Két nap múlva úgy éreztem magamat, mint aki nem tett semmit annak érdekében, hogy a szerelme vele maradjon és csak őt szeresse egész életében. Nem ittam és nem is ettem egész nap. Hope próbált felvidítani, de ez jelenleg lehetetlen volt számomra.

- Haver ez így nagyon nem jó.- rázta meg a fejét.

- Hagyjál!- húztam a fejemre a takarót.

- Nem! Takarodj kifele az ágyból és egyél meg igyál valamit vagy áthívom Jint és akkor lesz jajj neked!- tette csípőjére a kezét.

Erre már kipattantak a szemeim. Jin az a tipikus anyuka lelkü pasi. Úgy viselkedik, mintha a második anyám lenne. Mellesleg, ha a szüleim is megtudják, hogy nem megyek suliba már napok óta akkor haza visznek valószínűleg, amit én nem akarok.

•••

Pár nap múlva elhatároztam magamat, hogy kimozdulok. De most egy elég sötét dologra vettem rá magam. A hó ropogott a lábam alatt, mi kissé megnyugtatóbb volt, mint az amire készülök. A hideg csípte az arcomat, mi már égett. Jungkook nem keresett engem. Nem hívott és nem is írt. Viszont bármire néztem, mindenben őt láttam. Most végre véget vethetek mindennek.

Jungkook POV:

Szinte már futottam Hoseok házához. Hiányzik Tae. Rettenetesen. Nem tudok nélküle élni. Jiminnel minden kapcsolatomat megszakítottam, amit csak lehet. Vissza akarom szerezni. Taehyung az enyém és nem engedem el, bármi is történjen. Amint oda értem Hoseok házához, bekopogtam.

- Mit akarsz?- nyitotta ki az ajtót.

- Itt van?- szartam le a kérdését.

- Nincs. A vasút fele ment. Keresd arra.- csapta rám az ajtót.

A vasút fele? Ugye nem? Ugye nem azért? Szemeim kikerekedtek, majd egy percre elkezdett forogni velem az egész világ. Lábaimmal hátrálni kezdtem, majd megfordúltam és futottam, mint az őrült. Nem engedhetem, hogy ez történjen. Szükségem van rá. Ő az életem. Tudom, hogy ő az igazi.

Taehyung POV:

Letérdeltem a sínre, majd lefeküdtem. Fogalmam sincs mennyi idő lesz, míg jön egy vonat. Ha Jungkookot elveszítettem, akkor már csak a testem maradt itt. A lelkem meghalt. Tudtam, hogy egyszer bekövetkezik ez a pillanat. Hogy valakibe szerelmes lesz és az a valaki nem én, hanem az utódom lesz. Hát így kerültem én ide. Kis idő múlva meghallottam, hogy a vonat hevesen dudál, de nem mozdultam. Hangos volt minden és vakított a vonat lámpa fénye.

- Szeretlek...- suttogtam, majd egy kart éreztem, mi kiragadott a vonat elől.

Ha egy másodperccel később ragad ki akkor el is üt a vonat. Szemeim szorosan össze voltak zárva. Nem akartam látni annak az arcát aki most megmentett engem. Nem bírnék a szemébe nézni a személynek. Könnyem folyamatosan csak foly a szemeimből.

- Tae...- suttogta, majd szoros ölelésbe vont.

Kipattantak a szemeim, az ismerős hang hallattán. Ő mentett meg. Miatta élek és éltem eddig. Ez már nem is kérdés. Erősen öleltem vissza testvéremet, hevesen sírva. Belőle is kitőrt a zokogás, mi csak még jobban fokozta a heves érzelmeket bennem.

- Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek.- sírta.- Többet nem teszek ilyet ígérem csak maradj mellettem! Kérlek!- zokogott fel újra és újra.

- Azt hittem már nem szeretsz...- leheltem.

- Szakítottam Jiminnel. Már aznap mikor elmentél. Azt hittem, hogy visszajössz.- törölte le a könnyeit.

- Én meg azt, hogy végleg összejöttél Jiminnel.- töröltem meg én is a szememet.

Mostmár tudom, hogy Jungkook és én olyanok vagyunk mint Jing és Jang. Tökéletesen kiegészítjük egymást.