Lily

- Nem! Kizárt dolog, Ian! - tiltakoztam. - Biztos, hogy nem ülök be még egyszer egy horrorfilmre, sem ebben az életemben, sem pedig egy másikban, szóval felejtsd el! - Ian ezek után már nem vitatkozott velem tovább. Gondolom látta, hogy velem azt nem érdemes, mert úgyis én nyerek:)

- Jó, jó, megértettem. - adta meg magát. - Nincs több horror.

- Köszönöm! - mondtam elfojtott nevetéssel, amit Ian egy apró kacagással díjazott.

- De akkor mit nézzünk? Már nincs túl sok időnk, hogy jegyet vegyünk, szóval gyorsan kéne választani. - jelentette ki, mire leesett, hogy az időnk kilencven százaléka arra ment el, hogy veszekedtünk azon, hogy horrort nézzünk-e vagy ne.

- Passz... - mondtam, két kezemet összefonva a nyakam mögött. - Nézzük meg azt a filmet, aminek az a nagy sárga golyó van a poszterén! - villant be az ötlet?

- A Pixelre gondolsz? - kérdezte Ian röhögve, fél szemöldökét felvonva.

- Mittomén' hogy mi a címe! Azt nézzük meg és kész! - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire Ian csak egy szemforgatással válaszolt, és egy "felőlem" kíséretében elindult megvenni a jegyeket.

*

- Na látod, ettől a filmtől legalább nem lesznek rémálmaim! - mondtam röhögve, miután kiléptünk a teremből.

- Nem tudhatod! - röhögött Ian. - Lehet, hogy Pacman fog üldözni álmodban.

- Szörnyű vagy! - mondtam nevetve, és félkézzel belebokszoltam a vállába.

- Ugyan már, tudom, hogy szeretsz! - mondta Ian, majd kacsintott egyet. Közben bementünk egy pizzázóba, és beültünk az egyik boxba.

- Azért ne bízd el magad! - mondtam, direkt húzva az agyát, de Iannek erre a kijelentésre a plafonig szökött a szemöldöke. De a tekintetéből egyértelműen látszott, hogy ő is csak poénkodik.

- Ugyan már, mikor szoktam én elbízni magam, ha? - vigyorgott. - Ugyanezt mondhatnám én is neked! Egy percig se gondold, hogy te vagy az egyetlen lány. - Ian most már egészen sátáni mosolyra húzta a száját.

- Na ne mondd! - kiáltottam fel. - És akkor ezt most el is kéne hinnem, hm? - folytattam gonoszkodva. - Így is szerencséd van, hogy hajlandó voltam egyáltalán szóba állni veled!

- Teeeeeee! - nevetett Ian, majd a boxból hirtelen felém indult, én pedig megpróbáltam elmenekülni. Felpattantam olyan gyorsan, ahogy csak bírtam, és próbáltam elszaladni, de Ian elkapta a csuklóm, és visszarántott a helyemre, egészen pontosan bele az ölébe. - Mond még egyszer. - kérte halkan, de nem egészen értettem, hogy mit is akar pontosan.

- M..mit mondjak? - kérdeztem zavarodottan. Nyilván nem láthattam magam, de biztosan tudtam, hogy az arcom olyan vörös, mint egy rák.

- Mondd, hogy szerencsém van, amiért egyáltalán szóba álltál velem. - ismételte meg, amit az előbb mondtam, majd arcára huncut vigyor ült ki. Egyszerűen képtelen voltam megszólalni, úgy éreztem, hogy a világ megszűnt forogni alattam. Ian még jobban elmosolyodott, majd lassan felém kezdett hajolni, de amikor a szánk már csak alig egy milliméterre volt egymástól, még közbeszóltam.

- Szerencsés vagyok, hogy egyáltalán szóba álltál velem. - mondtam ki végül - csak éppen fordítva - ami kért.

- Nem is lehetnék szerencsésebb. - fűzte még hozzá, majd lágyan megcsókolt.

*

Csak késő este értem haza, olyan 11 körül. Beléptem a lakásba, reflexből lerúgtam a cipőmet, a dzsekimet pedig az akasztóra dobtam, majd megindultam a szobám felé. Már éppen csuktam volna be magam mögött az ajtót, amikor zajokat hallottam a bátyám szobájából. Közelebb mentem, és a fülemet az ajtóra tapasztottam, hogy jobban halljak. Onnan már egyértelmű volt, hogy sírást hallok. Azonnal a kilincsért nyúltam, és úgy trappoltam be a szobába, mint egy buldózer. A bátyám a földön ült az ágya mellett, két karját a matracon tartva, fejét karjaira hajtva zokogott a sötétben.

- Thomas... - mondtan halkan, két kezemet a szám elé kapva. Azonnal odapattantam, leguggoltam mellé, és átöleltem. Ezután lassan felemelte a fejét, és rám nézett. A szemei szinte teljesen pirosak voltak a sírástól, alatta óriási sötét karikák éktelenkedtek. Arca kipirosodott és puffadt volt, rászáradt könnyekkel díszítve. Sosem láttam még ilyennek. - Úristen, mi történt? - kérdeztem kétségbeesetten, egyik kezemmel végigsimítottam a hátát.

*

Ismered azt az érzést, amikor este háromnegyed tizenkettőkor egy szál pólóban és rövidnadrágban szeled át a fél várost, miközben majdnem jéggé fagysz? Valószínűleg nem, mert te nem vagy akkora idióta, mint én. Na de nem is ez a lényeg. Miután Thomas elmesélte, hogy mi történt... képtelen vagyok elmagyarázni, hogy mit éreztem akkor. Mérhetetlenül dühös voltam. Egy szempillantás alatt elindultam, egyenesen Dylan hotelja felé. Fogalmam sem volt, hogy miért, vagy hogy mit akartam ezzel elérni, de azt tudtam, ezt nem fogom szó nélkül hagyni. Nem fogom hagyni, hogy bántsa a bátyámat. Jelen pillanatban nem számított, hogy a kezeim és a lábaim is majdnem lefagytak, és az ujjaim már szinte lilák voltak. Olyan szinten felment bennem az adrenalin, hogy egy idő után már nem is éreztem. Csak mentem és mentem, amíg meg nem érkeztem a hotelhez. Villamsebességgel rohantam fel Dylan szobájához, és bekopogtattam, jobban mondva dörömböltem. Egy pillanatra lefagytam, mert nem tudtam, hogy mint is fogok majd mondani neki. De abban a pillanatban, amikor kinyitotta az ajtót, minden aggodalmam eltűnt. Megláttam, és mindkét kezem akaratlanul ökölbe szorult. A szemei vörösek és puffadtak volna, a vak is meg tudná mondani, hogy sírt, de ez engem egy cseppet sem érdekelt. Érezze is szarul magát, azok után, amit a bátyámmal művelt.

Mikor meglátott engem az ajtó túloldalán látszott, hogy eléggé meglepődött. De az még nagyobb meglepetés volt, ami utána következett. Az egyik kezem szinte gondolkodás nélkül meglendítettem, és még mindig ökölbe szorított marokkal Dylan arcába csaptam. Dylan feje hátra bicsaklott, majd két kezével gyorsan a szája elé kapott. Az egyensúlyát nem tudta megtartani, ezért óriási huppanással esett a földre. Látszólag köpni-nyelni nem tudott. Meg akart szólalni, de egy hang sem jött ki a torkán. De én azért beszéltem helyette.

- Tudod Dylan... abban a 20 percben, amíg ideértem, lejátszottam ezer és egy forgatókönyvet a fejemben, hogy majd mit fogok mondani neked. De rájöttem, hogy semmi értelme nincsen itt hegyibeszédet tartanom neked. Szerintem anélkül is nagyon jól tudod, hogy ezt miért kaptad. Egy leírhatatlanul nagy fasz vagy, remélem tudod. És azt is remélem, hogy a pokol legmélyebb bugyrában fogsz megrohadni. Mert ez az, amit érdemelsz. - mondtam, majd megfordultam, és az ajtót becsapva magam mögött hazaindultam.

Dylan

6 hét telt el. És bizton állíthatom, hogy ez volt életem legrosszabb 6 hete. És még nincs vége. Bár szerintem ennek már sohasem lesz vége. A második filmet is sikeresen leforgattuk, annak ellenére, hogy a forgatás utolsó hétéiben eléggé csípős volt a hangulat. És a legfurább az, hogy a többiek semmiről sem tudtak. Csak annyit, hogy Thomas meg én szakítottunk. Őszintén, nem én akartam lenni az, aki elmondja nekik, hogy "megcsaltam" Thomast. Arra vártam, hogy majd ő maga beavatja őket, de ez sosem történt meg. Szóval annyiban hagytam. Ha Thomas nem akarja, hogy a barátaink tudjanak róla, akkor én tiszteletben tartom, elvégre ez a minimum...

A forgatas befejezése után persze meg lefutottuk a szokásos köröket. Miután bemutattak a filmet, rengeteg interjút kellett adnunk, de szerencsére Wes elintézte, hogy azért mégse legyen túl sok. Miután ez az időszak is lejárt, a társaság mondhatni szétszéledt. Mondjuk inkább csak az én nézőpontomból. Tudom, hogy a többiek össze-összefutottak néha. Engem is sokszor hívtak, de nem voltam hajlandó kimozdulni a lakásból. Csak otthon ültem minden nap, és hagytam, hogy a magány és a szomorúság belülről felemésszen.

*

A telefonom csörgésére ébredtem. Először nem foglalkoztam vele, nem akartam felvenni. De aztán rájöttem, hogy valami most más. Ez egy másfele csengőhang. Amit azért állítottam be egy bizonyos személynek, hogy ne érjenek meglepetések. Shawn. Mikor realizáltam, hogy tényleg ő hív, azonnal a telefonomért nyúltam, és fogadtam a hívást.

- I-igen? - szóltam bele félve.

- 5 perc múlva várlak lent a hotel parkolójában. Ne késs. - mondta, és már bontotta is a vonalat. A szememből azonnal minden álmosság eltűnt. Kipattantam az agyból, rekordgyorsasággal felöltöztem, és felvettem a cipőm, majd elkezdtem rohanni a parkoló felé.

Mikor kiértem Shawn már ott várt rám egy fekete, sötétített ablakú autó mellett. Remek, ez máris jól kezdődik. Lassan odasétáltam hozzá, de mindvégig a földet pásztáztam, nem mertem a szemébe nézni.

- Beszállás! - utasított, én pedig egy szó nélkül csináltam, amit kért. Abban úgyis elég jó vagyok...

Tehát beszálltam az anyósülésre, Shawn pedig beszállt a vezetőülésre. Egy ideig mindketten csendben ültünk a kocsiban, Shawn csak vezetett, de fogalmam sem volt, hogy vajon hova is mehetünk. Egy idő után már nem bírtam tovább, és megtörtem a csendet.

- M-mit akarsz tőlem? - kérdeztem dadogva.

- Tudod Dylan... lehet hogy azt mondtam, nincs szükségem a pénzedre. De tudod változott a terv. De ne aggódj, nem kell 20 milliót adnod. Ezúttal nem. Csak három millára van szükségem. - jelentette ki.

- É-és... És mivan, ha nem adok? - Meg kellett kérdeznem, mert tudtam, hogy itt meg nincs vége.

- Az legyen meglepetés. - mondta, és gonosz mosolyra húzta a száját.

- Ne csináld ezt velem Shawn... kérlek, én... - könyörögtem, de félbeszakított.

- Idefigyelj bazdmeg! Ez nem egy baráti szívesség volt, hanem egy utasítás, megértetted?! - harsogta, leszakítva tekintetét az útról.

A válaszadásra már nem volt időm. A következő pillanatban éles dudaszó hasított a levegőbe. Majd minden elsötétült.