Sziasztok!

Mint láthatjátok, újra publikálásra került egy régebbi történetem, egy új és ropogós címmel. Avégett, hogy ez a történetszál egy évvel ezelőtt pattant ki a fejemből (és pusztult is el néhány résszel azután, hogy publikáltam az első részt), visszamegyünk a múltba, amikor Charles még csak megkezdte a Forma1-es karrierjét. 

Köszönöm ha ezt és az egész történetet olvassátok, jó szórakozást! ❤
azosszesnevfoglalt

Nem egészen gondoltam át ezt az egész Olaszországba költözést, mikor februárban beadtam a jelentkezésemet az egyik római egyetem mérnöki karára. Bár már akkoriban sem gondoltam azt, hogy minden fenékig tejfel lesz. Ám úgy véltem, mekkora királyság, hogy egyedül élhetek egy nagyvárosban és azt tanulhatom majd, amit akarok. Pontosan ezért szinte vért izzadtam, hogy felvegyenek. Matekból és fizikából is emelt szintű érettségit tettem, illetve az angol mellé megcsináltam az olasz felsőfokú nyelvvizsgát. A szociális életem és az energiaszintem valahol a béka feneke alatt és a pokol között volt fellelhető. Az érettségi után valamelyest visszatértem az életbe és megpróbáltam minőségi időt eltölteni a családommal és a barátnőmmel, Bogival, akiket az utóbbi időben teljesen elhanyagoltam. Szerencsére a szüleimet jó sok bocsánatkéréssel és bújással, Bogit pedig pluszban még pár tábla csokival ki tudtam engesztelni. Persze senki sem neheztelt rám, de mégis tartoztam nekik annyival, hogy nem hagyom figyelmen kívül a több hónapos a szolidaritásukat.

Július végén, szakadó esőben álltunk Bogival a Pont Ott Partin. Mozdulni sem tudtunk az embertömegtől, de ez egy cseppet sem zavart bennünket. A kivetítőn csak egyre jelentek meg a ponthatárok és hallgattuk a körülöttünk lévő örömujjongást. A külföldi egyetemek ponthatárait nem szokták kiírni, így én csak az sms-t vártam, közben pedig támogattam barátnőmet is, aki állatorvosnak jelentkezett. Rengeteget vártunk arra, hogy végre feltűnjön az is, ami minket érdekelt, de a telefonja rezgése lelőtte a "poént". Sikítva ugrott a nyakamba, miszerint felvették. Úgy örültem hírnek, mintha csak a saját értesítésemet kaptam volna meg. Elázva, elfolyt sminkkel de annál boldogabban ugráltunk egymásba kapaszkodva, amit másnap viszont is láthattunk a TV-ben. Éppen, mikor elváltunk egymástól, éreztem meg a telefonom rezgését. Remegő kézzel vettem elő a készüléket és néztük meg az üzenet tartalmát, ami olasz nyelven íródott. Megszólalni sem tudtam attól, amit láttam.

- Mondd már, hogy mit írtak! Nem értem mi van odaírva - parancsolt rám, mire én csak könnyes szemmel bólogattam, hogy hivatalosan is sikerült mindkettőnknek az, amiért annyira keményen dolgoztunk.

Ugyanakkora kitörő örömmel ismételtük meg az ugrálást és a sikítozást. Egyszerűen el sem tudtam hinni, hogy valóra válik ez az egész. Megérte az a rengeteg tanulással töltött óra, hisz megvan! Megcsináltam azt, amiben még én magam sem mertem igazán hinni. Zokogva hívtam fel anyáékat, akik, mikor felfogták, hogy mit is próbálok elhadarni nekik, hallottam a hangjukon, hogy sírva fakadtak. Mivel aznap késő este értem haza, mert elmentünk ünnepelni, csak másnap tudtak személyesen is gratulálni. Áradt belőlük a büszkeség és szerintem ők már akkor felfogták azt, ami nekem csak az indulásom előtt nem sokkal esett le igazán. Hogy hónapokig nem fogom majd látni se őket, se Bogit. Amikor ez teljesen tudatosult bennem, honvágyam támadt. Pedig akkor még javában otthon voltam. Még az a két Istencsapása is, vagyis Beni és Máté, a két ikeröcsém is hiányozni fognak.
Ahogy észrevettem, az érzés nem kölcsönös. Amióta kamaszodnak, képtelen vagyok elviselni őket. Csúnyán beszélnek, kötekednek és semmi más nem érdekli őket, csak a telefonjuk és a lányok. Szerintem alig várták már, hogy elhúzzak otthonról, hogy az egyikük végre beköltözhessen a szobámba és így, életükben először, külön szobában lehessenek. Képzelem milyen szag fog terjengeni, mikor hazajövök... Már előre tudtam, hogy meg kell kérnem anyáékat, hogy hagyják nyitva az ablakot legalább három napig, mielőtt megérkezem. Ugyanis az teljesen biztos, hogy arra az időre míg itthon leszek, visszaveszem azt, ami eredetileg is az enyém volt.

Az utazásom előtt pár nappal, már kaotikus állapotok uralkodtak a családban. Amilyen hamar csak lehetett, elintéztük a diákhitelt. Sajnos, a családunk nincs olyan anyagi helyzetben, hogy ki tudnánk fizetni a képzést. De igazából, nem is akartam, hogy a szüleim állják a tandíjamat. Nyilván sokkal könnyebb lenne, ha nem szorulnék rá a hitelre, de én akartam ezt, ezért magam is fogom előteremteni a tanulásom árát. Persze, nem teljesen a nulláról kell kezdenem az egészet. Kifizették nekem a kollégiumot egy évre előre, illetve némi költőpénzt is átutaltak a számlámra, hogy addig, amíg nem találok magamnak valami munkát, ne haljak éhen. Valójában, abból az összegből, amit kaptam, hónapokig vígan ellennék.
A pakolást idejében elkezdtük anyával. Két nagy bőröndbe hajtogattam be azokat a ruháimat, amiket biztos, hogy fel fogok venni. Próbáltunk annyit elcsomagolni, amennyit csak lehetett, de nem fért be minden. Pedig csak két pár cipőt raktam be, szóval az annyira nem is foglalta el a helyet. Az emlékeimről viszont nem voltam hajlandó lemondani. Két ruha közé raktam be a családi képeinket, azokat is, amin Bogival vagyok és még jó pár fotót a baráti társaságunkról, akikkel még a gimnáziumban ismerkedtünk meg. Ahogy végignéztem a képeken, egyre csak nőtt a gombóc a torkomban. Tényleg ezt akartam? Tettem fel magamnak a kérdést legutolsó este, mikor anyával a földön ülve, az utolsó simításokat végeztük a csomagjaimon. Hiába akartam egy szentimentális pillanatot, arra gondolva, hogy most csomagolom be két, számomra aprócskának bizonyuló táskába az eddigi életemet és helyezem át a központomat egy idegen országba... Természetesen megakadályoztak benne. A fehérre mázolt szobaajtó hangos csattanással kivágódott és egy nagy halom gyűrött rongy landolt a padlón. Beni megérkezett. Az a kupac valami, ami kellemesnek közel sem nevezhető szagot árasztott, feltételezhetően a ruhái voltak.

- Te meg mit csinálsz? - kérdeztem értetlenül.

- Költözködök. Holnap mész, nem?

- Igen, holnap. De egyelőre még itt vagyok, úgyhogy azokat viheted is vissza! - mutattam a földön heverő ruhakupacra. - Még a helyem ki sem hűlt, de te már el is akarod foglalni, hihetetlen.

- Most nem tudom mit izélsz! - háborodott fel. - Alig várom már, hogy elmenj!

- Benjámin! Mégis, hogy beszélsz a nővéreddel? Biztos vagyok benne, hogy neked fog hiányozni a legjobban - igazán tetszett, hogy így költözés előtt, én lettem a "kedvenc" gyerek. Eddig mindig engem cseszegettek mindenért és ők voltak a kisangyalok, de most fordult a kocka.

- Én is attól tartok - mondta szarkasztikusan, azzal felkapta a ruháit a földről és távozni készült. Ám mielőtt még kiment volna rám nézett, mire én kiöltöttem rá a nyelvem, azt üzenve, hogy "Én nyertem te kis szaros!", amire a válasza egy grimasz volt és bevágta maga mögött az ajtót. Igazán érett viselkedést produkáltunk, amire anya inkább nem is reagált.

- Na, akkor ezeket holnap elviszed - mutatott a két bőröndre. - Ezt pedig meg majd utánad küldjük - utalt arra a hatalmas sporttáskára, amiben azok a dolgaim és ruháim voltak, amik már nem fértek el, valamint nem létszükségesek.

A nagy napon mindenki korán kelt. A gépem kilenckor szállt fel Ferihegyről, így az ébresztőt öt órára állítottuk. Kissé kómásak, de nagyon izgatottak voltunk. Illetve egy csipetnyi szomorúság is volt bennünk, hogy el kell válnunk hosszabb időre. Már akkor biztos voltam benne, hogy ennek sírás lesz a vége. Igazam is lett.
Bogival előző nap találkoztam és búcsúztam el tőle. Szintén bőgve, de megbeszéltük, hogy folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. Úgy állapodtunk meg, hogy aznap reggel már nem jön át, de mégis a könnyeit nyelve borult a nyakamba, negyed hatkor, azt szipogva, hogy ne hagyjam itt mert nem fogja kibírni nélkülem. Hát ez sem segített rá arra, hogy könnyebben itt hagyjam az eddig megszokott életemet. De megígértem neki, hogy amint tudok, hazajövök.

Apa bepakolta a bőröndjeimet a csomagtartóba és elindultunk a reptérre. Barátnőm sajnos nem fért be a kocsiba, így tőle a kapuban vettem könnyes búcsút. Egész út alatt bömböltem, mint egy kisgyerek. Máténak dőlve hüppögtem, aki ezúttal aranyos volt és nem húzódott el, hanem próbált vigasztalni.

Mire kiértünk nagyjából abbahagytam a sírást de mikor tőlük is el kellett búcsúznom, újra rákezdtem. Ekkora már anya és apa is könnyezett. A két fiú tartotta magát, azonban, mikor őket is megöleltem, alig akartak elengedni.

- Csak nem hiányozni fogok nektek? - nevettem el magam.

- Csak fura lesz, hogy nem leszel otthon és nem fogsz minket idegesíteni - válaszolta kínosan Beni, mire ikertestvére is csak helyeselt.

- Pupákok - adtam a fejükre egy-egy puszit, majd elváltam tőlük. - Muszáj mennem.

Még utoljára mindenkit megölelgettem és elváltunk egymástól. A repülőn ülve többen is furcsán néztek rám. Nem nyújthattam valami épületes látványt a kisírt, vörös szemeimmel és azzal, hogy folyamatosan fújtam az orromat. Végig csak azon kattogott az agyam, hogy mihez fogok kezdeni egyedül Rómában. Valamint, mi lesz, ha nem tudok összebarátkozni senkivel. És ha kibukok az egyetemről?! Talán ettől féltem a legjobban. Viszont megpróbáltam minden negatív gondolatot kizárni a fejemből és csak pozitívan tekinteni előre. Hisz ez az alapja mindennek. A nyitottság. Erre gondolva valamennyire sikerült megnyugodnom és mire bemondták, hogy kapcsoljuk be az öveinket mert hamarosan landolunk, már mosolyogni is tudtam. Igyekeztem mantrázni, hogy minden rendben lesz és nem fogsz elveszni. Vagyok annyira talpraesett, hogy megoldjam az elém gördülő akadályokat. A szeretteim pedig otthon vannak, nem temettem el őket, hogy ne láthassam őket többet és ahogy megígértem Boginak is, amint tudok, hazautazok. Addig pedig a segítségemre vannak a XXI. század vívmányai.

Amint sikerült megtalálnom a bőröndjeimet, fogtam magamnak egy taxit és bemondtam a kollégiumom címét. Útközben folyamatosan az ablakon bámultam kifelé. Szinte rátapadtam az üvegre, annyi érdekes és szép helyet láttam, amiket fejben fel is írtam magamnak, hogy mindenképp el kell látogatnom oda.

- Először jár Rómában, Kisasszony? - kérdezte meg aranyos mosollyal az arcán a sofőr.

- Igen. Vagyis, nem teljesen, mikor gyerek voltam, akkor a szüleimmel eljöttünk ide nyaralni és akkor szerettem bele ebbe az országba. De az már elég rég volt.

- És most mi járatban errefelé?

- Az egyetem végett, szóval most három évig itt fogok élni... Legalábbis remélem - nevettem fel kínosan, arra gondolva, hogy esetleg kibukok.

- Ez nagyszerű, gratulálok!

- Köszönöm – mosolyogtam rá az idősödő úrra.

Ez a kis csevej olyan energiával töltött fel, amit még magam sem értettem. Jól esett, hogy már rögtön az első ember, akivel szóba elegyedtem, ilyen kedvesen bánt velem. Szinte már teljesen megnyugodtam, hogy nem lesz olyan nehéz barátkoznom. Biztos voltam benne, hogy lesznek olyan emberek, akikkel nem fogok jól kijönni, de már több reményt fektettem abba, hogy barátokra lelek itt, ebben az idegen országban.

Miután megérkeztünk, kifizettem az utam árát és elköszöntünk egymástól. Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy mekkora méretű is az egyetem épülete. Sejtettem, hogy a képek nem adják vissza a valós méretét, de ekkora különbségre nem számítottam. Bár végül is, rengeteg diák tanul itt, különböző karokon, nekik valahogy el kell férniük... Ezt nem igazán vettem számításba.
Nagy levegőt véve én is csatlakoztam a fiatalok hömpölygő társaságához. A nagy lépcsősor tetején több asztal is ki volt helyezve, amelyek mögött feltehetőleg felsőbb éves hallgatók álltak, hogy segítséget nyújtsanak a gólyáknak. Nagy transzparensekre, ami messziről is jól látszódtak, kiírták, hogy melyik asztalhoz, milyen szakosokat várnak. Így beálltam a megfelelő sorba és hosszas várakozás után végre én is sorra kerültem. Egy kreol bőrű, göndör hajú fiú előtt álltam meg, aki még csak fel sem nézett a papírjaiból.

- Szia - köszöntem hangosan, hogy biztos meghallja.

- Neved? Szakod? - jött unottan a kérdés, de még mindig nem nézett rám.

- Laura Balázs és mérnöki kar - egy ideig kereste a megfelelő lapot a vaskos paksaméta között, amelyet a kezében tartott. Mikor megtalálta, majd megkereste rajta a nevemet, kipipálta a mellette lévő kis rubrikát.

- Megvagy. Itt van minden ebben – adott át egy nagy alapú borítékot. – Az órarended, a kampusz és az egyetem térképe, valamint az éves programterv - a valószínűleg unásig ismételt monológja után végre rám nézett. Igazán helyes fiú volt és a sármos, bugyi nedvesítő mosolya arról árulkodott, hogy ő is tisztában van az adottságaival. - És ha szeretnéd, a telefonszámomat is mellékelhetem hozzá - kacsintott.

- Talán majd máskor... - mosolyogtam rá halványan, némi zavartsággal a tekintetemben.

- Ahogy szeretnéd, a kampuszon mindig megtalálsz! A te szobád az E épületben van a nyugati szárnyon – közben mutogatta a térképen, hogy hogyan tudok eljutni oda. - A 202-es szoba a tiéd. Tudod, nagyszerű, hogy az E épületbe osztottak be téged. Akarod tudni miért?

- Na miért?

- Mert én is ott vagyok, csak a keleti szárnyon. Így közel leszünk egymáshoz – villantott egy ezer wattos mosolyt.

- De jó nekem - nevettem fel. - Akkor még biztos találkozni fogunk... - rájöttem, hogy nem is tudom a nevét.

- Fabio.

- Akkor, örvendtem Fabio.

Az egyetem kampusz része is óriási. Azóta is csodálkozom, hogy viszonylag hamar megtaláltam a keresett épületet. Nagy nehezen felcipeltem a két súlyos bőröndömet a lépcsőn, majd megkerestem a szobámat, ahol még nem volt senki. Így legalább kiválaszthattam a nekem szimpatikusabb ágyat. A cuccaimat ledobáltam a jobb oldali ágy mellé és elfeküdtem a matracon. Egy egyszerű kis szoba volt, két ággyal, két nagy szekrénnyel, éjjeliszekrényekkel, amelyeken egy-egy poros lámpa kapott helyet és egy kicsi, szebb napokat is látott, hűtővel. Anyáékat és Bogit is felhívtam, hogy épségben megérkeztem. Miután letettük, csak feküdtem egy ideig, de tekintve, hogy augusztus végét írtunk, ráadásul Olaszországban tartozkodtam, meg lehetett dögleni a fullasztó hőségtől. Kivágtam az ablakot, hogy jöjjön be valamennyi levegő és elkezdtem kipakolni. Minden befért a szekrényembe, a táskáimat pedig betoltam az ágy alá. Éppen azt próbáltam kitalálni, hogy a képeimet hova rakjam, mikor egy csapzott hajú lány nyitott be. Látszott rajta, hogy neki is nagyon melege van és, hogy elege van csomagjai cipeléséből. Ezért le is dobta őket a földre és hozzám lépett, majd szorosan magához ölelt. Nem kicsit meglepett a dolog.

- Camilla Gritti - fogott velem kezet, miután elváltak egymástól enyhén izzadt testünk.

- Laura Balázs. Örülök, hogy megismerhetlek - mosolyogtam rá.

- A nevedből ítélve nem olasz vagy. Honnan származol?

- Magyarországról.

- Még soha nem jártam ott. Én Szicíliában nőttem fel, ezért is vagyok kollégista. Azért necces lenne oda-vissza utazgatni nap, mint nap...

Annak ellenére, hogy nem kérdeztem, elkezdett magától mesélni magáról. És csak beszélt, beszélt és beszélt. Persze, azért felőlem is érdeklődött, de abszolút neki járt többet a szája. Így kezdődött a barátságunk. Azonnal megkedveltem ezt az életvidám, kedves és szókimondó lányt. Ami a szívén az a száján. Ezt a félév során többször is megmutatta. Fabiot is többször elküldte az édesanyjába, mikor nem értette meg, hogy nem akarok vele randizni. Ugyanis nem volt olyan szerencsém, hogy elkerüljem az olasz fiút. Hiába helyes és még az esetem is lenne, de szoknyapecér. Aki egy pillanat alatt magába bolondítja a lányokat, elhiteti velük, hogy ő is rettenetesen szerelmes, majd miután megkapta, amit akart tőlük, egy villámcsapásra kiszeret belőlük. Erre nekem nincs szükségem.

A hónapok teltek, élveztem az egyetemi életet és egyre több emberrel sikerült összebarátkoznom. Camillaval pedig egyre inkább összenőttünk. Ő is mérnöknek tanul, így gyakorlatilag az egész napunkat együtt töltöttük. Olyan érzésem volt mellette, már az elejétől fogva, mintha ezer éve ismernénk egymást. Nincs olyan téma, amit ne tudnánk megbeszélni. De természetesen az otthoniakat sem felejtettem el, bármikor, mikor csak ráértem, felhívtam őket vagy videóchateltünk. 

Viszonylag hamar találtam részmunkaidős állást egy kávézóban, mint pultos. Újdonsült barátnőmnek is szüksége volt munkára, így bejuttattam őt is. A fizetéstől nem dobtuk hanyatt magunkat, de nem is panaszkodhattunk. Minden jól ment, egészen addig, míg a vizsgaidőszak kellős közepén felhívott minket a főnökünk, hogy leépítés miatt, sajnos meg kell válnia tőlünk. Nem voltunk elragadtatva a dologtól, azonban Camilla hamar talált egy másik, jól fizető diákmunkát egy síparadicsomban. A bökkenő ott volt, hogy csak akkor fogadták el a jelentkezésünket, ha a teljes karácsonyi időszakot ott töltjük. Így el kellett döntenünk, hogy mit akarunk. Hazamegyünk és a családjainkkal töltjük a Szentestést, ám úgy indulunk neki a új évnek, hogy annak az elenyésző pénznek, amit fizetségül kaptunk a munkánkért, nem lesz utánpótlása vagy kihagyjuk a meghitt karácsonyi időszakot a szeretteinkkel és elmegyünk dolgozni.
Végül leadtuk a jelentkezésünket. Pár órával később mindkettőnket felhívtak, majd videóhívásban megtörtént a rendhagyó állásinterjú. Megkaptuk a munkát. Mintha a fogamat húzták volna, úgy hívtam fel a szüleimet, hogy elmondjam nekik, nem tudok hazamenni karácsonyra. Tudtam, hogy egyáltalán nem fog nekik tetszeni, de abból a pénzből, amit ott fogok keresni, majdnem egy félévi tandíjamat ki tudom majd fizetni belőle. Ahogy pedig számítottam rá, nem voltak túlzottan oda a gondolattól, hogy nem megyek haza, de megígértem, hogy januárban meglátogatom őket. Akkor még úgysem kell visszamennem az iskolába.
Meglepő volt, hogy ennyi pénzt kínálnak egy diáknak, de nekünk még mindig kevesebbet kellett fizetniük, mint egy felnőtt munkavállalónak. Ezáltal biztosra akarhattak menni, hogy valaki elvállalja karácsonykor is. Még így is sokkal jobban jöttek ki a dologból.

Szóval így esett, hogy december 21-én, Camillaval hajnali ötkor a vonaton zötyögtünk, hogy megérkezzünk a több órányira lévő városkába. Teljesen elgémberedve szálltunk le a vonatról. Vagy hat embert is megkérdeztünk, hogy hogyan jutunk el abba a bizonyos hotelbe, ahol majd dolgoznunk kell. Már elég nagy késésben voltunk, de végül, csodák csodájára, időbe megérkeztünk. A recepción bemutatkoztunk, hogy mi lennénk azok a diákok, akikkel néhány napja beszéltek. Amikor az ideiglenes főnökünk is megjelent, újra elmondtunk, hogy kik vagyunk, majd elmagyarázta, hogy mi is lenne a dolgunk. Gyakorlatilag minden. Néha a recepción kell lenni és a vendégek segítségére sietni. Itt két műszakban kell dolgoznunk. Néha pincérnőnek állni vagy a wellness részen felügyelni és teljesíteni a vendégek óhajait, illetve a szobaszerviz és takarítás is a feladatkörünkhöz tartozik. Hát, nem fogunk unatkozni az egyszer biztos. Illetve egy nagyon fontos kikötése volt. Nem kezdhetünk vendéggel, míg az ő szállodájában dolgozunk. Az csak bonyodalmakhoz vezetne, amely akár a hotel hírnevén is csorbát ejthetne. Hiszen ki tudja, milyen befolyásos és/vagy rosszmájú egyének szállhatnak meg ezen a helyen.

Miután elmagyaráztak nekünk mindent, átadták a szobánk kulcsát illetve a munkaruhánkat, ami egy fehér blúz volt. A fekete nadrágot és cipőt nekünk kellett biztosítani. A hálónkban semmi luxus nem volt, egy egyszerű személyzeti szoba. Koleszszobának is elment volna, annyi különbséggel, hogy ehhez a szobához tartozott külön fürdőszoba is. Az volt a kedvenc részem.

Legelső napunkon csak betanítottak minket. Megmutatták, hogy mit várnak el tőlünk. Míg Camillát az éttermi részhez vitték, én maradtam a recepción és fogadtam a vendégeket. Három nap maradt karácsonyig, így rengetegen jöttek ide családostul üdülni. Egyszer szinte senki nem volt, aztán mintha megnyomtak volna egy gombot, egyszerre özönlöttek be az emberek, hogy becsekkoljanak. Egy idő után próbáltam egyedül elvégezni mindent, hogy ne kelljen folyton segítséget kérnem a mellettem álló, középkorúnak tűnő nőtől, aki mikor végre elfogytak az emberek, kiment a mosdóba. Épp abban a pillanatban lépett egy jókedvű társaság. Két nő és három férfi. Az idősebbik hölgy és az egyik fiú jött oda a pulthoz.

- Jó napot kívánok! Miben segíthetek? - mosolyogtam rájuk kedvesen.

- Jó napot kívánunk. Leclerc néven foglaltunk három szobát - szólalt meg a nő.

- Máris nézem - írtam be a számítógépbe az imént említett nevet. - Valóban, két franciaágyas és egy, két különálló ágyas, szoba. Igaz? - pillantottam fel.

- Így van - válaszolt a fiú. Csak egy pillanatra néztem rá, de a zöld szemei azonnal megfogtak. Melegség áradt belőlük és valamilyen megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Bizalmat árasztott magából az egész lénye. Kár, hogy nem időzhettem el rajta, mert egyrészt elég ciki lett volna, másrészt végeznem kellett a dolgomat.

Odaadtam nekik a szobakulcsokat, kellemes időtöltést kívántam és visszamentek a társaságukhoz. Ahogy visszaértek, a zöld szemű fiú azonnal megfogta a másik, szőke hajú lány kezét, aki erre közelebb bújt hozzá. Hát akkor erről ennyit, van barátnője... Majd akkor csak titokban csorgatom a nyálam. Ezt hívom én a szegény ember kenyerének...

Miután elhagyták a helyiséget a kolléganőm is visszajött. Egy idő után helyet cseréltünk Camillával. Ő jött a recepcióhoz én pedig mentem az étteremhez, valamint azt is megmutatták, hogy mit kell csinálnom a wellness részlegen. A szobaszerviz és a takarítás részt csak szóban mondták el. Már sötétedett, mikor végeztünk a betanítással. Azonban barátnőmet még nem engedték el mert sokan jöttek egyszerre, így kimentem egy kicsit sétálni. Annyira rég volt már, mikor egyedül tudtam lenni huzamosabb ideig. Folyamatosan járt az agyam és észre sem vettem, hogy nagyon messze elcsatangoltam a hoteltől, úgyhogy visszafordultam, nehogy eltévedjek. Nem voltak sokan az utcákon, hisz nagyon hideg volt. Egy fekete kabátos alak sétált előttem. Nem úgy tűnt, mint aki érzékeli a külvilágot, mivel csak előre nézve menetelt. Ezzel nem is lett volna semmi baj, csakhogy a kereszteződéseknél sem nézett körbe. Pont ezért észre sem vette, hogy egy kamion tartott felé nagy sebességgel, mikor lelépett a járdáról. A sofőr dudált és próbált lefékezni, de a nemrég leesett hónak és a fagynak köszönhetően minden csúszott, így az vészesen közeledett a mit sem sejtő ember felé.

- Héé! - kiáltottam, miközben elkezdtem futni felé. Biztos fülhallgató van a fülében, gondoltam, azért nem hallotta meg a dudálást. Képtelenség volt, hogy az én hangom eljusson hozzá, de reménykedtem benne, hogy épp két zene között van és a néma részben meghallja azt, ami körülötte zajlik. A kamion és én is egyre közelíttettünk az alak felé, aki ráadásul iszonyatosan lassan lépegetett. - Vigyázz!

Épp az utolsó pillanatban rántottam vissza a karjánál fogva a teherautó elől, ami kis híján kilapította. Akkora hévvel húztam el, hogy mindketten elestük. Én a földre, Ő pedig rám. Annyira közel kerültünk egymáshoz, hogy az orrunk összeért és éreztem minden egyes lélegzetvitelét a bőrömön. Pár másodperc kellett, mire rájöttem, hogy ki is az a személy, akivel akarva-akaratlanul is, de ilyen intim közelségbe kerültem. A zöld szemű fiú a recepcióról.

2018. 02. 04. / 2019. 06. 26.