*Charles Leclerc* 

Hogy mekkora egy idióta vagyok. Egy pillanat alatt leromboltam mindent, amit az elmúlt két napban felépítettem. Biztos, hogy elfogja Neki mondani...

Alig négy órával azelőtt még határozott voltam azzal az álláspontommal kapcsolatban, hogy márpedig engem nem izgat az a csaj. Egyszerűen nem. Ezt a bátyámnak, Lorenzonak is kifejtettem, mikor elmentünk ketten sétálni. Folyamatosan azzal nyaggatott, hogy mégis miért viselkedtem azzal a lánnyal úgy, ahogy.  Frusztráltan magyaráztam, hogy nincs különösebb oka annak, hogy miért beszéltem így Vele, csak az, amit akkor és ott elmondtam. Mégpedig, hogy a munkáját végezze, ha már egyszer azért van ott. 

- Ismerd el, hogy egy kissé bunkó voltál. 

- Ugyan már Lorenzo, ne túlozz! Semmi olyasmit nem mondtam, ami ne lett volna igaz. 

Nem igazán győztem meg az érveimmel, ráadásul még a fejébe is vette, hogy valami olyasmi piszkálta a csőrömet, amely számomra nem megengedett. Tekintve, hogy most már három éve alkotunk egy párt a barátnőmmel, Giadaval. A kapcsolatunkban voltak és vannak is hullámvölgyek, de mindig mellettem állt. Nem vonhatja el a figyelmemet ez a recepciós lány. 

- Jól megvagytok Giadaval, nem? - nézett rám sokatmondóan.

- Persze - nos, többé-kevésbé. - Szeretjük egymást és rajta kívül senki más nem érdekel.

Olyan meggyőzően ejtettem ki ezeket a szavakat, hogy még magammal is sikerült ezt elhitetni. Görcsösen kapaszkodtam ebbe, de ez egészen addig tartott, míg meg nem láttam Őt.
A bátyámmal annyira nem figyeltük, hogy merre sétálgatunk, hogy a végén teljesen eltévedtünk. A sötétségnek köszönhetően meg még annyira sem tudtunk tájékozódni, mint nappal. Illetve az sem könnyítette meg a dolgunkat, hogy konkrétan jégcsapok nőttek az orrunkból, annyira cudar volt az időjárás. Valamivel negyed tizenegy után értünk vissza a szállodához, de minden reményünk szertefoszlott, mikor az ajtó nem nyílt ki. Abban bíztunk, hogy valaki van a hallban, aki be tud minket engedni, szóval bekopogtunk. Nem volt mázlink, mert semmi nem történt, így újból megismételtük tettünket. Szinte rögtön utána kivágódott mellettünk az üvegajtó és megjelent Ő. A rohadt életbe! Szabályosan üvöltöttem legbelül, hogy lehetek ekkora szerencsétlen, hogy pont Neki kellett ott lennie. Emiatt nem is hallottam, hogy mit mondott. Lorenzo viszont válaszolt helyettem is, majd megindult a bejárat felé. Szótlanul követtem. Nagy nehezen, a bátyám példájára, én is kipréseltem magamból egy "köszit" és a lifthez léptünk. Számtalanszor hátrapillantottam Rá, de a gúnyos tekintetétől görcsbe rándult a gyomrom. Utál engem. 

Néma csendben álltunk a felvonóban. Nem gondolom, hogy testvérem észrevette a lopott pillantásaimat Laura irányába. A szobáink előtt elköszöntünk egymástól. Mikor beléptem, már tudtam, hogy egy jókora veszekedés vár rám. Még le sem vettem a cipőimet már kezdődött is a cirkusz. Most éppen azért, hogy miért ilyen későn értem vissza. Csak remélni tudtam, hogy mellettünk lévő szobában tartózkodó testvéreim semmit sem hallottak belőle. A vihar lecsendesedése után bevonultam a fürdőbe. Mire visszaértem Giada már aludt. Elfoglaltam az ágy másik oldalát, de egymásnak háttal feküdtünk. Megint haragban "váltunk el" egymástól. Órákon át csak forgolódtam és azon gondolkodtam, hogy, mikor siklott félre ennyire a kapcsolatunk. A gondolataim egy idő után akaratlanul is Laurára terelődtek. Bármennyire is próbáltam kiűzni az elmémből, ez a lány csak elegánsan besétált és egyszerűen törökülésbe vágta magát. Felidegesített. Mégis mi a francért gondolok én Rá?! Hisz itt fekszik mellettem egy gyönyörű nő, akibe annyira szerelmes voltam és... Azt hiszem, hogy még most is az vagyok. De valami mégis megfogott abban a göndör hajú lányban, aki e pillanatban is a hallban tartózkodott. 

Ekkor követtem el a legnagyobb hibát... A testem ösztönösen cselekedett és a józan eszem meg sem próbált tiltakozni. Kimásztam az ágyból és egy hang nélkül vettem fel a melegítőnadrágomat és az egyik pólómat. Az ágyban fekvő lány meg sem mozdult és még akkor is egyenletesen vette a levegőt, mikor a legnagyobb csendben becsuktam magam mögött az ajtót. A cipőimbe a folyosón bújtam bele, hogy kisebb legyen a kockázat, hogy lebukok. Hajnali egy lévén, tiszta volt a levegő. Összeszorított fogakkal tettem meg lifttel a nyolc emeletet. Mikor a földszinten kinyílt az ajtó, a bátorságom tovaszállt. Végül kiléptem a felvonóból, de a helyiségben nem tartózkodott senki. Lassan odasétáltam a recepciós pult irányába, hisz egyik lány sem volt ott. De valakinek csak figyelnie kéne a helyre, nem? Gondoltam magamban. Amikor odaértem, belestem. A hatalmas asztal mögött egy lány guggolt, aki valamilyen papírokkal bajlódott a földön. Érkezésemre felkapta a fejét, én pedig frászt kaptam a hirtelen jött mozdulattól. Nem Ő volt az. Furcsa csalódottság kerített hatalmába.

- Ne haragudjon, nem akartam megijeszteni - kuncogott.

- Nem, az én hibám. Azt hittem nincs itt senki. Most úgy érzem magam, mintha ideggyenge lennék, aki egy apróbb nesztől is összecsinálja magát... - mosolyodtam el kínos. 

- Ugyan. Egyébként, miben segíthetek? Van valami problémája? - elég sok.

- Nincs.

- Akkor... Mit szeretne ilyenkor?

- Mmm... Én csak... - habogtam. - Én csak nem tudtam aludni és gondoltam sétálok egyet.

A lány először furán nézett rám, biztos valami elmebetegnek hitt. Azonban az arcán fellelhető értetlenség helyét, átvette egy cinkos mosoly. Olyan érzésem támadt, hogy átlát rajtam és a kis hazugságomon. Azonnal fel kellett húznom a nyúlcipőt. Amint elköszöntem tőle, sarkon fordultam és a felvonó felé igyekeztem. Viszont néhány lépés után megtorpantam, a hangját hallva. 

- Egyébként, - hezitált néhány másodpercig - holnap Ő lesz az éjszakai recepciós... 

Lassan fordultam meg és emeltem rá a tekintetem. Egy hatalmas vigyor volt az arcán. A picsába, tényleg lebuktam... Már éppen szólásra nyitottam volna a számat, hogy tegyem a hülyét, mint, akinek fogalma sincs, miről beszél. De felesleges lett volna. Egy szó nélkül hagytam ott és újra a liftet vettem célba. Út közben ostoroztam magam, amiért nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Egyszerre estem letargiába a hibám miatt és villanyzott fel az új információ. Nem lenne szabad engednem a kísértésnek. 
Mikor visszaértem Giada még mindig ugyanabban a pozícióban feküdt. Levetkőztem és visszabújtam mellé az ágyba. Mindent bevetettem, hogy ne járjon folyamatosan az agyam, hogy végre el tudjak aludni. Pont, mielőtt elaludtam volna, egy halvány mosoly kúszott az ajkaimra. Hát akkor, holnap.

*Balázs Laura*

Miután Camilla nem válaszolt a kérdésemre, követtem a példáját és újra mély álomba szenderültem. Valamikor kilenckor ébredtem fel ismét, azonban már nem aludtam vissza. Egy kis ideig még fetrengtem az ágyba, majd úgy döntöttem, hogy ideje körülnézni a környéken. Magamra vettem vagy három réteg ruhát, a sminket elhanyagoltam és a hajamat is kiengedve hagytam. Amint felhúztam a csizmáimat, felkaptam a táskámat, amiben minden szükséges dolgot beledobáltam és elhagytam a szobát. Szerencsére barátnőm semmit sem érzékelt a motoszkálásomból. Bár, szerintem atombombát is robbanthatnék mellette, arra sem ébredne fel. A hallba leérve egy hatalmas, felfüggesztett, textilmolinóra lettem figyelmes, amire cirádás betűkkel volt felírva, hogy "Boldog karácsonyt!". Most, hogy nem lehetek otthon, teljesen ki is ment a fejemből az ünnep. Nyilván tisztában voltam vele, hogy valamikor a napokban lesz, de azt nem tudtam, hogy pont ma. Egy nagy sóhajjal léptem ki az épületből. A sálamat magamra kötöttem, utána pedig felvettem a sapkámat és a kesztyűimet is. Úgy éreztem magam, mint egy pingvin, de így legalább biztos, hogy nem fenyegetett a megfázás. Sétám közben, talán most harmadjára, mióta elköltöztem otthonról, borzalmas honvágy tört rám. Látva a sok boldog családot, akik együtt készültek a legszentebb ünnepre, hirtelen hatalmas gombóc nőtt a torkomba. Hiányoltam a szüleimet, a legjobb barátnőmet, Bogit és még azt a két kis ördögfiókát is, akiket az öcséimnek hívhatok. Muszáj volt őket felhívnom. Körülbelül a negyedik csörgésre felvette anya és mikor meghallottam a hangját, minden tervem dugába dőlt. Azonnal elsírtam magam, amivel szerintem a frászt hoztam rá. Valamelyest sikerült megnyugtatnom, hogy nincs különösebb bajom, csak nagyon szeretnék már hazamenni hozzájuk. Majd' két órát sikerült velük beszélnem. Persze anya, ahogy azt minden alkalommal tette, mikor beszéltünk, sírva fakadt, de még apa hangján is hallottam, hogy elérzékenyült. Természetesen a fiúknál semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Ők kemény 14 éves férfiak, akik nem pityeregnek olyan kis apróságok miatt, mint az, hogy egyetlen nővérüket most már lassan öt hónapja nem látták. Nem kétlem, hogy furcsa nekik a hiányom, de azt sem, hogy valamennyire örülnek, hogy leléptem hazulról. Majd kapnak egy-egy kokit a fejükre, hogy tudják, visszatértem és, hogy nem szabadulnak tőlem. Anya megígérte, hogy, mikor majd januárban hazamegyek, a kedvenceimet főzi és csak miattam tartunk egy pót-karácsonyt. Már alig várom, hogy végre rendes, főtt ételeket ehessek.
A családom után, Bogit is megcsörgettem, aki visítva szólt bele, miután felvette. Kellett néhány másodperc, hogy lenyugodjon és értelmesen tudjunk kommunikálni. Bármit is jelentsen ez nálunk... Bogit és Camillát elnézve, én vonzom az energikus, életvidám embereket. Mindketten a dolgok jó oldalát látják meg és a legtöbbször fejjel mennek a falnak. Biztos, hogy jól kijönnének. Valamikor úgy is sort akarok keríteni arra, hogy bemutathassam őket egymásnak. 
Barátnőmmel úgy beszélgettem, mintha csak tegnap találkoztunk volna. Féltem, hogy a kapcsolatunkban törést fog jelenti az, hogy ennyire távol vagyunk egymástól, de úgy gondolom, hogy barátságunk soha nem volt még ilyen stabil. Hetente többször is beszélünk és tudatosan figyelünk arra, hogy ne hanyagoljuk el egymást. Csak így lehet fenntartani egy barátságot. 
Elmeséltem neki a a síparadicsomban szerezett élményeimet és benyomásaimat. Még Charlest is. Bár Őt inkább a negatívumok közé soroltam, de erről nem igazán a hely tehet. Bogi is azzal az eszement ötlettel állt elő, amivel már Camilla is nyaggat egy ideje. Biztos tetszem Neki. Teljesen elment az eszük. 

Miután letettük, egy vásárra bukkantam, ahol mindenfelé különleges olasz ételeket és csecsbecséket árultak. Kaptam is az alkalmon, hogy vegyek néhány apróságot az otthoniaknak, karácsonyi ajándék gyanánt. Igaz, már Rómában beszereztem a meglepetéseket, de innen is szerettem volna vinni nekik valamit. A fiúknak a fővárosban vettem egy-egy számítógépes játékot, amit már korábban kinéztek maguknak. Persze akciósan jutottam hozzájuk, de nekik erről nem kell tudniuk. Itt pedig találtam két pólót, amiről úgy gondoltam tetszene nekik, természetesen egyformát választottam, hogy ne legyen belőle hiszti, hogy kinek melyik tetszik jobban. Anyának egy kis ékszeres dobozt, mellé egy apró, színes kövekkel kirakott fülbevalót. Apának, mivel a családja után a hasát szereti a legjobban, értelemszerűen egy palack jó minőségű bort és néhány különleges olasz sajtot választottam, amelyeket majd az itt töltött utolsó napomon fogok megvásárolni. Bogi barátnőm rajong a hógömbökért, így viszek haza neki párat. 

Camillaval még korábban megbeszéltük, hogy nem ajándékozunk egymásnak, maximum csak eszünk valami finomat együtt. Majdnem egy óra volt, mikor megéheztem, így úgy döntöttem, hogy veszek valami finomságot és hazamegyek. Egy idő után már úgy sem volt semmi látnivaló és már mindent megnéztem, amit csak lehetett, valamint rengeteg képet is készítettem.
Friss pékárukkal, felvágottakkal és néhány szelet süteménnyel a kezemben tértem vissza a hotelbe. Gyorsan elkértem a szobakulcsomat és a lift felé igyekeztem. Mikor a szobánkba értem, barátnőm már ébredezett. Egy darabig csak nyöszörgött de, mikor megemlítettem neki, hogy hoztam kaját, rögtön kipattantak a szemei és felült. Asztal és székek híján a földre pakoltam le a becsomagolt ételeket, mi pedig köré ültünk. Gyakorlatilag piknikeztünk, csak épp nem a szabadban. Ez volt a mi kis karácsonyi ebédünk. Ragaszkodott hozzá, hogy belefizessen a vásárolt dolgokba, de nem hagytam neki. Külső szemlélő számára kissé szegényesnek és gagyinak tűnhet az "ünneplésünk", de mi rettentően élveztük. Semmi giccs vagy megjátszott örömködés. Jókat ettünk, beszélgettünk és nevettünk. 

- Mit csináltál addig, míg aludtam? - kérdezte, miközben egy nagyot harapott a karamellás sütijéből.

- Várost néztem, vásároltam és beszéltem anyáékkal. Nyilván bőgtünk egy sort... - nevettem kínosan.

- Ti ilyen síros család vagytok, mi? - mosolygott rám.

- Hát eléggé. Gondolom, hogy ha már így kérdezted, akkor ti nem.

- Viccelsz? Négy bátyám van, anyukámmal már megedződtünk mellettük. Meg amúgy is, anya erős asszony. Végtére is, egyedül felnevelt öt gyereket, miután az a disznó apám lelépett. 

- És nem is akárhogyan nevelt fel titeket!

- Na igen, nagy nehezen, de mindannyiunkat egyetemre tudott küldeni. Ezért is fontos, hogy a lehető legjobban teljesítsek. Azért, hogy mi is segíthessünk rajta és, hogy mikor idős lesz, semmire ne legyen gondja.

Ismertem Camilla családi helyzetét. Nem sokat mesélt róla de, amikor megtette, mindig ámulattal és egy kicsit megrökönyödve hallgattam. Körülbelül hat éves lehetett, mikor az apja egy nap elment tejért a sarki boltba és többet nem tért haza. Keserűen azzal viccelődött, hogy biztos még mindig fejik a tehenet... Ezután az édesanyja egyedül maradt öt elemi iskolás gyerekkel, akiket etetni, ruháztatni és iskoláztatni kellett. Minden munkát elvállalt, amit csak tudott, hogy a gyermekeinek olyan élete lehessen, amelyet megérdemeltek. Sokszor napokig nem aludt, mert egyik munkahelyéről a másikra ment. Legtöbbször a szomszéd néni vigyázott Camillára és bátyjaira. Annak ellenére, hogy anyjuk oly sokat dolgozott és így kevesebb időt tölthettek vele, mint amennyit igényeltek volna, a barátnőm elmondása szerint mindannyian bálványozzák az asszonyt. Korán fel kellett nőniük, főleg a legidősebb testvérének, aki egyfajta atyai szerepbe lépett elő, mikor elkezdett kamaszodni. Szabályozta kistestvéreit, hogy viselkedjenek jól, hogy megkönnyítsék édesanyjuk dolgát, valamint hozzák ki a legtöbbet a tanulmányaikból. Szinte biztos vagyok benne, hogy egy ideig ellenálltak de végül mindnek benőtt a feje lágya és mára, vagy egyetemre járnak, vagy már elvégezték azt. A család négy férfi tagja úgy óvják a két nőt, mint a hímes tojásokat. Állítólag Camilla csak egyszer mert hazavinni egy fiút, de a srác egy óra után menekülőre fogta. Nos, láttam már képet a Gritti családról... Nem csodálom, hogy a srác berezelt a négy nagydarab, kisportolt olasz férfitól. Ráadásul ha csak fele annyira pikírt a stílusuk, mint kishúguknak, az is csoda, hogy kibírt ennyi időt. 

Miután megettünk mindent, kidobtuk a szemetet és elterültünk az ágyainkon. Úgy éreztem, hogy menten kidurranok, annyit ettem. Érvénybe lépett nálam a csecsemő szindróma. Vagyis tele pocak, szem lecsuk. Mielőtt elszundikáltam volna, megkértem barátnőmet, hogy ébresszen fel egy óra múlva és csináljunk valami értelmeset. 
Arra riadtam fel, hogy valaki duruzsol a fülembe. Nem igazán értettem, hogy mit mondott, de ugrottam egyet, mikor kinyitottam a szemeimet és Camilla nagyon közel az arcomhoz, épp grimaszolva próbált felébreszteni. Röhögve ellöktem a fejét és nagy nehezen ülőhelyzetbe tornáztam magam. Nem volt a legjobb ötlet ez a szunyókálás, hisz úgy éreztem magam, mint akin egy rezesbanda haladt át. Legszívesebben sírva tudtam volna fakadni, ha arra gondoltam, hogy nekem még dolgoznom kell aznap. 

Valamennyire sikerült összekaparnom magam és lesétáltunk a konyhára, annak reményében, hogy kapunk kávét. Igaz, hogy háromnegyed négy múlt, szükségünk volt a fekete italra. Nekem azért, hogy éjszaka ébren tudjak maradni, Camillának pedig azért, mert igazi kávéfüggő olasz. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezek nem túl erős kávék, így érthető, hogy miért isznak annyit, szinte minden napszakban. Én is megtudtam inni belőle vagy négyet és majdhogynem semmi hatása nem volt. Bezzeg amit anyukám csinál... Szinte mérget főz, annyira erős. 
Beszélgettünk néhány kollégával, majd elmentünk sétálni, csak ezúttal a másik irányba indultunk el, mint én délelőtt. Arrafelé is volt egy kisebb vásár, de meg sem közelítette azt, ahol én jártam. Nem is vettünk semmit, csak megnéztük a különféle apró mütyüröket, melyek csak porfogóknak jók. Valamivel öt óra után értünk vissza. Gyorsan vettem egy frissítő zuhanyt, hogy holnap hajnalba csak be kelljen dőlni az ágyba. A sminket ezúttal is hanyagoltam és a hajamat is pontosan ugyanúgy hagytam, mint napközben. Felvettem a fekete nadrágomat és az egyik fehér blúzomat, majd magamhoz vettem a telefonomat, annak a töltőjét és persze vizet, hogy este ne kelljen folyamatosan a mosdóba járnom, hogy inni tudjak. Pontban hatkor megtörtént a műszakváltás és elfoglaltam a helyemet. Néhányszor barátnőm is lenézett hozzám, hogy ne unatkozzak annyira. Bár szerintem inkább ő unta magát, mivel engem foglalkoztattak a vendégek. Úgy ahogyan két napja az étterembe is, hullámokban jöttek az emberek. Hol kígyózó sor állt, hol pedig épphogy ördögszekerek nem gurultak el előttem. Tíz óra után bezártam az ajtókat és nem is nagyon zargatott már senki. Pont, mikor visszaültem a helyemre nyílt a lift ajtaja és barátnőm robogott felém. Három szelet csokit nyomott a kezembe és olyan szorosan ölelt magához, hogy azt hittem megfulladok. A dugi-csokijait. Értetlenül néztem az édességekre, hogy mégis miért kaptam, de csak legyintett, hogy karácsonyi ajándék. Jó fél óráig ott maradt velem, aminek kifejezetten örültem. Dögunalom lesz az a tizenkét óra, amit itt kell töltenem. 

Mikor egyedül maradtam, eszembe jutott Charles. Eddig annyira elfoglalt más, hogy még csak egy pillanatra sem gondoltam Rá. Érdekes, hogy ma még nem láttam, de jobb is. Mennyivel jobban telt a napom így, hogy senki nem idegesített fel. Az is eszembe jutott, hogy lehet már haza is mentek. A kíváncsi természetemnek nem tudtam parancsolni és megnéztem a gépbe, de az nem jelezte, hogy kicsekkoltak már. Csak tudnám, hogy ez miért is érdekel annyira engem...

Nagyjából éjfél tájt csöndesedett el minden. Addig többször is ki kellett nyitnom a vészkijáratot, hogy a későn visszaérő vendégek be tudjanak jönni. Már kezdtem egy kicsit unni, hogy rögtön pattannom kellett, bár végtére is, részben ezért ültem ott. 
Egy hatalmas sóhaj szökött ki a számon, mikor már percek óta csak magam voltam és a gondolataim. Nos, nem igazán így képzeltem el a Szentestét. Egy pillanatra rám tört egy furcsa, depressziós érzés, de azonnal elhessegettem és megpróbáltam a pozitív oldalát nézni a helyzetnek. Ha már így alakult, hozzuk ki belőle a legtöbbet. Számtalan filmet letöltöttem a telefonomra, amelyeket ilyen esetekben megtudok nézni. A Coco mellett döntöttem, amit többen is nagyon dicsértek. Magam elé vettem a nagy kupac papírlapot, amiket korábban kaptam, hogy pecsételjem le mindegyiket. A csokoládékat szépen egymás után bontottam fel és ettem meg, nem törődve azzal, hogy mennyi kalóriát tömtem magamban. A munkámmal viszonylag hamar végeztem, így már minden figyelmemet a mexikói kisfiúra tudtam szentelni. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem sírtam. Sőt, akkor is hazudok ha azt mondom, sírtam. Mert inkább zokogásnak hívnám azt, amit leműveltem. Magam sem értettem, hogy miért borultam ki ennyire. Mindig is érzelmes típus voltam, ez tény. Az is igaz, hogy a filmkészítők nagyon értenek ahhoz, hogyan ríkassák meg az olyan gyenge lelkűeket, mint én. De a családom hiánya és a mese története ezt váltotta ki belőlem. 
Szakaszonként tört rám a bömbölhetnék. Már épp a vége felé jártam, melyet én könnyáztatta arccal néztem, mikor nyílt a felvonó ajtaja. Először azt hittem, hogy Camilla lesz az megint, mert nem tud aludni. Éppen amiatt nem is törődtem azzal, hogy megpróbáljam elrejteni a könnyeimet. Úgyis látott már rosszabb állapotomban is. Leállítottam a filmet és a lift irányába néztem, ami néhány másodperce már nyitva állt, de senki nem lépett ki rajta. Rögtön eszembe jutott az összes horrorfilm, amit eddigi életem során láttam. Azonban, mikor megláttam, hogy ki is tartózkodott bent, azt kívántam, bárcsak Lucifer jött volna maga és ne Ő. 

2018. 04. 21. / 2019. 07. 21.