Három hónap telt el.

Újra búcsút intettem a szülőhazámnak, a barátnőmnek, Boginak, a testvéreimnek és a szüleimnek, hogy visszatérjek Rómába. Az egyetemhez visszaérve, akárcsak egy évvel korábban, megbabonázva figyeltem a hatalmas épületet és a hömpölygő tömeget, aminek elején megpillantottam sármos olasz barátomat, Fabiot. Ahogy tavaly is, mikor én voltam első éves, úgy idén is ő igazította útba az újoncokat. Biztos voltam benne, hogy nem lát, így megindultam a kampusz irányába, hogy újfent elfoglaljam a régi szobánkat, amelyet ismét Camillával osztottam meg. Jó ideje nem találkoztunk, s mikor újból egymás társaságát élvezhettük, a másik nyakába borulva álltunk jó néhány percig. Igaz, nem ez volt eddigi életünk ötletei közül a legfantasztikusabbik... augusztus végén. Olaszország kellős közepén. Nos, ha úgy fogalmazok, hogy a bőrünk egy hangos cuppanással vált szélt, akkor finoman fogalmaztam. 

A harmadik félév sokkal nehezebbnek bizonyult, mint amire előre számítottam. Olasz barátnőmmel a szabadidőnk legnagyobb részét a könyvtárban töltöttük a könyvek felett görnyedve, hogy megértsük azt a tananyagot, amit alig tanítottak meg nekünk. Inkább csak próbálkoztak vele. Azonban, amikor a számonkérésre került a sor, keményen visszakérték azt a tudást, amit nem igazán akartak átadni. Többször a bukás szélére sodródtunk barátnőmmel, szerintem annyit sírtunk abban a pár hónapban, hogy teljes Afrika vízkészletét pótolni tudtuk volna. Fabio, aki mindig készségesen próbált nekünk segíteni, időnként frászt kapott, mikor például nem jött ki egy egyenlet megoldása, hirtelen őrült szitkozódásba kezdtünk vagy zokogásba kezdtünk. Volt, hogy egy idegroham csapott át vigasztalhatatlan bőgésbe. Szóval igen, nem volt könnyű dolga, de egy idő után megtanulta kezelni a dührohamainkat és rájött, hogyha van nála egy kis csoki, majdnem minden problémát megtudott vele oldani. Ő lett a mi okos cukros-bácsink...

Őszintének kell lennem, főleg magamhoz. Az igazság az, hogy nem Camilla vagy Fabio, de nem is az a töménytelen csokoládé volt, amit a végeláthatatlan hónapok alatt magamba tömtem, akik vagy ami átsegített ezen a stresszes időszakon. Az én mentsváramat úgy hívták, hogy Charles Leclerc. Soha nem gondoltam volna, hogy azok után, amilyen viharosan is indult a mi kapcsolatunk, hogy hosszú hónapokig csak barátokként üzemeltünk és azután a csók után... A sportújságok, de főleg a pletykalapok azt találgatták, ki a titokzatos lány, aki időről időről felbukkan a tehetséges, fiatal és még annál is jóképűbb Leclerc mellett. Szerelem vagy csak szimpla barátok, esetleg egy futókaland, amit véletlenül lebuktattak?

Nos, ez lettem volna én. 

A Barátnő. Nagy kezdőbetűvel, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Azonban ez a tündérmese nem teljesen olyan, mint amit a kislányokkal elhitetnek gyerekként. 
Aznap, augusztus elején, a Gellért-hegy árválkodó padján valami megtört kettőnk között. A ki nem mondott szavak, az elfojtott érzelmek végre a helyükre kerültek. Akkor ott, végre nem voltak gátlások, nem kellett megfelelnünk senkinek és semminek, csak élveztünk a pillanatot. Hosszú-hosszú percekig. Majd, amikor fogyni kezdett a levegőnk, elváltunk, hogy néhány másodpercre magunkba szippantsuk az éltető oxigént... Hogy tovább élvezhessük a pillanatot. Megszámlálhatatlan elvesztegetett tűnő időt kellett bepótolnunk és nem szerettünk volna elsietni semmit. A kapcsolatunk semmilyen formájára nem volt ez jellemző, pont most kezdtük volna el?
A pillanat azonban, bármennyire is akartuk, hogy örökké tartson, tovaszállt és várt ránk az a hálátlan feladat, hogy helyretegyük, hányadán állunk is egymással. 

- Nagyon kedvellek - meleg kezével az arcomat cirógatta, miközben a homlokát nekem döntve suttogta el azokat a szavak, amiket egy ideje, ugyan titkon, de nagyon szerettem volna hallani. 

- Biztos nem csak az alkohol beszél belőled?

- Az igaz, hogy az alkohol adott bátorságot, hogy lépjek, de az érzelmeimet nem neki köszönhetem. Azt csakis te és a bosszantóan makacs egyéned váltotta ki belőlem már akkor, mikor még nem is lett volna szabad.

- Nem is tudod elképzelni, mióta várok ezekre a szavakra, - leheltem egy csókot az ajkára - de nehogy azt hidd, hogy ennyivel megkaphatsz, el kell vinned randizni - vigyorogtam rá.

- Akármikor.

Azonban az az akármikor nagyon kevés alkalmat jelentett az elmúlt időszakban. Így jár, ha az ember lánya az olasz fővárosban él, míg a kapcsolatának a másik fele Monacoban. Nekem se időm, de főleg pénzem nem volt arra, hogy néhanapján átugorjak romantikázni a Hercegségbe, míg Charles nagykanállal habzsolta a beinduló Forma 1-es karrierjét és futamról futamra utazott. Ám annak ellenére, hogy ilyen kevés időt tudtunk együtt tölteni, amikor újra egymás karjaiba borultunk, minden nehézséget és a másik után sóvárgó pillanatot egy csapásra semmissé varázsolta. Ezeket a pillanatokat próbáltuk tartalommal és szerelemmel feltölteni, bár a bűvös szeretlek szó egyikünk száját sem hagyta még el. Nem mondtuk, de éreztettük egymással, mennyit is jelentünk a másiknak. Minden olyan természetes volt, semmi sallang, csak ő és én. Soha nem beszéltük meg, hogy mi tulajdonképpen együtt vagyunk-e, nem kérdezte meg feszengve, hogy leszek-e a barátnője... Magától értetendőnek éreztük, hogy egymáshoz tartozunk. Eddig tündérmese, igaz?

Arra a csekély együtt töltött boldogságunkra akkor vetült árnyék, mikor az első kép megjelent az Instagramon, egy fan által készítve, amin egymást ölelve állunk a Colosseum előtt. A lemenő nap sugarai, amely különböző színekre festettete a tiszta égboltot, romantikussá már-már filmbe illővé változtatta azt. A fotó pontosan azelőtt készült, hogy egy jó hangulatú vacsorát töltöttünk együtt majd ezután egy még fenomenálisabb éjszakán, egy hotel szobában. Miközben mi egymás társaságát élveztük, a kép, ami nyilvánosságra került futótűzként terjedt. A rajongói oldalak egymás után vették át a képet, azt találgatva, mégis ki a franc vagyok én. Minderről csak másnap délelőtt értesültünk, mikor visszakapcsoltuk az internetet a telefonunkon. A készülékeink őrült csipogásba kezdek, a különböző értesítéseknek köszönhetően. Addigra már  a nagyobb médiumok is átvették a hírt.

"Charles Leclerc-re újból rátalált a szerelem?"

Nem tellett bele sok időbe, hogy kiderítsék a titokzatos lány kilétét, azaz az enyémet. Az Instagram oldalam felpörgött, több ezer követőm lett pár óra alatt. A különböző fotóim alatt a kommentszekció elszabadult, volt aki gratulációját fejezte ki, de olyan is akadt aki elátkozott az összes felmenőmmel együtt. Rekordidő alatt eljutottam odáig, hogy megelégeljem és kikapcsoljam az értesítéseket.
Azonban az igazsághoz hozzátartozik... Nem igazán hatotta meg egyikünket sem, hogy kiderült a nagy titok, ami valójában nem is volt az. Lehetett arra számítani, hogy egyszer majd egy közös fotó kerül fel rólunk az internetre, hamár azt vesszük, hogy Charles egy közkedvelt, sikeres férfi.
Az egyetlen dolog, ami aggasztott bennünket, az az édesanyja és a bátyja reakciója volt. Ők mit sem tudtak a kapcsoltunkról, Charles egyedül kistestvérét, Arthurt avatta be a részletekbe és előre lehetett sejteni, hogy nem fognak repesni örömükben.

Ez be is igazolódott, mikor a telefonján megjelent Lorenzo neve. Nem előttem beszéltek és nem is lett az orromra kötve, hogy mi hangzott el a telefonba, de az arckifejezéséből kitudtam következtetni, hogy nem igazán várnak minket egy közös tea-délutánra. Onnantól kezdve el volt cseszve az egész napunk. Hiába próbáltunk megmenteni és valamilyen tartalmas programmal megtölteni, a fejünk felett ott lebegett a számított reakció, mely nagyobb súlyként nyomta a vállunkat, de főleg Charlesét, mint azt elsőre gondoltuk volna. A családja volt a mindene, így természetes, hogy nagyon is számított neki a véleményük.

Másnap Charles hazarepült, ahol egy nem túl kellemes beszélgetés várt rá. A szokásos esti telefonbeszélgetésünkből kiderült, hogy ha finoman akarunk fogalmazni, baromira összevesztek. Mindent a monacói fejéhez vágtak és, hogy gyakorlatilag én rontom meg és döntöm romba az életét. Minden tekintetben. Arra nem tért ki, hogy mire céloztak pontosan, de sejtettem, hogy a volt barátnőről volt szó, akit annyira szerettek. Velem ellentétben.

- De nem érdekel a véleményük - mondta sóhajtva, miután kiadta magából a nap történéseit -, én téged választottak és csak ez számít. Arthur támogat minket, anyáékkal szemben is kiállt mellettem.

- Legalább egyikük nem akar purgatóriumba küldeni - nevettem fel kínosan.

- Ez is valami - nevetett fel. - Viszont volt egy jó ötlete. Arra gondoltunk, hogy talán eljöhetnél hozzánk pár napra... Jobban megismerhetnének és talán van esély, hogy meg is kedveljenek... Mit szólnál hozzá? - kérdezte félve.

A válasz azonban elmaradt, a fenomenális ötlet hallatán a tüdőmbe rekedt a levegő. Önként kellene a viperafészekbe mennem, hogy aztán ott élve felzabáljanak?!

A francnak van kedve hozzá.

Nincs mentségem az eltűnésre, sajnálom. ❤️

2022. 07. 11.