A 24-es, piros hótaposók gyors ütemre trappoltak, minden lépéssel megcsikorgatva a frissen esett havat maguk alatt. Alig volt két centi, de hó volt, és jólesett hallgatni, ahogy a gumitalpak összepréselik. Még mindig hullottak a pelyhek, de már csak ritkásan. A tejüvegre hasonlító ég felhői lassan kiürültek.

 Együtt mentünk hazafelé a húgommal, nekem kellett elhoznom az oviból aznap délután. A szüleink nem értek rá, nyilván valami nagyon fontos dolguk volt, hogy rám ruházták ezt a feladatot. De nem bántam, hiszen szerettem a húgomat, csak épp ismerni nem ismertem annyira. Koleszos voltam, és csak ritkán mehettem haza, a holovideó-beszélgetések alkalmával pedig ritkán jelent meg, minthogy ezekre általában csak késő este tudtunk időt szakítani. Egyébként ritkán gondoltam rá, és akkor is csak a tudat szólalt meg bennem váratlanul, hogy amúgy van egy testvéred, Ben. 

 Szóval mentünk haza a lustán szitáló (és feltehetően nem Sith-álló) hóban, én meg Rey, aki eddig nem sok havat látott durván négy évre rúgó életében, és most vidáman lépkedett a járdán, néha-néha a levegőbe szökkenve, hogy a szájával hópelyhet kapjon el. Az ovi kék színű fala lassan beleveszett a homályba mögöttünk, és éppen azon tűnődtem, ami pár perccel korábban történt ott. Ugyanis az óvónő nem akarta elhinni nekem, hogy Rey bátyja, vagyok, és hogy elvihetem onnan,  és semmi nem volt nálam, amivel igazolhattam volna magam, az ujjlenyomatolvasó pedig egyikünknek sem jutott eszébe. "Talán nem hasonlítunk vagy mi?"-kérdeztem bosszúsan a fehér köpenyes nőt, aki végigmért engem, a fekete, olvadó hótól csöpögő bőrkabátban álló srácot gyilkos tekintettel, és a mellettem álló, babakék kiskacsás pulcsiban virító, aranyszőke, göndör fürtökkel rendelkező, kuncogó Rey-t. "Nem"-felelte.-"Határozottan nem." Kicsit idegesen sóhajtottam, majd előre nyújtottam a kezem, és a fejének szegeztem. Abban a pillanatban megdermedt, pár centire a föld fölé emelkedett, és fojtott, hörgő hangot adott. Halkan, de érthetően beszéltem. "Ideadja nekem Rey-t, és én hazaviszem." Színtelen, monoton hangon ismételte meg: "Odaadom neked Rey-t, és te hazaviszed." Így folytattam: "Becsomagolja az uzsonnáját, és két csokit tesz bele az egy helyett, amivel egyébként éheztetnék." "Becsomagolom az uzsonnáját, és két csokit teszek bele az egy helyett, amivel egyébként éheztetnénk." "Most elmehet, de iparkodjon."-szóltam végezetül, és elégedetten nyugtáztam, ahogy engedelmesen elhúzza magát onnan. Lenéztem a húgomra, és már a nyelvem hegyén volt, hogy bocsánatot kérjek tőle, de ijedtség helyett rajongással vegyes csodálkozás fogadott az arcára írva. "Ezt meg hogy csináltad?"-kérdezte ámulva. Oldalra pillantottam, és csak annyit mondtam: "Öltözz!". Mert hát nem voltam büszke magamra, sőt mi több, bűntudatom volt.  Azt tanultam, hogy az Erőt nem használhatom önzőségekre vagy erőszakra. Hát ez mindkettő volt, önző cél, és csendes erőszak. De valahol az önelégültség is bennem ült, látva, hogy erős vagyok, és befolyásolhatom az emberek akaratát. Jó érzés volt valakinek az elméjét mozgatni, és saját akarat szerint irányítani.  Elmélkedésemből Rey riasztott fel, aki - egy gyalogátkelőnél megtorpanva - félénken felnyúlt a kezemért. Kis kacsójával az én aránylag nagy kezembe kapaszkodott, és olyan furcsa érzés volt ez. Elfintorodtam. Olyan apáskodó. De aztán barátságosan lenéztem rá, és elindultunk. Szorosan mellettem haladt, míg átértünk - nyilván erre tanították- , de aztán elengedte a kezem, és tovább ugrált. Eddig mintha ő is gondolkozott volna valamin, de most beszédes lett. 

-Te ugye Jedi vagy, Ben?

-Ha úgy vesszük, igen. Miért?

-Mert akkor neked fénykardod is van, igaz? - csillogó szemekkel bámult fel rám. 

-Nem minden Jedinek van, de nekem.. Szóval igen... van - mondtam, és nagyon reméltem, hogy ezt ennyiben hagyja, és nem kérdez többet. Nem kifejezetten voltam kibékülve a kardommal. Ocsmány lila volt (nem én választottam, hanem a kyberkristály engem), és befejezetlen. Nem sok kedvem volt vele foglalkozni. Csak ne...

-Mutasd meeeeg!! - kérte vékony, elnyújtott hangon, kutyapofival, és újfent a kezembe csimpaszkodott. - Légysziiiiii....

Elhúztam a szám, és hazudtam.

-Nincs nálam. A koleszszobámban maradt - elég gyönge hazugság volt, de én bíztam benne.

Rey kétkedő pillantásokkal méregetett, de aztán nem szólt semmit. Gyorsan eltereltem  témát, elővettem a jól bevált sablontémákat, mint ovi, csoporttársak, kaja, játékok, stb... Meg a klasszikus 'Mi leszel, ha nagy leszel?', természetesen. Azt mondta, Jedimester. Hümmögtem egyet.

 Úgy húsz perc séta után hazaértünk. Haza. Furcsán cseng ez a szó a fejemben, ha most erre gondolok, de azt hiszem, már akkor sem éreztem igazán az otthonomnak azt a helyet. Nagyobb, de lényegében sima családi ház, ahol volt egy szobám ugyan, de nem volt ott igazából semmi, csak egy ágy, üres bútorok, és ha hazamentem, a bőröndöm. Rey ujjlenyomatával léptünk be, minthogy az enyém be sem volt táplálva a rendszerbe. Idegen voltam. Az illatok is, a fények, a benyomás. Idegen számomra. Ledobtam a kabátom a földre, lerúgtam a csizmáimat is. Eszembe sem jutott, hogy van egy szárító közvetlenül az előszobában, és a fogasokat sem vettem észre. A húgomhoz fordultam, és a levegőben megforgatva felpakoltam egy székre, amit a kacagása kísért, majd elkezdtem róla lefejteni a hótaposót, a sálat, sapkát, kesztyűket és az overált. 

-Én is le tudok ám vetkőzni - mondta, de azért nem segített. Inkább elkezdte lógázni a kis lábait, ezzel komoly veszélynek kitéve a fejemet. - Már nagylány vagyok.

-Azt látom.. - dünnyögtem, és igyekeztem kitérni a rúgások elől. Éppen az overál cipzárjával bajlódtam, és már ott tartottam, hogy letépem, azt' kész.

-Ügyetlen vagy - jegyezte meg Rey. - Apa normálisan le tudja venni.

-Az valószínű, de én nem csinálom ezt.. - a cipzár végre megadta magát - ...mindennap.

Kibújtattam a kezeslábasból, igyekezve nem kitörni a végtagjait, és lepottyantottam a földre. 

-Kész vagyunk - sóhajtottam fel megtörten. - Csináljak neked valamit enni?

Rey szabályosan kinevetett.

-Nem is tudsz főzni!

-Dehogynem tudok - védekeztem. - Honnan veszed, hogy nem így van? Tudok például..

-..tükörtojást? - fejezte be a mondatomat, ezzel kicsit meglepve engem.

-Igen, azt - megint kinevetett.

-Azt max égetni tudsz! Nem emlékszel? Épp csak másfél hete, hogy kishíján felgyújtottad a konyhát a kollégiumban! 

Döbbenten meredtem rá.

-Te ezt honnan..

-Luke bácsi elég mérges volt, de nem büntetett meg nagyon, mindössze csak két napig kellett mindenki után mosogatnod - közölte velem, majd folytatta: - Itt ugyan nincs sok mindenki, akire mosogatni kéne, de a konyhára azért anyáéknak talán még szükségük lehet.

Elképedten bámultam az arcába. Egy szót sem tudtam kinyögni. Ám amit a következő pillanatban művelt, még hihetetlenebb volt számomra. Azt hittem, ott fosok be. Rey összefonta a karját, és azt mondta:

-Most ideadod a két csokimat, majd leveszed a szintén két csomag gumiwookiecukrot a szekrény tetejéről, amit anyáéktól nem kapok meg soha.

Színtelen arccal és hangon ismételtem:

-Most odaadom a két csokidat, majd leve..-aztán észbe kaptam. - Mi a fenét művelsz velem?! Te elmetrükköket hajtasz végre, és.. olvasol a gondolataimban?!

-Hazudtál - lökte oda nekem szigorúan Rey. - A fénykardod a bőröndödben van, közvetlenül az apáék elől titkolt Darth vaderes, két hete ki nem mosott zoknid mellett. Nem félted, hogy esetleg büdös lesz?

Ennyi. Hát most már tényleg köpni-nyelni nem tudtam. Kínosan feszengve rágtam a szám szélét, és felvetődött bennem, hogy ha ilyeneket tud, már simán magához is húzhatná a tárgyakat, és nem kellene engem utasítgatnia illetve kérdőre vonnia. Még mindig számon kérő testtartásban állt velem szemben, mondanom kellett valamit.

-Hát, izé.. Tényleg nem mondtam igazat - kezdtem, és megütközve vettem észre, hogy a hangom kicsit remeg. - Szóval hazudtam, de nem azért, mert.. - felsóhajtottam, és egy szemforgatás kíséretében megadtam magam. - Oké, megmutathatom neked a fénykardomat, ha annyira szeretnéd - Rey arca felderült, ejtette a komolyságot, és toporogni kezdett. - De nem lesz nagy durranás, azt előre mondom.

-Igen, igen, IGEEENNN - darálta egyre hangosabban és gyorsabban, és nagyokat ugrott hozzá. 

Hát ezt elbuktam - gondoltam, de azért még megpróbáltam kicsit húzni az időt.

-Szóval akkor.. - köszörültem a torkom, mire Rey megtorpant örvendezésében, és rám figyelt. - ...nem vagy éhes? 

-Nem - rázta meg hevesen a fejét. - Gyerünk már! Mutasd meeeeg..!

Pár perccel később az üres szobámban voltunk az emeleten, és Rey áhítattal a szemében nézte, ahogy a förtelmes színű penge egy gombnyomásra kiugrik a markolatból. Megsuhogtattam kicsit, hogy örüljön, de nem vittem túlzásba a bemutatót. Erre több okom is volt, többek között például az, hogy a kardom ugyebár még nem volt készen, és féltem, hogy esetleg meghibásodhat, aminek akár végzetes következményei is lehettek volna rám, a húgomra, és a berendezésre is nézve. Szóval nagyjából két perc után ki is kapcsoltam, Rey nagy bánatára. Csalódásának hangot is adott.

-Ne már! Miért teszed el?

-Mert ennyi elég volt mára. A kard pedig... veszélyes, mert .. - elakadtam. Nem volt ínyemre bevallani. - ...még..

-...nincs kész - egyelőre még nem tudtam megbarátkozni azzal, hogy a húgom képes a fejembe látni. Így gyakorlatilag semmi értelme beszélnem. - De hát már majdnem negyed éve, hogy kiadták a feladatot! - vádolt. - Még egy magadfajta szerencsétlen is képes megcsinálni egy lézerkardot maximum másfél hónap alatt. 

Félrehallottam, vagy a húgom tényleg szerencsétlennek nevezett közvetlenül az arcom előtt? Nem tetszett ez nekem,  és főleg azért nem, mert igaz volt. A kardnak már rég készen kellett volna lennie, de valahányszor meditálni kezdtem, valami összezavart, vibrálni kezdett körülöttem a levegő, és nem hogy nem haladtam vele, a fegyver egyre rosszabb lett. Összeráncolt szemöldökkel lehajoltam Rey-hez, és azt mondtam:

-Tudod-e, hogy mások gondolataiban olvasni igen illetlen dolog? - azzal megfricskáztam szeplős, pisze orrocskáját. Kuncogott.

-De hát te is azt csinálod - feleselt vissza.

-Nem. Csak akkor, ha szükségem van rá, és nem egész álló nap, szórakozásból. Úgy tűnik, te nagyon fogékony vagy az Erőre, de ez nem azt jelenti, hogy felelőtlenül használhatod - mondtam komolyan.

-Szóval sok midiklorián van a sejtjeimben? - kérdezte okoskodva, mire meglepődtem, de már nem először aznap, úgyhogy kevésbé viselt meg. Rey kapcsolatban áll valakivel, akitől tanul. Nem lehet, hogy magától tudjon ilyeneket...

-Igen - válaszoltam. - Elég sok.

-Biztos több, mint neked - nevetett csúfosan, én erre már nem tudtam mit mondani, szóval a fejemet rázva felegyenesedtem.

                                                                                       ****

 Biztos több, mint neked, biztos több, mint neked... A pelyhek sűrűn hullanak. Ez most másféle havazás. Ahogy a forróság rohamosan elhagyja a testem, egyre kevésbé fáj. Nem érzem a végtagjaimat sem, csak a szívemet gyengén verni. A levegő útját, amit kifújok, halvány párafelhő jelzi. Nem fázom. Már azt sem. De csak a testem hagy el, a gondolataim még élesek, tiszta az elmém. Kívülről látom magam, ahogy egy egyre terjeszkedő vértócsában fekszem a hóban, ami több sebből is táplálkozik. Szégyellem mindegyiket. Kettőt egy olyan lánytól kaptam, aki eddig még életében nem fogott fénykardot a kezében, egyet pedig egy dezertált rohamosztagostól.  Őt legalább legyőztem. A lány viszont engem győzött le. 

 Régen láttam Rey-t. Alig ismertem fel a Takodanán, ott, az erdőben. Minden megváltozott, mióta utoljára beszéltem vele. Ő elveszítette a családját, az emlékeit, saját magát, és mindent, ami hozzá tartozott, én pedig megtaláltam az igazi önmagam: Kylo Rent. Minthogy ezután már nem voltak szüleim, törvényszerűnek tűnt a testvéremet is elfelejtenem. Csak később értesültem a balesetről, ami vele történt. Fel sem merült bennem, hogy esetleg tegyek valamit, mert éppen a kiképzésem közepén jártam, és ez később lelkiismeret-furdalást is okozott nekem, de akkor már késő volt. Lassan feledésbe merült nálam a személye, ahogy nyilván a szüleinél is. Az én személyem is feledésbe merült. Merthogy megöltem Ben Solót. 

Akkor most miért fekszem itt mégis, a halálomra várva? A bolygó perceken belül el fog pusztulni, és senki nem tudja, hol vagyok. Nevetnem kell magamon, hisz tehetetlen vagyok, legyőzött. Egy szerencsétlen. Egy Ben Solo. Igen, pontosan éreztem, amikor feltámadt bennem ez a rég elfeledett személy, és elgyengültem. Azt hittem, hogy ha megölöm Han Solót, azzal végleg elhagy a fény. Snoke mondta, hogy így lesz, én pedig feltétel nélkül hittem neki, és mindent megtettem azért, hogy végre szilárd legyen a személyiségem, de úgy tűnik, most nem volt igaza. Amikor ahhoz a fához vágtam Rey-t, és láttam, ahogy a földre esik, valami megrepedt bennem. Onnantól már nem voltam önmagam. A rohamosztagost ugyan még leterítettem, az nem volt semmi, de amikor Rey-vel hadakoztam, egyre inkább szembe kerültem saját magammal. A kardom pengéje több alkalommal is beleszaladt volna, de Ben visszatartotta. Aztán dühösen előtört Kylo, és már megint közel álltam a nyeréshez, de a másik énem újból megakadályozott benne. Aztán elkezdett mozogni a föld. Az omladozó rögökkel úgy éreztem, a szívem is szétesik. Akkor jött a légből kapott ötlet, egy kompromisszum, amivel együttműködésre tudtam volna bírni kettészakadt tudatom darabjait: átállítom Rey-t a Sötét Oldalra, és én leszek a tanára. Ahogy azonban kimondtam az Erő szót, valami történt. Rey azt hiszem, felébredt. Felébredt, és legyőzött egy elsöprő erejű támadással. Egy percen belül a földre zuhantam. 

Megalázó, és valahogy végzetszerű. Ez a legrosszabb benne, hogy nem is lehetett volna másképp.. Emlékszem a csodálatra a szemeiben, ahogy az elcseszett lila kardommal hadonászom. Most csak gyűlöletet láttam és egy kis félelmet. De a szemek ugyanazok voltak. Nem ő változott, hanem én. Nem érzem a kezem, csak az övét benne, ahogy belekapaszkodik a múltból. El kéne már engedni.. Már nincs miért fognod, Rey.. De hát nem is ő az. Én szorongatom görcsösen a kis ujjakat. Dehogyis - eszmélek rá - csak a helyüket. Már a múlt sem valóság. Nincsenek semmiféle piros hótaposók. De más színűek sincsenek. Hó sincs... se óvoda, makacs dada és gumicukor a szekrény tetején...Rey sincs. Csak egy fiatal fiú tele sötétséggel, aki nem tud mit kezdeni magával az otthon töltött hétvégén, és képzelődik.

Ettől a felismeréstől most meg kéne könnyebbülnöm, de semmi ilyesmit nem észlelek. Csak ürességet. Elhittem... A hazugságok egyszer úgyis kiderülnek. Most jön el az a pont, amikor elhagy a tudatom, beborít a sötétség és a semmi.

-Itt van - hallom tompán a távolból. - Megtaláltuk!

Halvány bizsergést érzek, de nem tudom, hogy a testem melyik része az. Azt hiszem, valaki felemelT, és most visz. Aztán semmi.

Lassan mozdulnak a szemhéjaim, nehezen engedelmeskednek az izmaim.

-R..rey..- nyögöm kiszáradt torokkal, és végre felpattan a szemem. Homályosan látok sok feketét, szürkét, meg egy kis fehéreset és vöröset. A folt mozog, fölém hajol, és ismerős hangon szólal meg.

-Nem, Ren. Hux tábornok.