Mason irányította a munkálatokat, mindent szépen elintéztek viszonylag gyorsan, még mielőtt bárki idetalált volna. Persze egy rakás autó elsuhant nem sokkal mellettünk, de nem hiszem hogy túl sokat láthattak a történtekből, pláne hogy eléggé takarásban vagyunk a hatalmas bozót miatt. Mindenesetre senki sem állt meg, belegondolva ez jobb is így, mert úgy valószínűleg csak több holttest lenne miattam... A két lányt nem találták meg, vagy legalábbis én nem láttam őket, de elképzelhető, hogy már halottak.

-Gyerünk, indulás, megyünk tovább -fogott meg Mason a karomnál fogva, és visszacipelt a kamionba. -Örülj hogy nem öllek meg, hülye ribanc -lökött a rakodótér hátuljába, majd Connor-t is betessékelte mellém.

Még mindig sokkhatás alatt álltam, egyszerűen nem tudtam, és nem is akartam megszólalni. A fiú ismét megláncolt engem a bilinccsel, így megint iszonyú kényelmetlen pozícióba keveredtem. A szeméből jelenleg nem tudtam kiolvasni semmit, de most legalább nem az idióta telefonjával játszott, csak nézett maga elé, miközben zötyögtünk ismét az autópályán.

-Kérlek csak egy kérdésre válaszolj, és utána soha többé nem kell szólnod hozzám -néztem rá megvetéssel, mire ő sóhajtott egyet, így feltettem a kérdésemet. -Érzel bármi bűntudatot?

-Mia... -dörzsölte meg orrnyergét. -Nem minden fekete-fehér. Főleg ebben a szakmában. Sokunknak vannak traumáik, amiket lehet, hogy csak így tudunk feldolgozni.

-Mi van? Emberek kínzásával és ölésével akartok traumákat feldolgozni?! Komolyan?! Hallod te, hogy mit beszélsz? -kiáltottam felháborodva.

-Nézd, nem minden rólad szól. Bármennyire hihetetlen számodra, már előtted is próbáltak jópáran megszökni, mind holtan végezték. És igen, ők is bele akartak vonni engem. Azt hiszed olyan különleges vagy, pedig nem, egyáltalán nem. Szökésről álmodozol, amikor egy rohadt szimpla helyzetet sem tudsz nyugodtan lekezelni. Fogalmad sincs a mi világunkról, azt hiszed te más vagy, majd te megváltoztathatsz engem, megváltoztathatsz mindenkit, megmenthetsz mindenkit. Hát képzeld rohadtul nem! Nőj már fel végre! Nem egy nyomvadt filmben vagyunk, ahol minden happy end-el végződik, ez itt a kurva valóság, fogd végre föl! -hadonászott kiabálva, üveges tekintettel.

Bámultam a magam előtt heverő hatalmas hullazsákokat, amik a bukkanók hatására ide-oda tekergőztek. Vajon nekem is van készítve egy? Vajon engem is bele akarnak rakni egy ilyenbe? Ha tekintettel lehetne ölni, Connor már rég halott lenne itt előttem.

-Érzel bűntudatot? -kérdeztem még egyszer, lassabban, összeszorított fogakkal.

-Ha ennyire rohadtul akarod tudni, igen! -bukott ki belőle. -De ez ilyen, emberek nap mint nap halnak meg, én csak hozzáadok plusz egyet a listához, nem nagy ügy -rántotta meg a vállát idegesen, ám láttam rajta, hogy nem minden szavát gondolja komolyan. -Pár percig szar érzés, de aztán elmúlik, mert soha nem ismertem ezt az embert, nem kötődtem hozzá, így nem hagyhatom, hogy felemésszen egy idegen megölése. Ez a munkám. Vagy én ölök, vagy engem ölnek meg.

Ez a fiú tényleg tiszta őrült... Bele se akartam gondolni azokba, amiket mondott, inkább csak tovább szembesítettem őt kérdésekkel.

-Emlékszel, hogy nemrég még azt mondtad, nem akarsz engem bántani? Hogy más vagyok mint a többi lány? Mi lett ezzel? -ráncoltam a homlokomat.

-A dolgok gyorsan változnak errefele -sóhajtott úgy, mint akit éppen halálra idegesítek.

Úgy döntöttem ennyiben hagyom a dolgot, nincs kedvem tovább beszélgetni vele, csak felmegy bennem a pumpa ahogy hallom a hangját, azok után amit tett. Jó lenne, ha megpróbálnék inkább aludni, hiszen napok óta alig pár órát tudtam csak pihenni, azt is borzalmas körülmények között. Nem mintha most kényelmesebb lenne a helyzet, de legalább van párna meg takaró, amiket itt hagytak, gondolom véletlenül. Hiába hunytam le a szemem, akaratlanul is újra és újra lejátszódott bennem, ahogy Connor lelövi Kira-t, és egyszerűen elkezdtem könnyezni. Szerintem ez a rémkép örökre kísérteni fogja a lelkiismeretemet...

Rengeteget gondolkodtam, sírtam, igyekeztem boldog dolgokra gondolni, egy icipici remény is maradt még bennem. Vajon otthon keresnek már engem? Vajon mit gondolnak  a barátaim? Van sejtésük arról, hogy mekkora bajban vagyok, vagy azt hiszik csak egy random pasinál vagyok akit a buliban összeszedtem? Mit gondolhatnak az emberek? Hiányzok valakinek egyáltalán? Amíg ilyeneken törtem a fejemet, megérkeztünk. Hogy hova, arról sejtésem sem volt, de Mason és a másik pasi kiszálltak, Connor is elkezdett pakolászni, tehát ebből arra asszociáltam, hogy ott vagyunk a célállomáson.

-Megérkeztünk? -néztem Connor-ra, hátha kapok biztosabb választ is a következtetéseimnél. A fiú bólintott, majd egy szemfedőt rakott a szememre, és kioldozott a bilincsből, hogy aztán ,,kényelmesebb helyzetben láncolhasson meg újra, immár úgy, hogy elől vannak a kezeim.

Mivel nem láttam semmit, tényleg fogalmam sem volt arról, hogy merre megyünk, kik vannak itt, vagy hogy egyáltalán hol vagyunk. Tömérdek embert hallottam beszélni, nőket férfiakat vegyesen. Időközben át lettem adva Mason-nek, ő pedig egy épületbe vezetett, ahol a tömeg hangja még hangosabbá vált. Hosszú folyosókon mentünk végig, Mason néha odaköszönt egy-egy embernek, míg el nem értünk egy szobához. Itt végre valahára lekerült rólam a szemfedő, és a látvány ami elém tárult, elképesztő volt. Leszámítva a hatalmas vitrinszekrényt, ami tele volt furábbnál furább szexjátékokkal... Maga a szoba falai fehéren díszelegtek, jobb oldalt egy marha nagy francia ágy állt, gondosan beágyazva, vérvörös lepedővel. A vitrinszekrényt mindkét oldalról kisebb-nagyobb polcok, szekrények ölelték föl. Velünk szembe pedig egy másik helyiség állt, a fürdőszoba. Egyetlen dolog volt, amit nem láttam sehol, az pedig az ablak...

-Miután kicsodálkoztad magad, elmondanám hogy fognak zajlani a dolgok -szólt hozzám Mason gorombán. -Egy darabig itt leszel még, amíg színpadra nem szólítanak. Helyezd magad kényelembe, mert sanszos, hogy többé nem nagyon kerülsz ilyen luxus szobába. Amikor a te korcsoportod következik, akkor jövök érted, elvezetlek a tömeg elé, és aki a legtöbb pénzt adja érted, az elvisz, és akár már itt ebben a szuper kis szobában ki is próbálhat téged -kacsintott.

Elképedtem. Olyan nemes egyszerűséggel mondta ki ezeket a szavakat, minta annyi lenne a szóban forgó téma, hogy ki ad többet egy plüssmaciért. De itt emberi életekről, lányokról, nőkről beszélünk basszus! Bele sem akartam gondolni, hány ugyanilyen, ha nem betegebb elméjű, rossz ember áll odakinn, és vár ránk, hogy kielégíthessék vágyaikat fiatal lányok segítségével, akiket megvásárolnak, mint almát a piacon.

Szóval tényleg igaz. Elkerülhetek innen akár a világ másik végébe is, soha senki nem fog rám találni, maximum a végkimerülésig használt holttestemre. A kis szökős akcióm után pedig erősen csodálkoznék, ha Mason túllicitálna mindenkit, és itt tartana. Szerintem örül, hogy végre megszabadulhat tőlem...

-Na, akkor élvezd amíg tart! -vigyorgott, aztán kilépett, és kulcsra zárta az ajtót.

Egyedül maradtam. Nyilvánvalóan első gondolatként az ugrott a fejembe, hogy valahogy ki kell jutnom innen. Megmozgattam fűt-fát a szobában, de még csak egy szellőzőnyílást sem találtam. Egy szendvicset, és egy üveg vizet az asztalon viszont annál inkább... A hasam erősen korgott már, amit reggelire kaptam, azzal nem laktam túl jól. Előbb megittam szinte fél palack vizet, aztán nekiálltam hevesen enni, de az első falat után muszáj volt öklendeznem, így amilyen gyorsan csak tudtam, elrohantam a másik helyiségbe, ahol szerencsére megtaláltam a wc-t, és belehánytam. Semmi baj nem volt a kajával, de egyszerűen nem volt elég erős a gyomrom hozzá, hogy ennyi stressz között, és a fejemben állandóan átsuhanó rémképek között nyugodtan tudjak enni. Úgyhogy ezt annyiban hagytam, inkább koplaltam, és iszogattam a palack vizet, hogy legalább ne száradjak ki. Miután stabilizálódott a rosszullétem, ismét kiutakat kezdtem keresni. Nagy sajnálatomra a fürdőszobában sem találtam ablakot, csak szag-és páraelszívót, hogy valamennyi szellőzés legyen legalább a szagok tekintetében. Milyen nagylelkűek... Átkutattam a fiókokat, szekrényeket is, csak óvszereket találtam, semmi mást, se egy kés vagy bármi ilyesmi, hogyha valaki inkább úgy döntene, hogy inkább véget vet az életének. Van ám eszük ezeknek a hapsiknak... Őszintén szólva, az én fejemben is megfordult, hogy talán jobb lenne holtan. Nem akarom, hogy idegen, idős férfiak meggyalázzanak, használják a testemet, bántalmazzanak, szétcincálják a lelkemet. Nem csodálom, hogy Kira sem bánta a halálát. Bár én eddig tényleg mindig elítéltem azokat, akik öngyilkosságot követnek el, jelenleg eljutottam arra a szintre, hogy véget szeretnék vetni ennek az egésznek még mielőtt elkezdődne. Gyávaság? Lehet... De nem tudom hányan választanák a helyemben inkább a fájdalmat, erőszakot és az örök szenvedést a halál helyett. Ha meglennének a megfelelő eszközök, szerintem már sok lány megölte volna magát itt ebben a szobában. Ott, abban a pillanatban eldöntöttem, hogy amint lehetőségem akad rá, megteszem... Az az apró reményszikrám kezdett egyre jobban elhalványulni, eluralkodott rajtam a kétségbeesés, a rettegés, a bizonytalanság. Nem tudhattam, mit tartogat számomra a holnap. És egyre inkább biztos voltam benne, hogy meg akarom előzni ezt az egészet, nem akarom tudni mi várna rám, nem akarom átélni azt a rengeteg szenvedést, fájdalmat, félelmet...

2021. július 29.