- Mondtam én, hogy semmi nem fog történni - mosolygott rám Owen miközben megálltunk a ház előtt a kapuban.
- Csoda, hogy nem történt semmi - suttogtam.
- Ha rajtam múlik nem is fog - fogta két keze közé az arcom.
- Sajnos nem rajtad múlik - mosolyodtam el szomorúan.
- Ruby nem lesz semmi baj. Én megvédlek. Tudom, hogy nem bízol bennem, tudom, hogy időbe telik neked míg meg tudsz bocsátani. De szeretlek és tudom, hogy te is szeretsz - nézett mélyen a szemembe.
- Igen Owen szeretlek, de nem tudok neked megbocsátani - néztem a szemébe.
Két keze közé fogta az arcom és egy lágy csókot lehelt az ajkamra.
- Én tudok várni - súgta a számba.
Átöleltem a nyakát, hozzá tapadtam nem engedtem, hogy elhúzódjon tőlem. Minden pillanatát ki akartam élvezni mert valószínűleg ez az utolsó alkalom. Hátam a kerítésnek feszült ahogy Owen hozzám simult, kezét pedig a szoknyám alá csúsztatta. A dereka köré fontam a lábaimat, ujjaimat a hajába fúrtam. Owen torkából állatias morgás tört fel, kezével megmarkolta a fenekemet. Ajka a nyakamra siklott én pedig oldalra döntöttem a fejem. Éreztem, hogy a foga karcolja a bőrömet ám ekkor megfeszült.
- Mi a szándékod Ruby? - sziszegte idegesen.
- Ezt akarod nem? A véremet - suttogtam.
- De nem itt. Nem ilyen körülmények közt - jelentette ki.
- De én most akarom, akarlak téged - néztem a szemébe.
- Ruby annyi időnk van még - mosolygott rám.
Az ajkamba haraptam majd bólintottam egyet.
- Persze igazad van - suttogtam.
- Itt leszek a közelben - ígérte.
- Owen nem lesz semmi gond. Eddig se történt semmi - ellenkeztem.
- De - kezdett ellenkezni.
- Owen komolyan ne. Menj el nyugodtan. Nem szorulok a védelmedre. Képes vagyok mégvédeni saját magamat, de úgysem fog semmi sem történni!
- Mindig akkor jön a baj amikor a legkevésbé se számítasz rá - húzta össze a szemét komoran.
- Akkor számítok rá és nem fog semmi se történni - vontam meg a vállam.
- Ahoz képest, hogy a suliban tiszta ideg voltál most nagyon is nyugodt vagy - fürkészett gyanakodva.
- Le van védve a ház - magyaráztam.
- De Max ember - emlékeztetett.
- Az emberek ellen is vannak fegyvereink - mosolyogtam titokzatosan.
- Hát jó - sóhajtott fel és lehajolva megcsókolt. - Holnap látlak?
- Igen ha gondolod elhívhatsz egy randira - jegyeztem meg.
- Benne lennél? - mosolyodott el.
- Nem tudom, kérdezd meg.
- Nos Ruby Folchart akarsz randizni szerény személyemmel?
- Igen.
- Akkor holnap - simogatta meg a hátam.
- Holnap - mosolyogtam majd a füléhez hajoltam. - Szeretlek Owen Salvatore - haraptam gyengéden a fülébe majd elhúzódtam tőle és besiettem a házba.
- Na, hogy ment? - termett azonnal előttem Mo.
- Egész jól, ha nem zavar most elmegyek lefeküdni nagyon fáradt vagyok - mosolyogtam rá fáradtan.
- Rendben menj csak - puszilta meg a homlokom. - Te meg a vadász...
- Szeretem apu - haraptam az ajkamba.
- Tudom kincsem, de biztos vagy benne, hogy megbízhatsz benne? - kérdezte.
- Mindenki megérdemel egy újabb esélyt - néztem rá.
- Igen ez igaz. Na menj aludd ki magad - simította meg a karom.
- Okés. Szeretlek apu - öleltem meg majd a lépcső felé vettem az irányt.

●◎○

Nyugalmat erőltetve magamra hívtam fel Max telefonszámát.
- Ruby. Szia minden oké? - kérdezte vidáman.
- Elég a köntörfalazásból, te tudod ki vagyok én is tudom te ki vagy - válaszoltam.
- Így a helyzet mindjárt más - szólalt meg némi hallgatás után.
- Szeretném ezt az egészet egyszer és mindenkorra befejezni. Legyél a Hyde Parkba fél óra múlva. Én ott leszek.
Mielőtt válaszolhatott volna kinyomtam a telefont majd a matrac alól elővettem a nagyi varázs könyvét. Párszor már próbáltam varázsolni és egész jól ment. Arra az oldalra lapoztam amin az álomba bocsátás varázsigéje volt. A bűbáj egy órán keresztül volt hatásos, annyi idő bőven elég lesz nekem. Elismételtem a varázsigét majd, hogy megbizonyosodjak róla, hogy működött átmentem Leahoz. Mélyen aludt, hiába paskoltam meg az arcát nem ébredt fel. Behúztam az ajtót, lementem a lépcsőn és kiléptem a házból. Zsebre vágott kézzel indultam el a járdán a metró állomás felé.
- Tudtam, hogy forralsz valamit a fejedben - hallottam Owen hangját.
Feszülten fordultam meg.
- Owen - suttogtam.
- Bármire is készülsz nem engedhetem, hogy megtedd!
- Véget akarok vetni ennek az egésznek! Pontot tenni a végére.
- Nem! Ruby nem teheted! Ez öngyilkosság!
- Nem tudsz megállítani - ráztam meg a fejem.
- Vámpír vagyok Ruby!
- Nem kell rá emlékeztetned - léptem oda hozzá és megcsókoltam. - Szeretlek és ha te is szeretsz akkor hagyod, hogy elmenjek. Nagyon sajnálom - súgtam majd kitörtem a nyakát.

●◎○

Nem féltem. Beletörődtem a sorsomba. Inkább halok meg mint, hogy egész életemben menekülnöm és bújdosnom kelljen. Max már itt volt az egyik padon ült. Odasétáltam hozzá és leültem mellé.
- Kételkedtem benne, hogy tényleg eljössz-e - szólalt meg.
- Én hívtalak. Miért ne lettem volna itt?
- A vámpírod igazán védelmező, de nem hibáztatom. Még a legerősebbek is elgyengülnek. Sajnálom, hogy így kell végződnie igazán megkedveltelek, de a munka az munka - sóhajtott fel.
- Itt vagyok, de nem ingyen. Szeretném ha békén hagynátok Owent!
- Szép is a szerelem. Feláldozod magad csakhogy őt megmentsd. Bátor lány vagy Ruby Folchart - kuncogott fel miközben elővett egy tőrt a dzsekijéből.
Hallgattam, szívem a torkomba dobogott, tenyerem izzadt.
- Kár, hogy az áldozatot hiába való - sziszegte és villám sebesen mozdulva a mellkasomba mélyesztette a tőrt.
Mintha tűz mart volna belém. A fájdalomtól alig kaptam levegőt. Hörgő hang tört fel a torkomból, leestem a földre, ujjaimmal a fűbe markoltam.
- Szegény kis drága Ruby. Megöleted saját magad a vérszívód kedvéért. Az a rossz hírem, hogy a drága kis Owened így is meg fog halni - rugott a gyomromba.
- Ne - nyögtem köhögve.
Egy sötét árny oldalról Maxbe csapódott és leteperte a földre.
- Szállj le a menyemről - sziszegte Damon és kitépte a szívét.
- Ruby, Ruby. Szerelmem - hajolt felém Owen.
- S-s-sajnálom - dadogtam hevesen zihálva.
- Nem, nem fogsz meghalni. Igyál Ruby könyörgöm - harapta meg a csuklóját és az ajkamhoz nyomta.
- Szeretlek - leheltem.