("A fejembe lassacskán kezdett visszakúszni az addig enyhülő, elviselhetetlen fájdalom. A fejemet hátradöntöttem a hideg fémfalnak majd, ahogy egyre inkább elnyomott az álom, a mellettem ülő fiúnak kezdtem dőlni. Az utolsó dolog, amit érzékeltem, hogy a fejemre döntötte sajátját. Az utolsó néhány szót alig hallhatóan préseltem ki magamból.
         - Neked is boldog újévet, Charles.")

"Mi lenne, ha tartanánk a kapcsolatot?"

Nyikorgásra és az elgémberedett nyakam lüktetésére ébredtem. Laposakat pislogva nyitottam ki a szemeimet. A fejemre nehezedő súly miatt meg sem mertem moccanni és beletellett néhány másodpercbe, míg rájöttem, hogy hol, kivel és, ami a legfontosabb, milyen szituációban vagyok. A migrén okozta fájdalomtól, a lift padlóján ülve úgy aludtam el, mint, akit agyonütöttek, Charles vállára dőlve, míg a fiú, szintúgy nekem borulva egyenletesen vette a levegőt.
A félhomályban úszó fémdobozban, amelyben bennrekedtünk, Isten tudja mióta, újabb csikorgás szerű hangot hallatva adta tudtomra, valami történik. A fejemet óvatosan megmozgatva próbáltam enyhíteni a zsibbadt nyakam fájdalmán, amellyel azt értem el, hogy a monacói valamit motyogva, álmos tekintettel emelte fel a fejét, körülnézett, majd rögtön utána rám. Nagy valószínűséggel, Ő sem tudta elsőre, hogy mi is történik.

Hogy pontosan mi is? Valahogy úgy lehetne megfogalmazni, hogy a Kínos Ötven Árnyalata játszódott le azon a szűk, kis helyen. A továbbiakban csak KÖÁ. Az első fázisban, realizáltuk, túl közel ülünk egymáshoz, ám egyikünk sem mozdult. Karjaink összeértek, ahogy a lábaink is. Szinte egymás levegőjét szívtuk be, közvetlen közelről. Nem szóltunk egymáshoz, néha-néha összepillantottunk, de, ahogy találkozott a tekintetünk, valamelyikünk rögtön el is kapta azt.
A KÖÁ második periódusában, szépen lassan eszembe jutott minden, ami a romantikus összeborulásunk előtt történt. Az őrült kirohanásom, amely, nyugodt lelkiállapotban visszagondolva, roppant kellemetlen. Majd a nyugtatónak szánt szavai, a közelsége és a pillantása. Úgy pergett le a szemem előtt minden, mintha csak egy film vetítésén ülnék. Az elmém kényszerített, hogy nézzem, mintha csak azt mondaná "Tessék, te szerencsétlen, nézd csak végig mit műveltetek!". Az ember hajlamos rémes és zavarba ejtő emlékképeket újra és újra lejátszani a lelki szemei előtt. Előttem pedig sok százszor megjelentek ezek... Ahogy Charles közelebb hajol, egy csók reményében, én meg égő arccal elfordulok és témát váltok, mint, aki észre sem vette a próbálkozást. Amikor ehhez a jelenethez ért, a nem oly rég megtörtént események képzeletbeli visszajátszása, mindannyiszor szorosan behunytam a szemem és alig hallhatóan felsóhajtottam. Erre a monacói megköszörülte a torkát, feltehetőleg, hogy Ő is "szót kaphasson" ebben az igen meghitt pillanatban. Így ment ez, én sóhajtottam, ő köhintett, egyszer én adtam ki magamból hangot, rögtön utána pedig Ő. Mintha valami furcsa rituális szertartáson vettünk volna részt, ahol előírták nekünk, hogy feszengjünk, de úgy Istentelenül, hallassunk valamilyen hangot, amin a másik gondolkodhat, hogy miért is csinálja ezt, majd végezetül, rohadtul ne tegyünk semmit, hogy ne legyen ilyen átkozottul gáz az egész helyzet. 

A KÖÁ utolsó, egyben legkínosabb intervalluma az volt, mikor már végképp attól tartottam, hogy dal születik az idióta, egyáltalán nem szexi nyögdécselésünkből, ami minimum Grammy díjat kellene, hogy kapjon, feltápászkodtam, hogy távolabb kerüljek a monacóitól, ám a lift másképp gondolta. Abban a pillanatból, ahogy két lábra álltam, a felvonó hátborzongató nyikorgással egy hatalmasat rándult majd elindult felfelé. A legkevésbé sem stabil állóhelyzetből egy pillanat alatt Charles Leclerc ölében találtam magam... Nem tudom pontosan, hogy melyikünk lepődött meg jobban, de egy tizedmásodperc alatt másztam ki onnan és térdelve, égő arccal tekintgettem mindenfelé, csak Őrá nem.

- Öhm... Bocs.

- Semmi baj - hallatszott a hangján, hogy mosolyog.

Nos, hát pontosan ennyi volt a beszélgetésünk és azt hittem, ennyiben ki is fújt az egész. Majdnem. Pontosan tudtam, most, hogy karnyújtásnyira van a szabadulásunk, amint kilépünk a liftből, megszakad minden kapcsoltunk és valószínűleg soha többet nem látjuk egymást. 

A felvonó pár emelet megtétele után újra megakadt, majd lassan lefelé kezdett el haladni. Charles óvatosan felállt, majd a kezét nyújtva felsegített engem is. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy köszönjek-e el Tőle és ha igen, akkor az mégis hogyan tegyem meg? Adjak neki egy pacsit? Nem vagyunk mi haverok, biztos furán jönne ki. Akkor öleljem meg? Na, talán ezzel tennénk még kellemetlenebbé ezt az estét. A puszi szóba sem jöhet, egyértelmű. Végül egy nagyon kreatív "Szia"-nál maradtam. Már éppen készültem volna kimondani ezt az igen egyszerű szót, ha nem előztek volna meg.

- Mi lenne, ha tartanánk a kapcsolatot? - döbbenten kaptam Rá a tekintetemet. Charles kétellyel a szemében, de mosolyogva nézett vissza rám.

Már csak két emelet maradt a földszintig.

- Mmm... Persze - mondtam bizonytalanul. - Pontosan hogy gondoltad?

Már csak egy szint.

- Vannak privát oldalaim, Instagramon és Facebookon, amit csak a barátaim ismernek... Esetleg ott? - bólintottam. - Laura Balázs néven megtalállak, ugye?

Ahogy újból helyeslően biccentettem a lift megállt és egy másodperccel azelőtt, mielőtt kinyílt volna az ajtó, Charles távolabb lépett tőlem. Ez volt az utolsó néhány sor, amit még váltottunk. 

A felvonó túloldalán a karbantartók álltak. Megkérdezték, hogy jól vagyunk-e, nem sérültünk-e meg. Nemleges választ adtunk, megköszöntük, hogy kiszabadítottak minket és, ahogy elhagytuk a fémdobozt, én az egyik irányba mentem, míg Ő a másikba. 
Csupán egy-másfél órát tölthettünk bent, bőven sötét még odakint, a vihar pedig már csillapodott valamelyest. Legnagyobb döbbenetemre, a főnököm nem akart fellógatni az első fára, de egy kedves szava sem volt hozzám. A buli, addigra már rég meghalt, mint utóbb kiderült, a vezetékekre rázuhanó fa miatt. A szálloda még próbált életet lehelni az eseménybe, de végül feladták. El kellett pucolni a maradványokat, de az újból felerősödő fejfájásom végett, elengedtek. Ezúttal inkább lépcsőztem. Másnap pedig, visszaindultunk Rómába. 

Azóta eltelt egy hónap. Pár, a kollégiumban eltöltött nap után, repülőre szálltam, hogy másfél óra múlva újra Magyarországon lehessek, a szeretteim körében. Amikor gép megérkezett Ferihegyre, a poggyászom felvétele után, rögtön átsiettem a kapun, annak reményében, hogy apa már ott vár rám. Amint kinyílt a fotocellás ajtó, az apukám mellett megpillantottam anyát és a két öcsémet. Máté és Beni egy szakadt kartonpapírt tartott, amin fiús macskakaparással a nevem állt. Könnyektől csillogó szemekkel szaporáztam meg a lépteimet, hogy minél hamarabb anya kitárt karjai közé vethessem magam. Szoros ölelésbe vont, amihez apa is csatlakozott és, hogy a testvéreim se maradjanak ki a jóból, a család feje egy határozott mozdulattal őket is bevonta. Így álltunk ott percekig, mi öten, hosszú-hosszú hónapok óta először. Mikor elváltunk egymástól, látható vált, hogy ugyan nem csak én, de anya is elpityeredett. Apa egy meghatott mosollyal az ajkaim borzolta össze a már amúgy is kócos göndör hajamat, míg a fiúk, hűen a kiskamasz imidzsükhöz, csak szemforgatva álltak mellettünk. Na, őket meg én kócoltam össze. Lőttek a gondosan beállított frizurájuknak. 

Hazaérve, először rögtön a szobámat vettem célba, vagyis most már Beni szobáját, aki, az itthon tartózkodásom idejére, kénytelen volt visszacuccolni az ikertestvéréhez. A bőröndömet a gardrób szekrényem elé raktam. Hatalmasat szippantva a levegőbe, amolyan, itthon vagyok érzéssel, fintorogva néztem körbe, egykoron még oly' pompában tetszelgő helyiségen, mára azonban már rumlis szobán. Bár látszik, hogy azért valamennyire ki van takarítva. Az öcsém, bizonyára nem önszántából csinálta...
Én mindig becsben tartottam a szobámat, ez volt az a hely, ahol menedékre találtam egy zűrösebb nap után, ahol életem első szerelmével csókolóztam. Ahol egy átmulatott éjszaka után, az érettségi bankettem napján, a gimis osztálytársammal, akivel közös volt a baráti társaságunk és, aki nekem nagyon tetszett, elvesztettem a szüzességem. Majd, akivel jó pár estét eltöltöttem még. Végül rá kellett jönnöm, hogy ha ezt tovább folytatom, beláthatatlan következményei lesznek, így szépen abban maradtunk, hogy csak barátok leszünk, extrák nélkül. Ezzel a helyzettel pedig mindketten kibékültünk. Csak az elején volt kínos, de akkor nagyon. 
Ez a barátság azonban, ahogy a gimnáziumi baráti körünk is, mára már csak ismerősi viszonnyá redukálódott. Nem lehet okolni senkit emiatt, mindannyian szétszéledtünk, új környezetbe csöppentünk, új embereket ismertünk meg és egyszerűen csak nem volt elég erős a kapcsolatunk ahhoz, hogy ezt az egészet, ilyen nagy távolságok mellett, folytatni tudjuk. Ám úgy gondolom, hogy míg élek, szép emlékeket fogok őrizni róluk. A kollégiumi szobámban még mindig kint vannak azok a közös képek, amelyeket egy-egy kirándulás vagy kocsmázás alkalmával készültek. Ezek egy jó darabig maradni fognak még.

Egyetlen emberrel tudtam megtartani a barátságomat, az pedig Bogi. A több száz kilométer, amely elválasztott minket, nem tudta ketté törni az egymás iránt érzett szeretetünket. A legjobb barátnőmmel, ha nem is minden nap, de kétnaponta beszéltem, valamilyen formában. Része maradtunk egymás életének, mindenről tudtunk, ami a másikkal történt, még ha kis csúszással is. Alig vártam, hogy újra láthassam őt és úgy gondoltam, hogy erre bizony holnapig várnom kell. Nos, nagyot tévedtem. A gondolataimból a csengő hangja, majd apu kiáltása rángatott vissza a valóságba. Valaki engem keres. Ekkor már tudtam, hogy ez a valaki csak egy ember lehet, az én drága barátnőm.

Visítva ugrottunk egymás nyakába, de nem tudtuk megtartani egymás súlyát, így a bejárati ajtó előtt kiterültünk, mint a bálnák és hangos kacagásban törtünk ki. A szüleim csak mosolyogva rázták meg a fejüket és inkább visszamentek a konyhába előkészíteni az ebédet, ezzel időt adva nekünk, hogy tovább örülhessünk egymás fejének. 
Bogival, a nevetéstől megfájdult hasunkat fogva tápászkodtunk fel, majd újra egymás nyakába borultunk, ezúttal valamivel szolidabban.

- Úgy hiányoztál, te hülye - szipogta elérzékenyülve, mire nekem is lefolyt egy-két könnycsepp az arcomon. Nekem is hiányzott.

A családi asztalt körbeülve, öt szempár szegeződött rám, hogy meséljek el mindent. Milyen Rómában élni, milyenek az emberek, milyen a suli, a vizsgákról, a munkáról... Gyakorlatilag mindenről hallani akartak, még arról is, amit már egyszer meséltem nekik. Ja és persze, a lányokról... A lökött fiút csak erre az egyre volt kíváncsi. 

- Ugye dögösek az olasz csajok? - firtatták  a témát, mire anyutól mindketten kaptak egy-egy jókora nyaklevest. Kuncogva figyeltem a jelenetet.

- Persze, igazi bombázók - tartottam szünetet és egy sunyi mosolyra húztam a számat, miközben a csillogó szemű öcséimre néztem -, csak éppen nem a pattanásos kisfiúkra buknak.

Az arckifejezésüket, amit akkor vágtak, míg élek, nem felejtem el. A két duzzogó kamasz kivételével, mindenki rázkódó vállal és vöröslő fejjel, csendben eszegette tovább a levesét. Senki nem mert egymásra nézni, félő volt, hogy nem bírtuk volna tovább és hangos nevetésbe törtünk volna ki, végképp belegázolva a két idióta érzékeny kis lelkivilágába. 

Milliónyi téma kivesézése, megannyi sírva röhögős pillanat után a nappaliba vonultunk, ahol még állt a karácsonyfa, alattuk pedig bontatlan csomagok vártak. Minden bizonnyal az enyémek. Miután kibontogattam az ajándékaimat, amelyekben főleg  ruhák voltak, én is felszaladtam a táskámhoz, amiben hazahoztam a meglepetésnek szánt dolgokat. Csak apróságokat vettem mindenkinek és aggódtam, hogy esetleg nem fognak nekik örülni, de az arcukat látva, megnyugodtam. Bár lehet, hogy csak jó színészek. A fiúk, akik a beszólásom miatt még mindig haragudtak rám egy kicsit, mikor meglátták, hogy mit kaptak tőlem, azonnal megbocsátottak. A két egyforma pólóval nem is nagyon foglalkoztak, sokkal inkább a számítógépes játékoknak, amelyeket, mikor megláttak, könyörgően néztek a szüleinkre, hogy hadd mehessenek kipróbálni őket. Ők csak sóhajtva bólintottak egyet és ezzel be is fejeződött a meghitt kései karácsonyunk. Onnantól kezdve ki sem dugták az orrukat a szobájukból. Mi inkább választottunk egy filmet, majd a kanapéra letelepedve nézni kezdtük azt.

A hazaérkezésem napján Bogi nálunk aludt, de még délelőtt el kellett mennie. Megbeszéltük, hogy néhány nap múlva újra találkozunk. Addig minden percemet, amit csak lehetett, a családommal töltöttem. Eleinte egész nagy harmóniában voltam a testvéreimmel, aztán valami elpattant és ott folytattuk a viszonyukat, ahol augusztusban félbemaradt. Hangos veszekedéssel, egy-egy szitokszóval tarkítva. Néha azonban, egész jól kijöttünk egymással. Még azt is hagyták, hogy játsszak a nagy becsben tartott játékkonzoljukkal, persze jól kiröhögtek, mikor bénáztam, aztán készségesen megmutatták, hogy is kell irányítani az adott karaktert. Nem mondom, hogy a világ legnagyobb E-sport bajnoka leszek, de a végére egészen belejöttem. Még élveztem is és örültem, hogy végre úgy tudtam ellenni az öcséimmel, hogy nem öltük egymást. Még akkor megmutattam nekik Camillát, akiről a szüleimnek már meséltem, de a két kamasz csak annyival letudta az olasz barátnőm tanulmányozását, hogy mennyire dögös, majd összepacsiztak... 

Sajnos, mivel az ünnepek után mindenki visszacsöppent  megszokott kis világába, a szüleim visszamentek dolgozni, Beni és Máté pedig az iskolába, így én sokszor voltam napközben egyedül otthon. Időnként bementem apuhoz a munkahelyére, aki egy belvárosi kis nyomdában dolgozik és naphosszat ott tébláboltam, viszont volt, hogy sok munkája volt, így nem akartam zavarni. Ilyenkor anyát mentem zargatni, aki egy aranyos cukrászdában keresi meg a napi betevőt. De ott sem tudtam sokszor egész nap maradni és boldogítani. Bár mindig, mikor megláttak, örömmel fogadtak, még akkor is ha majd' belepusztultak a rengeteg tennivalójukba, mindig marasztalni próbáltak, de én csak intettem nekik, hogy otthon találkozunk. 

Muszáj volt magamnak programokat csinálni, hogy lefoglaljam az agyam. Akárhányszor akadt egy kis időm az agyalásra, rögtön az a szerencsétlen monacói jutott eszembe. Eleinte örömmel gondoltam rá, hisz ő maga mondta, hogy megkeres, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot. Újra és újra frissítettem a közösségi oldalaimat, már-már betegesen, hogy hátha írt, csak nem vettem észre, mert nem jelzett. De semmi ilyesmi nem történt. Csalódott voltam. Három nappal később ez átcsapott elkeseredésbe. Hat nap múlva pedig haragba. Dacosan eltereltem a figyelmem minden hülyeséggel, de éjszaka, amikor egyszerűen nem tudtam mit tenni, álom viszont nem jött a szememre, egyre jobban belelovaltam magam. Menjen a fenébe az az ostoba.
Mikor végre elérkezett a megbeszélt nap, amit Bogival töltök, dühösen kifakadtam neki. Ide-oda csapongtam a mondatok között, csak arra koncentráltam, hogy végre kiadjam magamból a sértettségemet. Ebből kifolyólag viszont a barátnőm nem értett semmit. Mire feszülten kifújtam a levegőt, ezzel véget vetve a szófosásomnak, rápillantottam, várva a reakcióját, de a lány csak értetlen tekintettel pislogott rám. 

- Tudod, már meséltem neked Róla... - kezdtem bele a történetbe, ezúttal nyugodtabban, teljesen az elejéről, egészen a liftben történtekig.

- Tehát, az elején utáltad Őt, de aztán valamiért megkedvelted - bólintottam. - Aztán megint megutáltad - biccentettem. - Majd elkezdett veled flörtölni, holott van neki barátnője. Ezután a liftben ragadtatok, ahol te elküldted a kurva anyjába, utána megpróbált megcsókolni - foglalta össze röviden és tömören azt a pár napos, ám igen viharos kapcsolatunkat Charlessal. - Végül azt mondta, hogy tartsátok a kapcsolatot.

- De nem írt - ráztam meg a fejem.

- Emiatt pedig csalódott vagy - rátapintott a lényegre. Bogi néhány másodpercig mérlegelte a hallottak, majd újra szólásra nyitotta a száját. - Ez egy fasz, hagyd a fenébe. Ilyet bármelyik bokorban összekaparsz, nem kell ahhoz szexi autóversenyzőnek lennie. Biztos akad néhány kőkemény valagú pasi azon az egyetemen, aki úgy bánna veled, mint egy királynővel.

No, hát Bogi nem hazudtolta meg magát. Mindig nyíltan beszélt, bármiféle szégyenérzet nélkül. Gyakorlatilag, nem volt olyan, amit ne tudtam volna megbeszélni vele, hiába számíthatott az adott téma tabunak. A lánynak egyetlen gyenge pontja akadt. Az emberek. Nem bírta őket. Vagyis... A legtöbbet. Talán ezért is döntött úgy, hogy állatorvosnak tanul. A négylábú élőlényeket inkább megtűrte maga mellett. Bár, igaz, ami igaz, a szavaiból azt vettem ki, azért akadt néhány egyén, akit megkedvelt. Egy bizonyos fiú név egész sokszor elhagyta a száját. Ákossal kávézni mentek, Ákossal jegyzeteket cseréltek, képzeljem el, Ákos mondta, hogy menjenek együtt tanulni a könyvtárba. Persze, mikor rákérdeztem, hogy bejön-e neki, rögtön tagadott mindent. De az arcszíne elárulta. Vörös volt, mint a pötty, amelyek a tini könyvekre kerülnek. A nyakamat mertem volna rátenni, hogy mire visszautazok, azok ketten már együtt lesznek és mennyire igazam lett.

Még akkor előhozakodtam azzal az ötlettel, hogy üljünk be valamelyik este meginni valami és, hogy hívja a csoporttársait is. Csak, hogy megismerjem őket... Főként arra a bizonyos Ákosra voltam kíváncsi. Két nappal később, este tíz magasságában egy hangulatos romkocsmában beszélgettünk a foglalt asztalunknál, egy-egy pohár alkohol társaságában. Csupán hatan voltunk, de hamar megtaláltam a közös hangot a barátnőm iskolatársaival. Ugyan nem is nagyon lett volna más választásom, mint szóba elegyedni velük és tovább vinni a beszélgetést, mivel Bogi és Ákos nagyon egymásra hangolódtak. Ők egy teljesen más dimenzióban tartózkodtak, mint mi. Kuncogások, szerelmes összenézések, sutyorgások tömkelege után, úgy döntöttünk a maradék társaságommal, hogy ideje eloldalazni a pulthoz. Részben utánpótlásért, részben pedig, hogy hagyjuk kibontakozni a kis tubicáinkat. Sikerült. Mire visszafordultunk, úgy tűnt, valamit elveszettetek és azt egymás szájában próbálták meglelni. Kétségbeesetten keresték... Vigyorogva mentünk vissza hozzájuk és csak akkor tűnt fel nekik, hogy újra társaságban vannak, amikor lepakoltuk a poharakat. Zavartan pislogtak mindenfele, majd, amikor találkozott a tekintetem Bogival, csupán szemmel, lekommunikáltuk, hogy "Uram Atyám! Ezt sürgősen meg kell beszélnünk!"

Az est további részében a két jómadár vigyorogva ült végig. Nekik már jól alakult az este. Végül én is tudtam egy keveset beszélgetni Ákossal. Igazán intelligens srácnak tűnt. Igazság szerint ez alatt a kevés idő alatt, nem tudtam messzemenő következtetéseket levonni róla. Annyit azonban elmondhatok, hogy nagyon jó humora van.
Hajnali kettő magasságában, elpilledve úgy döntöttünk, hogy jobb lesz ha elindulunk hazafelé. Míg én elköszöntem Bogi csoporttársaitól, addig a barátnőm egy érzelmes csókkal vált el Ákostól. Két-két puszit nyomja mindenki arcára, majd Bogival egymásba karolva indultunk el az egyik irányba, míg ők a másikba. Aznap este ott aludtam nála és a januári télben, szemerkélő esőben és fagypont alatti hőmérsékletben, hangosan kacagva haladtunk a belvárosi utcákon. Újra gondtalan, szerelmes kamaszok lehettünk, amire már nagy szükségünk volt. Felejthetetlen este volt.

Az idő megállíthatatlanul rohant el mellettünk. Még éppen csak hazajöttem, hogy újból részt vegyek a családi mindennapokban, máris eltelt az az egy hónap, amelyet itthon tölthettem. Anya minden áldott nap elmondta, mennyire örül, hogy végre teljes a család, de ahogy teltek a napok, a szemei egyre csak szomorúbban csillogtak. Hiába próbálta elrejteni előlem, nem sikerült neki. Így hát, amennyi időt csak tudtam, velük töltöttem. Külön-külön és egybe is. Mátéval és Benivel sokszor játszottam vagy elmentem értük az iskolába, hogy utána beüljünk a mekibe. Anyával sütöttem, főztem vagy elmentünk kozmetikushoz és mindenféle anya-lánya programot szerveztünk. Apának sokszor segítettem autót szerelni. Igaz, nem igazán értek hozzá és szerintem ő sem, de szereti bütykölgetni a családi autónkat. Eddig még nem tette tönkre. Aztán, amint végeztünk a "kétkezi munkával", mint akik jól végezték dolgukat, leültünk filmezni. Mivel a családból csak mi ketten vagyunk, akik nagy rajongói a horror műfajnak, ezért általában mindig valamilyen mások által borzalomnak ítélt alkotást választottunk. Értelemszerűen, mi is megugrunk egy-két ijesztő jelenetnél, de együtt méltatlankodunk néhány bődületes hülyeségen, amit az alkotók kitaláltak. 

Aztán eljött a nap, amikor római járat, délután öt órakor kigördült a futópályára és nagy lendülettel elemelkedett a betontól, velem a fedélzeten. Bogival, aki fülig szerelmes az újdonsült pasijába és akivel természetesen rengeteg időt töltöttem, a kapunkba állva, pont, mint a kiköltözésem napján, bőgve öleltük egymást, megígértetve a másikkal, hogy hamarosan találkozunk és sokat fogunk beszélni, majd elköszöntünk egymástól és beültem Máté melle a kocsiba. Mikor már az utca végén jártunk, Bogi még mindig ott állt és kisírt szemekkel integetett.
Mivel késésben voltunk, a bőröndömet gyorsan feladtam és könnyáztatta arccal elköszöntem a családomtól is. Sosem voltam jó a búcsúzkodásokban és azt hiszem ez az a dolog, amit sosem fogok tudni jól kezelni.

Két óra múlva újra visszacsöppentem az olasz életembe és a kollégiumba beérve, szinte rávetettem magam Camillára, aki az ágyon fekve nyomkodta a telefonját. Hiába beszéltünk rendszeresen, azért az mégsem volt ugyanaz. Hiányzott az a bolond fajtája. 

Ideje volt visszarázódnunk a megszokott egyetemi kerékvágásba. Miután elkezdődött a tavaszi félév, pár hétre rá, sikerült munkát vállalnom egy vegyesboltba, ahol heti három alkalommal megcsillogtathattam a kasszás tehetségemet. Az olasz barátnőm egy mozi büféjében tengette a napjait. Sokszor jártunk el várost nézni, ebédelni, egyszerűen csak csajos délutánokat tartani vagy éppen esténként iszogatni. A csoportból egyre több emberrel barátkoztunk össze és egy idő után már egyre nagyobbra duzzadt a társaságunk. Fabio is csatlakozott hozzánk. Az a srác, aki még a legelső napomon igazított el az egyetem. Fabio, a szoknyapecér. Többször próbálkozott nálam, de én mindannyiszor visszautasítottam. Azonban úgy tűnt, a sármos olasz fiú lecsillapodott. A téli szünetben megismerkedett egy csodaszép lánnyal, akivel azonnal egymásba szerettek és így, hogy nem azon munkálkodott állandóan, hogy az ágyába csábítson, nagyon jól eltudtunk beszélgetni. Ahogy teltek-múltak a hetek, nagyon jó kapcsolatba kerültem vele. Talán azt is kimerem jelenti, hogy barátok lettünk.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy miután Boginak kipanaszkodtam magam, egyszer sem jutott eszembe Charles. Nagyon is sokat gondoltam rá, még az elején. Viszont, ahogy haladt előre az idő, a haragom elpárolgott a csalódottságommal együtt és már csak úgy gondoltam rá, mint egy egyszerű srácra, akivel halálra szekáltuk egymást. Az első hónap elteltével talán még egy picit reménykedtem, a másodikban már csak néha napján jutott eszembe, most pedig, bőven a márciust taposva, szinte meg is feledkeztem Róla. 

Péntek délután három  órakor, vakító napsütésben sétáltam le a suli lépcsőjén Camillaval és Fabioval. A rettenetesen erős fényben alig láttam valamit. Annak érdekében, hogy ne vakuljak meg ott helyben, hunyorogva a cipőmre szegeztem a tekintetem, úgy haladtam előre. Az olasz fiú füttyentésére kaptam fel a fejem.

 - De szép verda - szólt elismerően.

A tekintetét egy tűzpiros autóra szegezte. Csak úgy sütött róla az elegancia és a luxus. Valószínűleg ha hárman összedobnánk a pénzünket, plusz a szüleink pénzét, pontosan tudnánk venni egy ugyan ilyen, eredeti.... Kulcstartót. Fabio megbabonázva figyelte a járművet. A néhány hónap alatt rájöttem, hogy rajong az autókért, ezért is tanul tervező mérnöknek, akárcsak mi, ám ő egy évvel felettünk jár. Elképzelései szerint, autótervező szakirányba menne tovább.
Azt el kellett ismernem, hogy valóban nagyon szép jármű volt. Elkaptam róla a tekintetemet és újra az autó irányába fordultam. A ragyogó tavaszi időben néhány másodpercnek el kellett telnie, hogy a szemem hozzászokjon a fényhez és ne csak egy csíkon át lássam a világot. Ekkor azonban, méregdrága kocsi ajtaja kivágódott, a lábaim pedig abban a pillanatban megmakacsolták magunkat és nem mozdultak többet. Ott volt és egyenesen engem figyelt. 

2020. 02. 04.