajnos, hogy ezúttal nem egy helyre osztottak be minket. Hamar el is köszöntünk egymástól és mentünk a saját magunk dolgára.
Egy olyan lánnyal dolgoztam együtt, Rosa-val, akit eddig csak látásból ismertem. De a bemutatkozáson kívül nem sokat beszélgettünk. Mondhatni semmit, épphogy csak a kötelezőt vitattuk meg, ami a munkával kapcsolatos, azt is csak felületesen. Máskülönben végig a telefonjába merült, hol videókat nézett, hol csevegett valakivel. Én meg már nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal egy-két alkalommal. Néhányszor körbe mentem, letörölgettem az eleve tiszta asztalokat, összeszedtem a szennyest és a mosatlanokat. De ezek a feladatok sem tartottak örökké. Átkoztam magam, amiért nem hoztam le a könyvemet. Volt egy kis idő, mikor azzal kötöttem le magam, hogy Bogi barátnőmnek írogattam, aki azonban nem volt elérhető. Tisztában voltam vele, hogy a családjával tartott hazafelé Ausztriából és nem volt mobilinternete, de reménykedtem benne, hogy valami csoda történik. Nem történt. Anyáékkal is váltottam pár szót, de nem igazán értek rá ők sem. Hatalmas családi és baráti banzájt terveztek az év utolsó napjára, így egész nap sütöttek-főztek. 
Viszonylag későn jött el az a pont, amikor sikítva rohantam volna ki a világból, ez is csak egy eseménynek volt köszönhető. Megjelentek a Leclerc fivérek. Mind a hárman, a gardedámjuk nélkül. Persze azonnal találkozott a tekintetem Charleséval. Neki és bátyjának semleges arckifejezés ült ki az arcára, míg öccse egy apró fejbiccentéssel üdvözölt. Nem sok vizet zavartak, azon kívül, hogy bántotta a szememet a jelenlétük. Ez pedig idegesített. Aztán két ásítás között az ütő is megállt bennem. Charles felénk tartott. Nem voltam még felkészülve az újabb csatára, túl fáradt voltam hozzá. Megállt a pult előtt és engem teljesen figyelmen kívül hagyva szólította meg a kolléganőmet. A hangja mézes-mázos volt, úgy szólt hozzá, ahogy talán a brit királynőköz sem. A mellettem álló lánynak persze felcsillantak a szemei attól a kisfiús bájtól, amit a monacói árasztott, a telefonját rögtön a pultra helyezte. Nekem inkább hányni támadt volna kedvem ettől a színjátéktól, de a lánynak láthatóan tetszett és ezzel a fiú ezzel tisztában is volt. Igazából csak fürdőlepedőket jött kérni, megint, de csakhamar elhangzott néhány bájolgós eszmecsere. Feltűnően megforgattam a szemem és belül felröhögtem a szánalmas próbálkozása láttán. 

- Rosa, elmegyek ebédelni és ha már arra megyek, bedobom a törölközőket, rendben? - szóltam közbe nagyjából két perc elteltével, amikor már kezdtek nagyon belelendülni a nevetgélésbe.

A lány csak mosolyogva megköszönte és jó étvágyat kívánt, majd visszafordult Charleshoz, aki viszont megváltozott arckifejezéssel figyelt engem. Eltűnt az a bájgúnár srác, akit most előadott nekünk és visszatért az, akit én ismerek. A tahó. De nem szólt és én is egy szó nélkül hagytam ott őket. Még kifelé menet hallottam, ahogy megköszöni Rosa segítségét és, mikor visszatértem arra néhány percre a fürdőbe, a kolléganőm már újra a telefonjába volt merülve, míg Charles a napozóágyán ugyan ezt a tevékenységet folytatta.
Mire jóllakottan visszaértem, a hely létszáma kissé megcsappant az ebédidő miatt. A fivérek sem voltak már ott, aminek én kifejezetten örültem. Ám miután Rosa is visszatért a szünetéből, Leclercék is visszajöttek, ezúttal nagycsaládostul. Kaptam néhány szúrós pillantást, mikor rám pillantottak, amin igazából már meg sem rökönyödtem. Valahányszor összefutunk, mindig így néznek rám. 
A kajaszünet után sem telt gyorsabban az idő, de csak beütött a kilenc óra, vagyis a záróra. A vendégeknek, akárcsak mindig, nagyon nehezen tudtuk az értésükre adni, hogy vége a fürdés időnek, jöjjenek vissza holnap. A takarítással hamarabb végeztünk, mint gondoltam, így háromnegyed tízre toppantam be a kis szobánkba, ahol Camilla sminkét készítve várt rám. A fürdést most kihagytam, ehelyett csak megmosakodtam, a hajamat ugyanúgy kötöttem fel, mint ahogy napközben volt és hagytam, hogy a barátnőm kedvére kisminkeljen. Már rég megígértem neki, hogy ha elmegyünk valahová este, akkor "megszépíthet". Sikerült is neki, az a smink, amit készített nekem, tökéletes volt. Sokszor mondtam már neki, hogy nem mérnöknek kéne tanulni, hanem sminkesnek. Erre ő mindig csak legyint rá, hogy sminkelni már tud, nem kell neki hozzá iskola. Ebben mondjuk igazat adtam neki. 

Szűk farmert húztam, fekete, hátul kivágott pólóval, arra pedig rávettem egy sárga kötött pulcsit. A még nem annyira széttaposott csizmámba belebújva, elhagytuk Camillával a szobánkat. A kabátjainkat egyelőre nem vettük fel, amit jól is tettünk, mivel találkoztunk néhány fiatal munkatársunkkal az előtérben, akikkel szóba elegyedtünk. Mikor elváltunk egymástól, már éppen húztuk volna fel az említett ruhadarabot, mikor Charles és a barátnője megjelentek a semmiből. Éppen mentek valahova, de az ifjú monacói még vette a fáradtságot, hogy észrevétlenül végignézzen rajtunk. Vagyis csak próbált észrevétlen lenni. A barátnője ugyan nem vett észre semmit ebből a jelenetből, míg annál inkább. Összeröhögve néztünk egymásra, majd tényleg elindultunk. Hiába gondoltuk azt, hogy talán későn keltünk útra, kiderült, hogy feleslegesen aggódtunk. Este tíz után valamivel, a mindenféle csecsebecséket áruló bódék még nyitva voltak, az ételeket és főleg forró italokat áruló helyek pedig zenével pezsdítették fel a fázó és az alkoholtól piros pozsgás arcú embereket. Vettünk egy-egy forralt bort és szénhidrát dús pizzaszeleteket, majd megálltunk az egyik asztalkánál és a hömpölygő tömeget figyeltük. Szólt az olasz zene, az emberek jókedvükben összeütötték a korsójukat, amelyeknek a tartalma jórészt a kezükön landolt, de ők mit sem zavartatva jóízűen belekortyoltak a reszketést elűző nedűbe. Akár merre is figyeltem, mindenhol vidám beszélgetéseket és nevetést hallottam, voltak akik táncoltak is, volt aki csak ringatta magát a dallamos slágerekre. A levegőben terjengő sonka és tészta illat semmihez nem volt fogható. A szememet becsukva, mélyet szippantottam a levegőbe. Fél éve már annak, hogy Olaszország fővárosába költöztem, de most éreztem meg először azt, milyen is az, amikor valaki szívvel is itt van, nem csak agyban. Ahogy pedig a barátnőmre néztem, aki mosolyogva figyelt egy idős házaspárt, akik egymást átölelve vették fel az újabb zene lassú ritmusát, tudtam, hogy életem egyik legjobb döntését hoztam meg azzal, hogy kirepültem a családi fészekből, hátrahagyva a szeretteimet, hogy egy új, kalandosabb és kihívásokkal teli életet kezdhessek meg. 

2019. 09. 28.