Ajánlom a figyelmetekbe a zenét! Fogyasszátok a rész mellé szeretettel. ☝❤

("A következő pillanatban pedig már csak egy hatalmas csattanást éreztem, fülsüketítő dudaszó kíséretében.")

Fekete pontok. Mindössze ennyit láttam. Apró, sötét pöttyök táncoltak a szemem előtt, a fülem sípolt és fejem hátsó része rettenetesen hasogatott. A körülöttem lévő világ csak tompán jutott el hozzám. A nevemet hallottam nem is olyan messze, valami beárnyékolta az arcomat, meleg bizsergés futott végig az arcomon.
Beletellett néhány másodperc, mire a látásom, ha haloványan is, de kezdett kitisztulni. Charles Leclerc, akit azelőtt percekkel a pokolba kívántam, ott térdelt mellettem, aggódó tekintettel fogta közre arcomat hatalmas tenyereivel. Ő szólongatott, ez bizonyos, de ezen kívül egy szavát sem értettem, pedig folyamatosan járt a szája. Laposakat pislogtam, mire egy kicsit megcsipkedte az arcomat, hogy magamhoz térjek. Reszketeg sóhajt engedtem ki az ajkaim közül és próbáltam összekaparni az félúton elvesztett életerőmet. Charles még mindig beszélt hozzám, közben egyszer-kétszer idegesen felpillantott és ingerültebben szólt valakihez, majd újra lepillantott rám. A szememet szorosan behunyva próbáltam felülni és bár a monacói próbált visszanyomni, én csak belé kapaszkodva tornáztam fel magam. Révetegen bámultam magam elé, mire végre eljutott hozzám a hangja.

- Ne erőltesd meg magad - karolt át erősebben, hogy még véletlenül se essek hátra. - Fogja már be a pofáját - dörrent rá hirtelen valakire, mire megugrottam.

Körbetekintve, elszórva bámészkodó embereket figyeltem meg, tőlünk nem messze pedig egy kocsit, mely az út közepén állt, előtte feltehetőleg a sofőrje hadonászott, dühtől eltorzult arccal. 

- Ha az az ostoba picsa megakar halni, azt ne én autóm előtt tegye - kiabálta. - Nem fogok miatta börtönbe menni!

- Ne merj így beszélni róla, te szerencsétlen balfasz - sötéten csengett az engem óvó fiú hangja -, különben kitépem a nyelved. Te csak egy kis senki vagy, ülj vissza a csotrogányodba és addig húzd el innen a beled, míg szépen mondom.

A hangjában volt valami, amely többünkre is hatott. A sofőrre, aki fújtatva, egy "hülye kurva" végszóval beszállt a járművébe és már ott sem volt. Illetve rám... A gerincem mentén egy különös érzés száguldott végig. Talán pont ennek volt köszönhető, hogy egy kicsit magamhoz tértem és elég erőt éreztem magamban, hogy talpra álljak. 
Bár az elképzelés hibátlan volt, a lábaim mégsem akartak engedelmeskedni, így csak segítséggel tudtam feltápászkodni és megtartani a saját súlyomat. Charlest végig erősen tartott a karomnál fogva, ám eleinte próbált rábírni arra, hogy ne mozduljak a földről. Erőtlenül nyúltam hátra a fejemhez, ahonnan a legerősebb fájdalmat éreztem és, amely a legnagyobb gondot okozta az esetlen testemnek. Enyhén megdörzsöltem a puklis területet a hajam alatt, majd, mikor visszahúztam a kezemet, váratlan látvány tárult a szemem elé. Vér. Nem is kevés. A monacói, aki végigkövethette a mozdulatot, baljával átkarolta a derekamat, míg a másik kezével még mindig a felkaromat tartotta erősen. Gyakorlatilag a teljes testsúlyomat magára helyezte. Így indult el az autója felé.

- Beviszlek a kórházba - szólt ellentmondást nem tűrő hangon. Én azért mégis megpróbáltam ellenkezni.

- Jól vagyok - a hangom még számomra is elég gyengécskének hatott.

 - Egy frászt vagy jól. Alig állsz a lábadon és még a fejed is vérzik.

 - De nem akarok kórházba menni... - már kiskoromban is utáltam orvoshoz járni. Egy egyszerű háziorvosi vizsgálattól is olyan hisztit tudtam levágni, hogy azt öröm volt nézni.

- Még szerencse, hogy ez nem kívánságműsor.

Mire ezt kimondta, már ott is voltunk a piros autónál, amelynek anyósülés felőli oldal ajtaját kinyitotta nekem és szó szerint betuszkolt rajta és már be is csapta azt. Gyorsan átkocogott a másik oldalra és ő is beszállt. Én csak ültem ott, meg sem mozdultam. A fiú sóhajtva felém hajolt, mire bennem egy pillanatra megállt az ütő. A közelsége váratlanul ért, még azt is elfejeltettem, hogy fájdalmaim vannak és kórházba akar cipelni. Csak a belőle áradó fűszeres illatra koncentráltam, ami az orromba kúszott. Az arcomat lángoló pír futotta el és próbáltam minél jobban az ülésbe préselődni. Charles végig tartotta velem a szemkontaktust, halvány mosoly költözött az ajkaira. Még közelebb araszolt hozzám, olyannyira, hogy a belőle kiáramló mentolos levegő az arcomat csiklandozta. Levegőt sem mertem venni, nehogy még közelebb kerüljek hozzá. A fiú felemelte a kezét és már-már azt gondoltam, hogy végigsimít az arcomon, de a tenyere nem a bőrömet érte, hanem a biztonsági övet, amit hirtelen húzott át rajtam és csatolta be azt. Amint ezzel végzett, visszadőlt a helyére, gyújtást adott az autónak és már el is hagytuk a helyszínt. Az ablakon kibámulva igyekeztem normális ütemű dobogásra bírni a zakatoló szívemet, a bent tartott levegőt a legfeltűnésmentesebben próbáltam kiengedni a fogaim között. 

Ahogy kezdtem egy kicsit megnyugodni, a szúró fájdalom visszatért a fejem hátuljába. Tudtam, hogy nem kerülhettem az orvost, de már csak a fertőtlenítőszag gondolatától is émelyegtem. Végső elkeseredésemben beugrott a tökéletes indok, amivel talán megúszhattam volna a vizsgálatokat.

- Nekem ma dolgoznom kell. Ki fognak rúgni, ha nem megyek be... - a vezetésre koncentráló sráchoz fordultam.

- Hát pedig ma biztos, hogy nem fogsz bemenni. Így biztosan nem - habozás nélkül hárította el a kifogásomat. - Hívd fel őket, hogy baleseted volt és kész. Bizonyosan megfogják érteni.

- De... - és ennyi. Nem volt tökéletes érvem, amivel megállásra bírtam volna. Kiugrani az autóból pedig, érthető okokból, nem akartam.

Úgy tettem, ahogy javasolta. Valahol a táskám aljából előkotortam a telefonomat és felhívtam a főnökömet. Elmondtam, hogy autóbalesetem volt és nem tudok bemenni. Az amúgy igencsak pengeszájú asszony megértő volt, bár nem igazán volt más választása és nem csak az aznapi, hanem a heti beosztásból is kihúzott, majd jobbulást kívánva bontotta a hívást. 
Onnantól, hogy az ölembe ejtettem a kezemet, amiben az elsötétülő készülék volt, az út csendben telt. Magam elé bámultam, de a szemem sarkából láttam, hogy Charles néha felém fordította a fejét. Talán azt ellenőrizte, hogy nem-e haltam meg menet közben... Igaz, ami igaz, eltudtam volna aludni.

Mikor sietősen leparkolt, kicsatoltam a biztonsági övemet és lassú mozdulattal kinyitottam ajtót. Óvatos mozdulatokkal próbáltam kiszállni onnan, készülve arra, hogy bármikor visszaszédülhetek, még nagyobb kárt téve magamban. A kocsi ajtajába támaszkodva igyekeztem stabilan állni, mikor újra megéreztem egy támogató kart magam körül.

- Jól vagyok - bizonygattam újból. Csak hümmögött egyet. Nem hitt nekem. Talán én sem hittem a szavaimnak igazán.

Bizonytalanul pillantottam a smaragd íriszekbe, amelyek féltőn, egyben bátorítóan csillogtak, majd egy hatalmasat sóhajtva az épületre néztem, amelybe a legkevésbé sem szerettem volna bemenni. De nem én döntöttem. Charles közelebb vonva magához, ezzel elérve, hogy elengedjem a jármű ajtaját, bevágva mögöttem azt, majd az autót is teljesen bezárva elindult velem a bejárat felé. A vállába kapaszkodva lépkedtünk összhangba. Egy pillanatra sem eresztett el, amitől újból felforrt a vérem. Még akkor sem engedett el, mikor már a recepció előtt álltunk. 

Minden olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban még a recepciós hölgy előtt álltunk a másik pillanatban pedig már a vizsgálóban ültem egy ágyon, ahol egy köpcös, hetyke bajusszal rendelkező középkorú férfi világított a szemembe az apró lámpájába. Némán tűrtem a vizsgálatokat, bármennyire nem szerettem volna ott lenni. Közben Charles magyarázta, hogy pontosan mi történt. Igazából ez az információ nem csak az orvosnak jött jól, hanem nekem is. Addig számomra is megvolt, hogy én idióta nem néztem körül, mikor átakartam menni az úton, majd a dudálás. Onnantól, hogy mi történt... Csak az autóversenyző beszámolójára tudok hagyatkozni.
Az utolsó pillanatban rántott el a kocsi elől, aminek következtében hátraestem és bevertem a fejem. Állítólag pár másodpercre az eszméletemet is elvesztettem, amikor pedig magamhoz tértem, nem igazán érzékeltem a körülöttem lévő dolgokat.

- Nos, a barátnőjének nagy szerencséje van - ugyan meghallottam, minek titulált az orvos, de nem hördültem fel ellene, ahogy a Charles sem. A gondolataim akkor egészen máshol kalandoztak. Pontosan így ismerkedtünk meg, csak ezúttal Ő mentett meg engem. - Kisebb zúzódásokkal megúszta, a fejét ért ütés következtében a bőrfelület megsérült, egy darabig érzékenyebb lesz a szokásosnál. Az agyrázkódás veszélye nem áll fent, de a napokban előfordulhat még kisebb szédülés. Fogyasszon sok folyadékot, a horzsolásra pedig felírok egy krémet, váltsa ki és napjában kétszer kenje be.

A fejfájásomra kaptam gyógyszert, majd egy pár órán át bent tartottak, hogy a kissé kábult állapotom enyhüljön. Semmiképpen sem akartam bent maradni estére. Így kint ültünk a váróban lévő egy-egy székén. Amikor megbizonyosodtak róla, hogy tényleg jobban érzem magam, elengedtek végre.
A klinikát már támogatás nélkül eltudtam hagyni. Az épületben töltött idő alatt, alig váltottunk néhány szót a monacóival. Az autóba visszaszállva folyamatosan azon kattogott az agyam, hogyan köszönhetném meg Neki. Percek óta ülhettünk a járműben, mire feleszméltem és Charles felé fordultam. Vajon miért nem indultunk még el? Az értetlen arckifejezésemet látva, halkan felnevetett. 

- Tudod Laura - hajolt annyira előre, amennyire a biztonsági öve engedte, a pulzusom pedig újra az egekbe szökött -, tetszik, hogy ennyire rám bízod magad... De nem tudom hol laksz.

A számmal egy egy "O"-t formáztam és kínosan lesütöttem a szemem. Igaza volt. Viszont mire válaszolhattam volna, addigra folytatta.

- De ha ennyire élvezed a társaságom, el is mehetünk valahova...

Elgondolkodtam. Másra sem vágytam, minthogy hazaérjek, lezuhanyozzak, bebújjak az ágyba és holnapig aludjak. Kipihenni ezt a fárasztó, de roppant eseménydús napot. Igen, erre volt szükségem. Egy hatalmas alvásra. Egyértelműen visszautasítom. 

De a testem másképp gondolta.

Bólintottam.

A szemei tányérméretűre nőttek a meglepődöttségtől, de hamar egy széles vigyorra húzta az ajkait.

Azonnal megbántam, de már nem volt visszaút. Fejben végig magamat ostoroztam, hogy mégis mekkora balga vagyok, hogy ebbe belementem. Én nem ezt akartam. Nem akartam a méregdrága verdájában ülni annak a személynek, akit a hátam közepére sem kívántam. Még csak látni sem akartam, nemhogy "tovább élvezni a társaságát". Én csak otthon akartam lenni. Elfelejtve a sértő mondatait, majd kedvességét és a törődését, a közelségét. Egyszerűen csak Őt. 

De valami, a lelkem legmélyén, ott motoszkált valami. Valami, ami minden igyekezetem ellenére, folyamatosan átveszi a testem feletti irányítást és olyan szituációkba sodor, amelyekben egyértelműen sérülhetek.

Mondd csak, Charles Leclerc, miért vagy rám ilyen hatással, mikor utálni akarlak? 

2020. 04. 02.