Valójában semmit nem láttam, vagy érzékeltem abból, hogy merre tartunk, csak akkor eszméltem föl, amikor kilépünk egy ajtón, és beszippanthattam a friss levegőt. Rögtön megbabonázott a finom virágok, valamint a jó idő illata, ám amikor éreztem, hogy egy nagy autó, talán kamion zúgott előttünk, akkor egy pillanatra elborzadtam. Na jó, nem csak egy pillanatra...

-Gyere szépségem, bemegyünk ide hátra -vezetett, és amikor felléptem az ingatag talajra, akkor már biztosra tudtam, hogy egy kamion hátsó felében vagyunk.

Furcsán éreztem magam, mintha mások is lettek volna itt velem, azt hiszem szuszogásokat hallottam beljebbről. Mason leültetett, és egy bilincs segítségével a kezemet a fejem fölé kulcsolta, így nemhogy szabadulni, de tulajdonképpen mozdulni is alig tudtam a kényelmetlen pozíció miatt. Mason helyet cserélt valakivel, bezárták az ajtót, és gyorsan el is indultunk.

-Ejjha baba, Mason elég rendesen kicsinosított téged -térdelt le mellém egy ismerős hang tulajdonosa, és leszedte a fejemről a zsákot, én pedig meglehetősen elképedtem.

-Connor? -hunyorogtam meglepetten.

-Ja. Engem bíztak meg, hogy vigyázzak rátok, ám félek, hogy hamarosan könnyes búcsút kell intenünk egymásnak Mia -mosolygott. MIÉRT MOSOLYOG MINDIG?!

Ignorálva a válaszát, úgy döntöttem, inkább felderítem a terepet szemeimmel. Igazam volt, nem egyedül ücsörgök itt miniruhában... Rajtam kívül három lányt láttam szintén felbilincselt kézzel, egymás mellett szipogva.

-Ők kik? -néztem értetlenül Connor-ra.

-Ugyanolyanok, mint te, mennek a licitálásra -ekkor a fiú odacsoszogott hozzájuk, és levette róluk is a szemfedőt. A lányok riadtan nézelődtek össze-vissza, látszott rajtuk, hogy teljesen meg vannak rettenve.

Az örömkönnyeimet alig tudtam visszatartani, hiszen végre láthattam Lexi-n kívül olyan lányokat, akik ugyanarra a sorsa jutnak, mint én. Azért ez a tudat picit megnyugtatott.

-Én Mia vagyok -mosolyogtam könnyezve, próbálva kapcsolatot teremteni velük. -Nektek mi a nevetek?

-Én... Kira vagyok -szólalt meg először bizonytalanul egy nagyon hosszú, szögegyenes fekete hajú, porcelán arcú lány. Őszintén szólva nem sokat láttam belőlük, eléggé sötét volt itt hátul, de ki tudtam venni a vonásaikat, és az tisztán látszott, hogy ők is ilyen undorító miniruhát viseltek. -Ő itt Olivia -mutatott a közvetlen mellette lévő platinaszőke lányra, aki szégyenlősen odaintett nekem köszönés gyanánt. -Ő pedig Lydia -mutatott Kira most a kicsit arrébb lévő, vörös göndör hajú lányra, aki csak ott kuporodott, de látszólag nem akart beszélgetni. 

-Ti mióta vagytok itt? Hogyan raboltak el titeket? -érdeklődtem belecsapva a közepébe. Egy kicsit végre őszintén el tudtam engedni magam, gátlások, félelmek nélkül, néhány percig visszakaphattam egy darabkáját a régi életemnek, hiszen én egy szörnyen szociális személyiség vagyok, imádok beszélgetni az emberekkel.

-Nemrégiben kerültem ide -kezdte Kira. -Otthon voltam egyedül, amikor egy férfi, vagyis Mason kopogtatott a bejárati ajtón. Kinyitottam, mert miért is ne nyitottam volna ki. Azt mondta, hogy vízvezeték szerelő, és már beszélt anyuékkal, így nyugodtan beengedhetem. Mit tehettem volna? Számtalanszor volt már ilyen, annyi különbséggel, hogy eddig anyuék mindig említették, ha valamilyen szerelő jön és nekem kell majd beengednem. Ezért gyanakodtam egy kicsit, de úgy voltam vele, biztosan csak elfelejtettek szólni. Egy darabig minden rendben ment, bementem a szobámba, hagytam, hogy az állítólagos szerelő végezze a dolgát, aztán elkezdtem furcsállni, hogy nem hallok hangokat, mintha semmit se csinált volna, pedig akkor már bő húsz perce ott volt. Kimentem, azt tettetve, hogy üdítőt kínálok neki, meg akartam nézni mit művel, és itt vétettem el a végzetes hibát... -sóhajtott. -Leütött, és eszméletemet vesztettem -mutatott a fejére, ahol gondolom látszott a sebhely, csak a sötét miatt nem sok mindent láttam belőle. -Körülbelül ennyi. Egyelőre nem bántak rosszul velem, szóval még ég bennem a reménynek egy icipici halvány szikrája, hogy itt maradhatok, és nem valaki más visz el, ahol rosszabb alakok lesznek.

A lány búskomoran lehajtotta a fejét, majd ismét elkezdett szipogni. Láttam mindhármójukon ugyanazt az elkeseredést, fájdalmat, ami valószínűleg rólam is tükröződött.

-Sajnálom -mosolyogtam rá halványan. -Bízzunk a legjobbakban -szorítottam össze a fogaimat.

Olyan szívesen elmeséltem volna nekik a szökési tervemet, időközben már továbbgondoltam, szerintem simán sikerülne pár hónap ittlét után. A bajt Connor jelentette, akit nem tudtam hova rakni, fogalmam sem volt, mennyire megbízható, és hogy egyáltalán akar-e majd segíteni a közeljövőben megszökni.

-Lydia nem hinném, hogy szeretne beszélni, neki megölték a családját, miközben őt elrabolták -húzta el a száját Kira, mire nekem kikerekedtek a szemeim. -Olivia-ról pedig őszintén szólva nem sokat tudok, eddig csak egyszer beszéltünk, Lydia-val viszont egy cellában nyomorogtunk eddig, így akadt elég időnk egymás kiismerésére.

Eléggé kényelmetlen volt itt ücsörögni, és minden buckánál megrázkódni miközben száguldottunk, feltételezem egy autópályán. A beszélgetésünket az szakította meg, hogy megálltunk. Connor békésen játszott a telefonjával mellettünk, ám ahogy a kamion nem mozgott tovább, a szemei elkezdtek félelmet tükrözni, lassan elrakta a telefonját, és meredten fülelt, hátha hall valamit.

-A büdös kurva életbe! -hallottuk a szitkozódást elölről. -Nem azt mondtad, hogy erre nem lesznek rendőrök?! -ordított Mason a társának olyan hangosan, hogy itt hátul bezárva is kristálytisztán hallottuk.

Connor arcán végigsuhant a rettegés, a mi szemünkön viszont a remény apró szikrája csillogott. Rendőrök! Megmenekülhetünk!

-Egy rohadt szót szól bármelyikőtök is, és mindannyiótokat kilyuggatlak! -vette elő a fegyverét határozottan Connor, majd kimondottan rám szegezte. -Egy pisszenést sem akarok hallani! Felfogtátok?

Óvatosan bólintottam egyet, és a többi lány is. Ebben a pillanatban eldőlt, hogy ez a srác biztosan nem fog segíteni a szökésünkben... Rögeszmésen ragaszkodik ezekhez a pedofil emberkereskedőkhöz, bármit megtenne parancsra, és ez őszintén szólva megrémített. Rohadtul megrémített...

Hallhattuk, ahogyan nyílik elől mindkét ajtó, és két férfi, gondolom rendőrök közelednek az emberrablókhoz. Beszélgetésbe elegyedtek, de sajnos csak pár mondatot tudtam elcsípni, azok közül is egy nagyon fontosat, hogy meg akarják nézni mi van itt hátul. Connor arcán ismét látszott a lebukástól való rettegés, de ugyanakkor látszólag kész bármit megtenni a főnöke védelmében. Felénk fordulva halk suttogásba kezdett.

-Mondom mit fogunk csinálni. Velem vagytok, önként vagytok itt, sztriptíztáncosként -eközben elkezdte a kezünket kioldani a bilincsből, egymás mellé rakott minket, és előhúzott néhány párnát, illetve takarót. -Ha bármit kérdeznek, ezt a szerepet vegyétek föl. Ha nem, akkor halottak vagytok. Ha bármi olyat mondotok, ami miatt gyanakodnának ránk, halottak vagytok. Ha egy rossz szót szóltok, halottak vagytok. Ha bármit mondtok anélkül, hogy kérdezne a rendőr, halottak vagytok. Ha menekülni próbáltok, halottak vagytok. Remélem megértettétek! -közölte fenyegetően. -Nem vagyok gyilkos... De ha veszélyeztetni meritek az üzletet, gondolkodás nélkül megölöm bármelyikőtöket -nézett főképp az én szemembe. -Világos voltam? Most pedig nagy mosolyt kérek! Gyerünk!

Bólintottunk mindannyian, és vártunk a csodára... Hátha valami félremegy, valami kicsúszik a szájukon, és elkapják őket. Alig telt el fél perc, nyíltak a kamion hátsó ajtajai, megláttuk Mason-t, egy másik férfit, plusz kettő rendőrt, akiknek az arcára csodálkozás ült ki.

-Uram, remélem tudja, hogy a rakodó térben nem utazhatnak emberek -fordult Mason felé az egyik rendőr.

-Persze, persze, de nézze csak, milyen kényelemben vannak, pokrócokon, párnákon. Nincsen itt semmi baj biztosúr -mondta mézesmázos hangon, megnyerő mosollyal elrablónk.

-Én ezt értem, de ettől függetlenül ez illegális itt. Kérem szálljanak ki -nézett felénk a rendőr. El sem tudom mondani, mennyire remegtem, és reméltem, hogy kiszabadulhatunk innen. -Miért vannak ilyen ruhában a hölgyek? -húzta fel a szemöldökét.

-Azért, mert ők hivatásos sztriptíztáncosok, uram, önként vannak itt velünk -vette át a szót Connor. -Gyakran fuvarozzuk őket, ámbár most első alkalommal fordul elő, hogy egy kicsit kényelmetlenebb körülmények között kell utazniuk, sajnos lerobbant a kisbuszunk.

-Szeretném a hölgyek hangját hallani, szálljanak ki mindannyian, kérem -válaszolta a rendőr.

-Uram, nem hiszem hogy ők most beszélni szeretnének, nagyon kimerültek, és... -próbálta Connor elkerülni, hogy nekünk kelljen megszólalni.

-Azt mondtam, hogy őket szeretném hallani -emelte fel a hangját ellentmondást nem tűrően az egyenruhás. Többszöri kérésére végre mindannyian kipattantunk az autóból. Napfény... Olyan rég éreztem napfényt a bőrömön, szinte simogatóan hatottak rám a meleg sugarak. -Mondjuk ön, itt a fekete ruhában -nézett rám. -Hány éves?

Szemeim elkerekedtek, ereimben megfagyott a vér, egyszerűen fogalmam sem volt, erre mi lehetne a jó válasz. Rettegtem, hogy nem azt a választ adom, amit elvárnak tőlem. -19 vagyok -hazudtam remegő hanggal, műmosollyal.

-Jól van. Személyi igazolványokat, iratokat szeretnék kérni mindenkitől. Öntől pedig jogosítványt -nézett Mason-re a rendőr. Látszott rajta, hogy egy szavunkat sem hiszi el, nem most jött le a falvédőről.

Itt történt az, hogy elszakadt a cérna, nem tudott senki tovább hazudni, a papírok úgyis mindent elárultak volna, plusz gondolom egy emberrabló amúgy se adná ki rendőrnek az iratait, már ha egyáltalán vannak irataik. Pattanásig feszült a hangulat, senki nem tudott megmozdulni, még Mason arcáról is lefagyott a mosoly. A mi esélyünk viszont itt jött el, már éreztem a szabadság ízét, már hallottam a családom, a barátaim hangját, elképzeltem magam a kényelmes, puha, meleg ágyamban, ahol nem kell félnem semmitől... És ekkor eljutottam arra a pontra, hogy mostmár minden mindegy. Ha csak egyetlen százalék esélyem is van a menekülésre, élek a lehetőséggel. De itt egy borzasztó nagy hibát követtem el... Ugyanis a menekülésre egy csöppnyi esélyem sem volt, a halálra viszont annál inkább.

-Ezek emberrablók, elraboltak minket! -ordítottam el magam hadarva, szemeimet összeszorítva, bedobva egy hatalmas bombát, vagyis az igazságot, amivel tulajdonképpen öngyilkosságot követtem el.

Már akkor, amikor megszólaltam, mindenki feszülten nézett rám, ők is tudták, hogy a vesztünkbe rohantunk ezzel a megszólalásommal. A másodperc törtrésze alatt a rendőrök, és az elrablóink is elővették fegyvereiket, majd hatalmas kereszttűz alakult ki, ők lőttek, nem törődve a sikolyainkkal, vagy azzal, hogy kit ölnek meg, mi pedig igyekeztünk fedezéket keresni. Azt láttam, hogy Connor maga elé húzza az egyik lányt, és onnan mögüle lövöldözik, Mason pedig fedezékbe bújt a rendőrautó mögé, a rendőrök szintén búvóhelyet kerestek. Bebújtam a kamion alá, szorosan lehunytam a szemem, befogtam a fülem, és sírva vártam a végét. Nem tudom meddig tartott, nem tudom ki halt meg, ki maradt életben. Nem sokkal később a síri csönd zökkentette ki testemet a szüntelen remegésből...

2021. június 19.