[Newt]

A lány némán haladt mellettem. Amióta csak vette a bátorságot, és önerőből elhagyta a Dobozt, egy szót sem szólt. Tekintete azonban lázasan pásztázta a terepet.
Minden zajra, hangosabb megszólalásra a hang irányába kapta a fejét. Kezeit hátra húzta, s az egyikkel átfogta a másik felkarját.
Őszintén szólva... rosszabbra számítottam. Azt hittem hisztiromahot fog kapni, és kezelhetetlen válik. Mert ha Teresa valaha felébred, pontosan ezt a reakciót vártam volna a kómás „hercegnőtől”. De ő jelét sem mutatta a fölösleges lányos cirkusznak.
Vidzont a monoton szótlanság kezdett frusztrálni. Sőt, kissé megijeszteni...
- Mint látod, azért nem kis területet ölel fel a Tisztás - nyögtem ki csak úgy, mellékesen. - Mindennek és mindenkinek megvan a maga helye, feladata. És, mondhatni, semmiben sem szenvedünk hiányt, ami a túléléshez kellene.
Sandra szemöldökráncolva nézett rám. Fűzöld szemeiben milliónyi kérdés és érzés vegyült eggyé.
- Szóval - kezdte kicsit megcsócsálva a gondolatot -, itt éltek. De mióta is? Úgy beszélsz, mintha évek óta lennétek itt - mutatott körbe.
- Nem jársz messze az igazságtól - bólintottam, majd kicsit gyorsabbra vettem a tempót. - A vezérünk, Alby, ő három éve érkezett. Ő volt az első akit felküldtek a Dobozban. Aztán szép lassan követtük mi is...
- Három éve?! - hőkölt hátra a lány. - De mi a francot kerestek ti itt ennyi ideje? Ennyire szívlelitek a hagyományos életközösségi létformát?
A kérdés annyira abszurd volt, hogy fel kellett nevetnem. Kezemet a hasamra szorítva kacagtam, vagy fél percig. Sandra értetlenül meredt rám.
- Elhiheted, hogy mi sem jókedvből csövelünk itt - mondtam, miután sikerült összevakarnom magam. - Ez sokkal bonyolultabb annál, mint azt te gondolnád.
Sandra kétkedve méregetett.
- De valami oka csak van, hogy még mindig itt vagytok.
- Van, hát! - ciccentem az államat vakargatva. - Az, hogy nem találjuk a kijáratot az Útvesztőből.
Mire észbe kaptam, hogy olyat is elfecsegtem, amit nagyon, de nagyon nem kellett volna, a lány már le is csapott az infóra.
- Útvesztő? - fejével a falak felé biccentett. - Így nevezitek a falon túli kócerájt?
- Így - bólintottam megadóan. Már úgy sem tagadhattam le...
Túl szemfüles ez a lány, gondoltam bosszankodva. Vagy te vagy túl nagy barom ahhoz, hogy fölösleges csacsogás nélkül körbevezesd, kontrázott rá a másik énem.
- Eddig csak fiúkat láttam - billentett vissza Sandra megállapítása a valóságba. - Én vagyok itt az egyetlen lány?
Néhány pillanatig eltöprengtem.
Eszem ágában sem volt rá hozni a frászt. De az a tény sem volt túl fényes, hogy szinte beletrafált az igazságba.
- Nem - böktem ki végül miután már ő is lassított a feltűnő hallgatásom miatt. - Van még egy lány. Másfél nappal korábban érkezett, mint te.
- Oh! - grimaszolt. - Ez igazán... öhm. Biztató.
A kétkedését hallva esztelen magyarázkodásba kezdtem:
- Nem olyan rossz ez, mint ahogy gondolod! Mi fiúk is alig vagyunk két tucatnyian. És egyikünk sem kannibál, vagy ilyesmi. Legalább is, jelenleg...
Így van, Newt! Hozd csak rá a szívbajt a marhaságaiddal! Hátha sikítva vágtat vissza a Dobozba, és veti le inkább magát a lyukba, bosszankodtam magamba. De kívülről csak annyi látszott rajtam, hogy az ajkaimat morzsolgatom.
- Aha. Viccesen hangzik - bólintott Sandra, majd megigazította a fekete, pántos atlétáját.
Úgy döntöttem inkább befogom a szám, s addig nem mondok semmit, amíg ő nem kérdez tőlem.
De nem kérdezett.
Nézte ahogy a Tisztársak a dolgukat végzik; az esti rutin öltött formát körülöttünk az alkonyban. Serpenyő konyhájából ínycsiklandó illatok tekergőztek ki az ablakon. A vacsora hamarosan tálalva lesz. Az építők a szerszámaikat rámolták össze, míg a kertészek az ásókat, gereblyéket és vödreiket hordták be a pajta melletti raktárba.
- Tényleg olajozottan mennek itt a dolgok - szólalt meg Sandra, s rám pillantott. - Neked nem lenn más feladatod most?
Meghökkenve néztem rá.
- Ezt értsem úgy, hogy zavar a jelenlétem? Mert ha igen, akkor el kell keserítselek - egy jó darabig még össze leszünk zárva.
Sandra apró, de pillanatnyi grimaszt engedett felém.
- És azok? - mutott az Északi Kapu irányába. - Mind a négy oldal közepén ott terpeszkedik egy ilyen rés. Nem maradt több cement, vagy gondoltátok jobban szellőzik, ha nyílások vannak az orbitális falon?
A hangsúly annyira epés volt, hogy keserű íz jelent meg a nyelvemen. Egyenesen a kapu felé vette az irányt.
Megköszörültem a torkom.
- Szó sincs róla - ráztam a fejem. - Ez az Alkotók műve. Mint a Tisztás, és az azt körülvevő Útvesztő is. Külön funkciója van. - Miközben magyaráztam Sandra lassan bólintott. De nem tűnt épp túl meggyőzöttnek.
Az út hátralévő részét újból csendbe burkolózva tettük meg. Sandra valami gondolati dilemmába mélyedhetett, mert a homlokán halvány ráncok jelentek meg. Akaratlanul is elmosolyodtam.
Közvetlenül a rés előtt állt meg. Kitekintett a betondzsungelbe, majd vissza a kapu szárnyaira.
Sandra úgy nézte a kaput, mintha egész eddigi életében ezeket bámulta volna. Tekintete kiüresedett, izmai elernyedtek.
Aztán megmozdultak. Hangos, fülsiketítő csikorgással csúszott el egymáson a két beton.
Vártam, hogy bepánikol és ijedten rám néz.
De nem csinált semmit. Kissé összerezzent, egy ér a nyakán pár pillanatra kidudorodott, de valójában a szeme se rebbent.
Végig nézte, ahogy a vájatoknak megfelelő huplik egymásba simulnak. Aztán az utolsó néhány centis nyílás is a semmivé lesz. Az Északi Kapu nagyot nyögve pihent meg.
Értetlen ábrázattal meredtem a lányra.
- Ki vagy te, és honnan jöttél? - suttogtam mielőtt még átgondoltam volna a kérdést.
Sandra ekkor riadt fel a kísérteties melankóliából.
- Miért? - kérdezett vissza elbizonytalanodva.
Egy kicsit nagyobbat nyeltem a kelletlenénél, de a torkomat kaparó szárasság nem akart enyhülni.
- Eddig még senki sem bírta ilyen higgadtan végig nézni, ahogy esténként bezárulnak a kapuk - mondtam őszinte hitetlenkedéssel. A hátsó pókösztönöm nyugtalanul karistolta a koponyám.
- Valóban? - Kifejezéstelen arccal fordult ismét a mázsás monstrum felé.
Nem tudtam mit mondhatnék. Az egész annyira szürreálisnak hatott.
Felküldtek egy újabb lányt, miután megüzenték, hogy az első ilyen nemű után senki sem lesz már. Egy lányt, aki ugyan eleinte meg volt ijedve, de most már hült helyét sem lehetett látni rajta az aggodalomnak. Egy lányt, akire akárhányszor ránéztem furcsa, bizsergés fogott el... Ez pedig kicsit sem töltött el nyugalommal!