Míg anya beszélt az igazgatóval én a helység előtt ültem és vártam. Egy negyed óra után anya jött ki fáradt arccal.
Mostanában sokat dolgozik és mi se könnyítjük meg a dolgát.
-Anya?-kérdem félve, mert csak el akart menni mellettem
-Csak gyere.-válaszol szűk szavúan, ami megrémiszt
Ki mentünk a suli elé ahol állt az autó, be ültünk hátra anyával.
-Figyelj Isa apád így is ideges, de ha meg tudja, hogy a hugod le lépett akkor örjöngeni fog.-elege van..várjunk mi?
-Olivia elment?-kérdem döbbenten
-Igen, egy másik gyerekkel.-Oliver!
Anya próbálta rejteni, hogy aggódik és, hogy fél, de láttam rajta ezeket az érzelmeket. Amik velünk történnek az nem csak nekünk rossz, hanem nekik is. Vagyis remélem, hogy apára is van valami hatással, mert nem látszik. Bár ő mindig is ilyen volt. Nem akartam anyát azzal nyúzni, hogy mért is csináltam amit. Csak rá dőltem a vállára és csendbe maradtam hátha megnyugszik.
Mikor haza értünk félve mentünk be a házba. Apa a dolgozó szobába várt minket. Nem tűnt mérgesnek, de amit láttam az megijesztett.
-Hol van?-kérdezte hűvösen
-Elment egy fiúval.-válaszol anya érzelemmentesen
-Isabella?-néz rám én meg összehúzom magam és lehajtom a fejem -Ne kelljen még egyszer megkérdeznem.
-Oliver Larsen-nel.-válaszolok szégyelve magamat
Sajnálom Olivia.

*Olivia*

A kanapén ülve beszélgettünk Oliverrel és a nővérével. Emma cikis dolgokat mesélt a gyerekkorukból, amit Oliver folyton probált leállítani. Persze sikertelenül. Nagyon sokat nevettem. Talán sose voltam ilyen boldog, mint akkor, de egyszer csak apa és anya rontott be.
-Hát itt vagy!-szólal meg dühösen apa
Nagyon megijesztett.
-Olivia gyere haza megyünk.-mondja anya finoman
Fel is állok remegve.
-Nem megy sehova.-áll fel Oliver is és mellém áll
-Na ne szórakozz velem te kis taknyos! Olivia haza jön és kész!-kiáltja apa és a kezem után nyúl, de Oliver arréb ránt
-Azt mondtam, hogy nem megy magával.-száll szembe apával
-Ne játsz a türelmemmel kölyök! -szól rá apa
Hirtelen Oliver szülei siettek ide.
-Harry lépj el a fiamtól!-parancsolja Marcus
-Csak Olivia-t akarom és megyünk is.-felel apa
-Nem adom!-állja tovább a szemkontaktust Oliver apámmal
Marcus apám és közénk áll.
-Tűnj el.
-Ti akartátok.-mondja apa és behúz egyet a férfinak
-Apa!-Marcus!-hallatszódnak a féltő kiáltások
-Megyek csak hagyd ezt abba.-állok elé a könnyeimet lenyelve
-Olivia ne!-kiáltja Oliver
-Ne aggódj!-mondom és el hullajtok egy könnycseppet és anya mellé sétálok
-Nem is kell többet aggódnia érted, mert soha többé nem beszélhetsz vele!-mondja apa a végszavát és el indul kifelé
-Igaza van nem kell, hogy közöd legyen hozzájuk.-ért egyet Oliver anyukája is
Még utoljára összenéztünk Oliverrel majd a szüleimet követtem a kocsihoz.
-Otthon kaptok Isabella-val együtt!-rá néztem majd a padlót kezdtem el bambulni
Nem érdekel! Elvetted az egyetlen barátomat már nem tudsz jobban összetörni.
Hazáig senki nem szólalt meg. Mikor be léptünk a házba Isabella a kanapé jobb sarkában ült összekuporodva. Le ültem én is a kanapéra. Isabella sajnálóan nézett rám. Nem értettem, hogy miért aztán leesett.
-Te mondtad el neki, hogy kivel vagyok.-mondom hihetetlenül mire bólogatni kezd -Te szemét!
-Csönd legyen!-ordít ránk apa mire elhallgattan és rá néztünk
-Nem lehetne finomabban?-kéri anya
-Nem! Elegem van! Isabella eddig jó gyerek volt, de mióta Olivia feltűnési viszketekséget kapott azóta meghülyült. Nem figyel órákon, ma kiabált az egész iskola előtt, mint egy idióta és ki miatt? Hát persze, hogy miatta! Olivia kezd nagyon elegem lenni belőled! Anyád mindig miattad veszekedik velem, haza jövök és az fogad, hogy az iskolában fel vagdostad az ereid és minket ok..
-Elég! Ha ennyire engem okolsz mindenért akkor mi a francot keresek itt?! Nem én kértem, hogy meg szülessek! De hamár voltál olyan kegyes, hogy megcsináltál akkor mért nem vagy képes úgy viselkedni, mint egy normális apa a lányával?!-ordítottam rá a szavába vágva mire mindenki ledöbbent kivéve apát
-Akarod hallani az igazságot?-kérdi ridegen
-Milyen igazság?-kérdem félve
-Meg ne próbáld!-fenyegeti anya
-Nem vagy a lányom! -mondta egyenesen a szemembe
-Hogy mi?-kérdem alig halahatóan
-Igen, jól hallottad! Emma nővére az anyád csak ő nem akart téged, de mi be vállaltunk téged.-folytatja, nekem meg elerednek a könnyeim
-Nem kellett volna.-válaszolok hidegen és be megyek a szobámba, de hallottam még, hogy elkezdenek veszekedni
Nem hittem, hogy lehetek ennél is rosszabb állapotban, de mindig van lejjebb.
Csak ülök a szoba közepén, a földön és magam elé bámulok. Már a könnyeim is elfogytak. Nem tudok már sírni. Nem bírok már el több fájdalmat.