Larion
-Muszáj figyelmeztetnünk Katyt!-fakadtam ki, de Rachel tagadóan megrázta a fejét.
-Már próbáltam, de nem lehet. Túl naiv és szerelmes! Nem hitt nekem. Szentűl meg volt győződve róla, hogy Josh tényleg érdeklődik iránta. Az az idióta rózsaszín köd! Ki hitte volna, hogy az ő eszét is elveszi?-nézett a lány Katy felé és láttam az arcán, hogy tényleg szeretne segíteni a barátnőjének, de mit tehet, ha ő nem hallgat rá?

Katy
Josh alig fél méterre állt tőlem. Tenyerét a fejem melletti szekrényre támasztotta és így hajolt fölém. A szemem akaratlanul is a fal felé tévedt, ahol Lariont utoljára láttam. Ott volt. De nem egyedül. Nagyjából olyan messze állt tőle Rachel, mint most tőlem Josh. Nem kellett volna semmit sem éreznem, de feldühített, ahogy láttam Rachel kezét Larion kidolgozott mellkasán. A barátnőm éppen most flörtölt a testőrömmel!
Elkaptam róluk a tekintetemet és újra Josh felé néztem, aki éppen a fociról magyarázott valamit. Mosolyt erőltettem az arcomra és próbáltam rá koncentrálni, de a gondolataim ismét visszatértek Larionhoz és Rachelhöz, és bár hiába nem néztem rájuk, a szemem előtt megjelent a kép, ahogy egymással szemben állnak. Rachel a falnak dönti a csipőjét, ezzel kihangsúlyozva a dereka vékonyságát. Larion alig egy pillanatra, de észrevehetően elvörösödik, aztán közelebb hajol Rachelhöz, a szájuk szinte összeér. Aztán a vöröske a tenyerét Larion mellkasára helyezve hátrébb tolja a fiút, éppen csak egy kicsit. Ha tetszik neki Larion, akkor miért nem hajt rá? Nem mintha én minden áron arra vágynék, hogy ők összejöjjenek. Sosem értettem a barátnőm technikáját, de nagyon úgy tűnik, hogy beválik neki. Ismét eszembe jutott, ahogy Larion Rachelre nézve elpirult.
Gondolatban bokán rúgtam magamat. Nem gondolhatok Larionra, ha egyszer itt áll előttem Josh, akiért mindig is epekedtem. Ekkor eszembe jutott Rachel figyelmeztetése, arról, hogy Josh egy fogadás miatt le akar feküdni velem. Azonnal tagadtam.
Ekkor a tekintetem az előttem álló, szőke fiúra tévedt, aki nagyokat gesztikulálva magyarázott és a szeme közben rajongástól csillogott. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy a barátnőm képzelete szerint az a srác, aki előttem állt, aki kisfiús lelkesedéssel mesélt egy sportról, ugyanaz a srác, aki egy fogadás miatt képes lenne elvenni egy lány szűzességét. Kizárt! Rachel gyakran több figyelmet szentelt az idióta pletykáknak, mint azt kellett volna. De ha ő téved is, az még nem magyarázza meg, hogy miért nézem még mindig Lariont, mikor itt áll előttem Josh és csak az én figyelmemre vágyik.
Őrültség az egész!

Mire vége lett az utolsó órának, már teljesen begolyóztam. Mindenki összezavart és már a harmadik óra óta hasogatott a fejem. Semmire nem vágytam annyira, mint, hogy most bebújjak az ágyamba és az összes feszültséget félretéve aludjak egy hatalmasat. De addig még vár egy hazaút Larionnal. Kizárt, hogy kibírnék mellette egy percnél is többet, ígyhát olyan gyorsan rontottam ki az iskolából, hogy a csengőre már elhagytam az iskola előtt parkoló első kocsikat. Mire a diákok elindultak kifelé, én már elhagytam a parkolót is. Larion ismeri a környéket. Csak hazatalál már!
A lehető legrövidebb úton mentem, gyorsan szedtem a lábamat és így fele annyi idő alatt értem haza, mint általában. Az utcánkba befordulva már futottam. Szinte feltéptem a kilincset, úgy zuhantam át a küszöbön. Lerúgtam a cipőmet és az emeletre siettem. Hirtelen kinyílt Larion ajtaja és a fiú lépett ki rajta. Zihált. Ezek szerint ő is futott. De hogy ért vissza a házhoz ilyen hamar? Senki nem ismerte azt a rövidített útat, amerre én jöttem, mégcsak nincs is annál rövidebb út hazafelé. Milyen gyorsan futhatott, hogy előttem érjen haza?
-Mi a fene bajod van?-kérdezte lihegve. Nem kiabált, mégis a ház csendjében úgy hatott, akár egy ordítás.
-Semmi - vágtam rá és a szobám felé indultam, de Larion elállta az utamat.
-Ne mondd, hogy semmi, mert látom rajtad, hogy gond van! - suttogta most már lágyabban - Szóval mond el, kérlek!
Felpillantottam rá és reméltem, hogy egy gyilkos pillantás elég lesz ahhoz, hogy visszavonulásra késztesse. Nem volt elég. Gond nélkül állta a pillantásomat és akkor leesett, hogy valószínűleg sokan néztek már rá így a halálraítéltek közül.
-Miért érdekel?-kérdeztem nem túl kedvesen.
-Mert nekem fontos, hogy jól vagy e-mondta gyengéden és ez a mondat kiverte nálam a biztosítékot.
-Tényleg?-kiáltottam rá, mire kikerekedett a szeme. Nem ilyen reakcióra számított, az már biztos. - Ha annyira nagyon fontos, akkor hol voltál eddig? Hol voltál, mikor szétszakadt a fejem és azt hittem felrobbanok a dűhtől, amit akkor éreztem, amikor megláttalak Rachellel? - későn kapcsoltam, hogy olyat is kimondtam, amit nem akartam. Larion szeme kikerekedett. Nagyot taszítottam a mellkasán, aztán eszembe jutott, hogy pontosan ugyanott érintette meg Rachel, csak ő gyengéden, velem ellentétben. Ettől újra elöntött a dűh és még egyet taszítottam rajta. Hátralépett, egyenesen neki az ajtófélfának és csendben hallgatta a kiborulásomat. Nem szólt közbe, csak figyelt. - Hol voltál? - kiáltottam rá. - Rachellel nyalakodtál, nem igaz? Hm? Ha annyira nagyon jól el voltál vele akkor, és nem érdekelt, hogy velem mi van, akkor most se érdekeljen! - az emlék hatására végigfolyt egy könny az arcomon és a földre hullott. Nem voltam igazán dühös Larionra. Tudtam, hogy nem ő a hibás, hanem én. Nem szabadott volna éreznem iránta bármit is.-Menj vissza Rachelhez! - kiáltottam az arcába és ellépve mellette még tompán érzékeltem, hogy utánam fordult, de nem akartam hallani a magyarázatát, csak azt akartam, hogy megszünjön végre a fájdalom, ami lassan feszítette szét a koponyámat.
Bevágtam Larion orra előtt az ajtót. Nem zártam kulcsra, csak becsuktam. Tisztában voltam vele, hogy ha igazán be akar jönni, megteszi. Nem gátolja meg semmi. Tudat alatt még reménykedtem is benne, hogy megteszi. Hogy bejön és magához szorít. Hogy az ölelésében tart, amíg a fájdalom el nem múlik. De nem történt meg. Az ajtó csukva maradt.