*Isabella*

Miután Olivia kiment komolyan el gondolkodtam azon, hogy be akarok-e egyáltalán menni órára, de...erős akarok lenni, mint Olivia. Szóval fel álltam a földről, megtöröltem könnyáztatta arcom és emelt fővel mentem ki. A teremben Ella a helyünkön ült idegeskedve. Én viszont tű egyenesen Mia-hoz mentem. Látta rajtam, hogy nem vagyok a legjobb passzban, de nem kérdezett rá. Szerintem tudta, hogy úgyse mondanám el és ezért inkább probált felvidítani. Egyszer-kétszer sikerült, de amint oldalra pillantottam és meg láttam bánatom okát azonnal szomoró lettem.
Óra végén siettem ki a teremből Olivia-hoz, de sehol nem találtam.
Ne, ne csak most ne csináld ezt! Olivia kérlek kerülj elő!
Miközben a folyosón sétáltam, a telefonomban a húgom nevét kerestem. Ám valaki hirtelen csuklón ragad és beránt a takarító szertárba. Ahogy megfordultam Ella-val találtam magam szembe. Azonnal sírni támadt kedvem.
-Oliver elmondta, hogy milyen módon akartátok a nem normális húgoddal kitaláni, hogy kit szeretek!-szinte üvöltötte az arcomba, de nekem csak egy dolog ragadt benn a gondolataim között
-"A nem normális húgom"? Mégis mit képzelsz te magadról?-kérdeztem vissza hihetetlenül
-Én mit képzelek magamról?! Inkább te..-be telt a pohár. A kezem csattant az arcán mire csöndbe maradt.
-1 semmit sem tudtam az egészről. 2 mégha tudtam is volna, Olivia csak segíteni akart nekem! Nem magyarázkodok tovább, nem érdemled meg.-mondtam lenézően és ott hagytam
Bármennyira akarom utálni nem megy és ezért magamat gyülölöm.
Nem tudtam, hogy hova vagy kihez mehetnék, de érzem, hogy mingyárt sírva fakadok. Szóval nagyon gyorsan bementem a kémia terembe. Lecsúsztam a földre az ajtó mellett és kitört belőlem újra a sírás.
Nem vagyok erős! Nem tudom visszatartani a könnyeimet! Borzasztóan fáj és nem tudok mit tenni ellene!
Egy dolgot nem vettem sajnos észre.
-Jézusom Isabella minden rendben?-jön ide aggódva a kémia tanár
-Kérem tanárnő magamra hagyna?-kérdem finoman
Nem válaszolt csak ki ment, de nem foglalkoztam vele sokáig. A tenyeremet kezdtem el bambúlni. Vörös és ég az ütés erejétől.
Percek múltával is csak ültem a földön, a térdeimet felhúztam és rá döntöttem a fejem.
Egyszercsak nyílt az ajtó.
Na ha most egy egész osztály előtt kell így mutatkoznom akkor soha többet nem jövök iskolába.
Valaki mellém sietett és szorosan át ölelt. Ő is sírni kezdett.
Jó illata van.

*Olivia*

Kicsöngettek, de nem mentünk egy darabig sehova.
Míg Daniel ide nem rohant hozzánk, hogy látta a nővéremet zaklatott állapotban kijönni a szertárból majd Ella-t is.
Azonnal fel álltam a földről és futni kezdtem. A fiúk meg követtek.
A 2.on megtaláltam Ella-t. Oda futottam hozzá lendületből megfordítottam. Ami miatt majdnem össze is esett. Szívem szerint megütöttem volna, de megláttam a vörös tenyér lenyomatott az arcán.
-Mit csináltál?-kérdeztem hidegen
-Kérdőre vontam, hogy mit csináltál.-válaszol és megtörli a szemét. Sírt, de Ella mért ütötte meg? -Nem normálisnak hívtalak ezért megütött aztán el mondta, hogy mitsem tudott az egészről. De nem is érdekelte, mert csak segíteni akartál neki...Olivia már tényleg nem értem, hogy mivan. Mért kérted meg Olivert, hogy megtudja kit szeretek? Mért kellett ilyen csúnyán ki használnod minket?-kérdezte és újra el eredtek a könnyei
-Te tényleg hülye vagy. -rázom meg a fejem
-Olivia nem használt ki senkit és nem is akart megbántani senkit.-véd meg Oliver
-Egy dolgot mondok és ha ezzel nem áll össze a kép akkor mindennek vége. Foggalmam nincs, hogy a nővérem mégis mit szeret benned.-a lány teljesen lefagyott
Ekkor a kémia tanár sietett köreinkbe.
-Olivia végre megvagy! A nővéred a kémia terembe sír, kérlek menny oda. -Ella-ra néztem
-Kapsz egy utolsó esélyt.-mondom szigorúan mire a lány bólint és futni kezd
-Köszönöm tanárnő, megyek is. Fiúk ti nyugodtan mennyetek órára.-a tanárnő bólint és elmegy, a két srác meg elém sétál
-Egy óráról már így is hiányoztam.-válaszol lazán Oliver mire elmosolyodok majd Daniel-re emelem a tekintetem
-Tudni akarom, hogy mi folyik itt és, hogy mivan Isabella-val.-válaszol komoly hangvétellel Daniel
Elindultunk a kémia teremhez.
Mi nem mentünk be megvártuk míg ők megbeszélik a dolgokat és ki jönnek.

*Isabella*

-Sajnálom!-kér bocsánatot sírva..Ella (?). Döbbenten néztem fel rá. -Sajnálom, hogy nem vettem észre az érzelmeidet.
Megráztam a fejem és át öleltem.
-Emiatt nem kell bocsánatot kérned.
-Akkor azért, mert megcsókoltam Olivert, mert üvöltöztem veled és, mert sosem kérdeztem, hogy te mit érzel.-sorolta fel a hibáit, én meg rá pillanatottam a tenyeremre és elhúzodtam
-Én is tartozom egy bocsánatkéréssel az ütés miatt. -mutatok rá az arcára, ami még mindig vöröslik
-Rá se ránts meg érdemeltem. De ami fontosabb, hogy..
-Muszáj megbeszélnünk?-kérdem halkan és leszegezem a fejem, de Ella az állam alá nyúlt és úgymond kényszerített, hogy ránézzek.
-Igen. Mióta?
-Kilencedik óta.-válaszoltam egy sóhajtás után mire Ella egyenesen ledöbbent
-Ilyen régóta?-kérdi hihetetlenül én meg bólintok -Most még rosszabul érzem magam.
-Ne tedd, csak kérlek..előttem ne tegyél semmi olyat. Amikor láttam, hogy Oliverrel csókolozol szét akart szakadni a szívem.-újra félre néztem, nem akartam a szemébe nézni, mert tudtam, hogy ő nem érzi azt amit én
-Hé ácsi! Te kérdezted valaha, hogy én mit érzek? De először szeretném hallani. -leblokkoltam és bepánikoltam
Soha nem terveztem, hogy elmondom neki. Mit csináljak? Mit mondjak egyáltalán? A filmekben mér megy ez ilyen könnyen?
Végül összeszedtem a gondolataim, bár még a zavarom meg van, de amennyire tudtam felkészültem, hogy megszolaljak végre.
-Ella..én..-hát ez eddig pocsék -Sokan kérdezték tőlem már, hogy hogyan tudlak elviselni. Én meg mindig ugyanazt az egyszerű választ adtam. Túlságosan szeretem és túl sokat tud rólam, hogy elhagyjam. -mire végig mondtam kicsit megkönnyebültem és fel is tudtam venni vele a szemkontaktust, a szeme csillogott
Ella arcára egy hatalmas mosoly ült ki és a nyakamba ugrott ami miatt hátra is döltem. Feküdtem a földön ő meg rajtam sírva a nevetéstől és ölelgetett.
-Utállak.-probáltam hüvös lenni, de elmosolyodtam
-Neem, te szeretsz engem! -visítja boldogan és egy hirtelen jött lökettől fordítottam az álláson. Így Ella került alulra. Kissé önelégülten néztem rá hátha inába száll a bátorsága, de a mosolya levakarhatatlan.
Hirtelen közre fogja az arcom és közeledni kezd. Észbe se kaptam, de már az ajkai az enyémeken volt. Viszonoztam a méz izű csókot és a jobb kezemmel beletúrtam a hajába így közelebb húzva magamhoz.
Csodálatos volt, de én húzódtam el, mert eléggé kényelmetlen volt egy kézzel tartani magam.
Ella nevetni kezdett aminek tudtam az okát. Lángolt az arcom, annyira zavarban voltam. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a pillanatnak.