Vártam Jungkookot a suli előtt, hiszen tudtam, hogy ugyan akkor végzik, mint én de nem jött. Mikor már elegem lett, elkaptam az egyik osztálytársának a karját.

- Jungkook?— kérdeztem rá.

- Már elment...— válaszolt, majd mikor elengedtem, egyből elfutott.

•••

Ideges voltam. Az ereim, majd elpattantak, annyira. Már délután öt van és sehol sincsen ez a gyerek. Én tartozom érte felelősséggel, ha tetszik neki, ha nem. Anya a kanapén nézte a TV-t, míg apa a dolgozó szobájában kuksolt. Leültem anya mellé, majd próbáltam lenyugodni.

- Ideges vagy, szivem?— kezdte el simogatni a fejemet.

- Igen, anya...— sóhajtottam, majd hozzá bújtam.

- Naaa... Mi a baj?— simogatta, immár a hátamat.

- Jungkook még nincs itthon.— valltam be, hiszen anyának mindent elmondhatok.

- Igen. Észre vettem. Hol marad már?— nézett az órájára.

Tehát nem csak én vagyok ennyire türelmetlen. Áldottam az eget, hogy hangszigeteltek a falak, mert biztos, hogy ezt nem ússza meg tőlem egy jó kis kiabálás nélkül. Alsó ajkamat beharaptam, majd anyára néztem.

- Milyen szerelmesnek lenni?— kérdeztem meg.

- Hát... Tapasztalataim szerint... Bármit megtennél a személyért, csak rá gondolsz egész nap, mindig az ő érdekeit nézed, vágysz rá, hogy megérintsen, vágysz a közelségére, minden áron a magadévá akarod tudni.— magyarázta, miközben a haj tincseimmel játszadozott.- Szerelmes vagy, kicsim?

- Igen...— suttogtam alig hallhatóan.

- A tied már?— mosolyodott el.

- Nem, de félek, hogy valaki elveszi még mielőtt az enyém lenne...— csuklott el a hangom.

- Sssshhh...— puszilt meg.- A tied lesz. Ha neked szánt a sors, akkor semmi kétség felőle.

Szerettem anyával beszélgetni. Valamiért mindig megértett engem és tudott nekem segíteni. Mindig volt valami ötlete vagy tanácsa ami bevállt. Viszont lehet, hogy Jungkookot nem nekem szánta a sors? Vagy csak még nem jött rá, hogy én kellek neki valójában? Fogalmam sincs...

•••

Este nyolcat ütött az óra és még mindig a kanapén baszakodtam. Már nem volt itt anya, apa pedig már rég elment aludni. Jungkook még most se jött haza. Kismillió üzenetet küldtem neki és vagy félmilliószor hívtam, de leszarja.

- Hol a faszomba vagy már?— túrtam a hajamba idegesen, mire nyitódott a bejárati ajtó.

Belépett rajta az imént oly' sokszor emlegetett személy, majd vigyorogva letetette a cuccát és levette a kabátját. Hirtelen minden szó kiment a számból. Nem tudtam mit mondani, úgyhogy inkább csak elterültem a kanapén és vártam, hogy történjen valami.

- Taehyung?— kerekedtek ki a szemei, mikor meglátott engem.

- Nem, Kook az atya úristen vagyok.— feleltem mérgesen.

- Még mindig ennyire mérges vagy?— vonta össze a szemöldökét.

- Azért, mert hülye vagy? A válaszom igen.— bólintottam, majd idegesen felültem.

- Miért vagyok hülye?!— akadt ki.

- Mert nem veszed észre a nyilván valót!— kiabáltam rá, majd feltrappoltam a szobánkba.

Levágtam magamat az ágyra, majd próbáltam elaludni. Idegesen csapta be az ajtót, majd mintha ez lenne élete nagy tragédiája, játszotta el a hattyú halálát. Nem volt elég nyilvánvaló eddig, hogy mit érzek iránta? Biztos, hogy nem. Ha az lett volna akkor nem ilyen faszúl viselkedne most.

- Asszem szerelmes vagyok Jiminbe...— nyőgte ki, mire én csak összeszorítottam a szememet, hogy még véletlenül se sírjam el magamat.

Hát ilyen lenne, ha összetörnek? Elveszettnek és semminek érzed magadat nélküle. Elvették tőlem. Elvették azt az embert akibe egész életemben szerelmes voltam és leszek. Annyira szeretem, hogy belehalok.

- Tae?— érintette vállamnak a picike kis kezét, mire én, mintha ebolás lenne, felpattantam és kirohantam a fürdőszobába.

Kulcsra zártam az ajtót, majd a fal mentén csúsztam le a földre. Kezemet hajamba vezettem, majd keserves sírásba kezdtem. A szívem összeszorult, levegőt pedig alig kaptam. Meg akartam halni. Egyszerűen csak meghalni és nem harcolni tovább. Oda mentem a csaphoz, majd alaposan megmostam az arcomat. A szívem darabokban hevert és ezt már nem lehet összerakni. Csak Jungkook tudja. Viszont ő sosem fogja.