Jungkook az elmúlt napokban nem nagyon szól senkihez. Se suliban, se itthon. Anya azt mondta, hogy hagyjam rá a dolgot de azt, hogy ha aggódok érte? Nekem ez lehetetlenség. Nem azzal törődni akit a világon mindennél jobban szeretek...

- Mi a baj Nyuszim?- bújtam oda mellé az ágyába.

- Meddig kell titkolóznunk, Tae? Én nen vagyok már képes rá...- rázta meg a fejét, mire bennem megállt az ütő.

- Kook... Anyáék valszeg kidobnának minket, mint a macskát szarni...- sóhajtottam.

-Nem érdekel! El kell mondanunk nekik! Apa mérges lesz, de anya nem biztos. Tae nekem már elegem van!- kelt kimellőlem, majd kiment a fürdőszobába.

Most mit tegyek ezzel a gyerekkel? Nem mondhatjuk el anyáéknak semmi képpen! Ez nem csak nekem jelentene rosszat, hanem mindenkinek aki szeret minket. Ő ezt még nem érti, hiszen fiatalabb nálam. Szeretném boldognak látni, de nem úgy, hogy a családunk kitagad minket. Azt sem tudom, hogy mit fog hozzni a jövő. Lehet, hogy beleszeret egy másik fiúba vagy lányba, ahogy én is. Meg gondolatlan. Ebből látszik, hogy még nagyon gyerek és türelmetlen. Felültem, majd követtem a fürdőbe. A csapon támaszkodva nézte magát a tükörben. Oda mentem mögé, majd hátulról átöleltem, izmos testét.

- Bírd még ki egy kicsit kérlek...- suttogtam nyakhajlatába.

Éreztem, hogy szomorú és csalódott. De meg kell értenie, hogy én csak őt szeretném megvédeni attól, ami ennek a következménye. Ha egyszer ki kell ennek derülnie akkor az ne ma legyen. Sose beszéltünk erről senkinek, de apa nagyon szigorú és lobbanékony. Így is elég sok baja van a munkahelyével... Nem kellene még nagyobb stressz alá kitenni szegényt. Jungkook arcán egy szomorú mosoly jelent meg, majd lehajtotta a fejét, így nem láttam az arcát.

- Ne haragudj rám... Érted teszek mindent.- nyúltam be pólója alá, majd simogatni kezdtem a hasát.

- Ezzel nem hatsz meg.- mondta, kissé rideg stílusban.

- Nem hiszel nekem...- engedtem el, majd vissza sétáltam a szobánkba.

Nem volt kedvem vitatkozni és nem is állt szándékomban a dolog. Viszont Jungkooknak nagyon tetszett volna, ha azt mondom, hogy oké mondjuk el. Nem szégyellem és nem is vagyok rá mérges semmiért sem, de nem nőtt be a feje lágya még ezek szerint. Kis idő múlva ő is bejött a szobába.

- Szakítsunk.- nézett rám, boci szemekkel.

Még a szivem is megállt. Hirtelen rosszul lettem és nem is tudtam, hogy mit tegyek. Levegőt venni is elfelejtettem. Tehát szakítani akar. Az agyamból kiszállt minden gondolat. Remegtem. Lefagytam. Nem tudtam lélegezni se. Szám kissé el volt nyílva.

- Tae?- lengette előttem meg a kezét, de én nem mozdultam.- Tae!- rázongatott meg, de még mindig nem csináltam semmit.

Sokkot kaptam. Teljes mértékben. A világ forogni kezdett velem. Elveszítem? Tehát itt van vége? Ennyi volt? Ennyit jelentettem neki? Arcomról folyni kezdtek a könnyek, mégha én ezt nem is szerettem volna. Gyenge vagyok. Túlságosan. Hogy mondhatta ki azt, hogy szakítsunk ilyen könnyen?

- Hallo!- pofozgatta gyengén az arcomat.

Ekkor pattan el valami bennem. Vérben futó szemekkel, ellöktem magamtól, majd kirohantam anyához és apához a nappaliba. Elborúlt az agyam. Oda álltam eléjük, mit ők kerek szemekkel néztek. Mély levegőt vettem, majd mikor megláttam a lépcső aljában Jungkookot nem tudtam kimondani.

- Mi a baj, kicsim?- kérdezte anya.

- Anya!- szólalt meg Jungkook, majd mellém lépett.- El kell mondanunk valamit.- fogta meg a kezem.