Dylan

Egész éjszaka nem aludtam. Csak forgolódtam az ágyban. Majd felkeltem és elkezdtem járkálni a lakásban. Leültem a konyhában, ettem, ittam, visszafeküdtem az ágyba, és újra megpróbáltam aludni, de nem ment. Megint felkeltem, és bekapcsoltam a netflixet a tv-n, hogy legalább valamivel le tudjam kötni a figyelmemet, de képtelen voltam rá. Az agyam szüntelenül kattogott. Hol Shawn-on, hol Thomason, hol pedig azon, hogy most mihez fogok kezdeni. Hiszen... én ismerem Shawnt. Mondjuk. És tudom, hogy bármire képes lenne annak érdekében, hogy megkapja amit akar. Akár gyilkosságot is hajlandó lenne elkövetni. És abban is biztos vagyok, hogy profin csinálná. Nem esne bele abba a hibába, mint 12 éve, és most nem hagyná, hogy a zsaruk elkapják, és újra lecsukják.

Minden lehetséges verziót alaposan sorra vettem, és többször is lejátszottam a fejemben, de végül arra jutottam, hogy ennek csak úgy lehet véget vetni, ha megteszem, amit Shawn akar tőlem. Nincs más lehetőségem.

Eszembe jutott, hogy szólok a rendőrségnek. De ha Shawn valahogyan kimagyarázza magát, akkor biztos, hogy betartja az ígéretét, vagy... vagy valami sokkal rosszabbat. Ezt nem kockáztathatom, hisz már így is annak az embernek az életével játszom, akit a világon mindennél jobban szeretek.

Az sem lehetőség, hogy elmeneküljünk innen. Hiszen még a filmet sem forgattuk le, sőt, nem hogy a másodikat, még a harmadikat sem. Meg hát... Thomasnak is van saját élete, és nem kérhetem, hogy mindent hagyjon hátra azért, ami a múltamban történt. És száz százalék, hogy Shawn akkor is megtalálna minket...

Ha az egyetlen esélyem arra, hogy megvédjem Tommyt az az, hogy szakítok vele.. pontosabban... elérem, hogy meggyűlöljön, és ő szakítson velem... hát legyen. Nem tehetek mást. Nem sodorhatom még nagyobb veszélybe, hiszen így is mondhatni hajszálon függ az élete úgy, hogy még csak nem is tud róla. Ha valami történne vele, az örökre az én lelkemen száradna. Tudom, hogy ez azt jelenti, hogy össze kell törnöm a szívét, és ezzel együtt a sajátomat is. De csak remélni tudom, hogy majd egyszer túllép rajtam, és elfelejt. Hogy majd talál valakit, akivel boldog lehet. Aki mellett biztonságban van. Aki meg tudja adni neki azt, amit én nem tudtam. Nem tudom, hogy én képes leszek-e valaha is túltenni magam rajta, elfelejteni pedig végképp lehetetlen lenne. Tudom, hogy mindig szeretni fogom. Remélem egyszer el tudom mondani neki, hogy miért tettem azt, amit tettem. Remélem, hogy egyszer majd megérti. Remélem, hogy egyszer majd megbocsájt...

Miután eldöntöttem, hogy muszáj lesz megtennem azt, amit Shawn kért tőlem, folyamatosan azon agyaltam, hogy hogyan kéne csinálnom. Hogyan érjem el, hogy szakítson velem. Sok minden eszembe jutott, de mindent csípőből elvetettem. Nem tudom, hogy miért. Valószínűleg csak azért, mert a szívem ösztönösen próbált meg rávenni arra, hogy ne tegyem ezt magammal. Hogy találjak ki valami más megoldást. De ezúttal muszáj volt az agyamra hallgatnom, a józan eszemre. Mert itt most Thomas a legfontosabb. Nem hagyhatom, hogy bármi történjen vele. Sosem bocsájtanám meg magamnak.

*

Reggel az ébresztőórám szokatlanul hangos és zavaró csipogására ébredtem. Egy szempillantás alatt kinyomtam, majd a kezembe vettem a telefonom, hogy megnézzem mennyi az idő. 6:15. Remek, úgy tűnik sikerült körülbelül hajnali fél négykor elaludnom, ami azt jelenti, hogy tudtam egy picivel kevesebb mint három órát aludnom. Fenomenális, de tényleg. De az volt a legfurcsább, hogy nem voltam álmos. Kipihentnek sem mondhatom magam, de nem éreztem fáradtságot. Olyan volt, mintha még mindig aludnék, és egy álomban lennék, ahol soha semmit nem érzel. Mintha lebegtem volna. Azt kívántam, hogy ébredjek fel, Thomas mellett, a lakásában. Hogy rájöjjek, ez az egész csak egy borzasztón rémálom, és hogy Shawn még a nevemet is elfelejtette. De éppen ellenkezőleg arra kellett rájöjjek, hogy ez itt a kő kemény valóság, amit - bármilyen keményen is próbálkozok - képtelen vagyok megváltoztatni.

Miután sikeresen kikászálódtam az ágyból, felöltöztem, és bedobtam egy gyors reggelit. Nem mintha lett volna hozzá étvágyam, de na.. enni azért kell... Utána pedig úgy döntöttem, hogy nem ártana kicsit kiszellőztetnem a fejem. Úgy hátha megyek is valamire. Szóval felkaptam a cipőm, magamhoz vettem a belépőkártyát a szobához, és megindultam a lift felé, onnan a kijárat felé, azután pedig a legközelebbi park felé vettem az irányt. Amint kiléptem az épületből, azonnal megcsapott a kora reggeli hűs levegő, de egyáltalán nem bántam. Nagyon is jól esett a kissé csípős szél a bőrömön. Egy pillanatra úgy éreztem, ahogyan csak álltam ott a hűvös szellőben, hogy egykettőre minden gondom elszállt. Mintha sosem lettek volna. De ez a pillanat sajnos fájdalmasan hamar ért véget. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is illant, a helyébe pedig a rideg valóság, és a kiábrándító tények léptek. Vagyis hogy nemsokára meg kell lépnem életem valószínűleg egyik legnehezebb és legszomorúbb döntését. De - mint ahogy ez már annyiszor végigsuhant az agyamon - nem tehetek ellene semmit.

Elsétáltam a parkig, ami csak öt percre van a hoteltól, majd kerestem egy kis félreeső padot, hogy egy kicsit egyedül maradhassak a gondolataimmal. Nem mintha ilyenkor -szombaton reggel hat órakor -olyan sok ember lézengene a parkban, de akkor is. A lehető legtágabb értelemben szükségem volt a magányra. Úgy éreztem, hogy legszívesebben az egész világ elől elzárkóznék. Legalább csak egy kis időre. Szerencsére találtam egy viszonylag eldugott kis zugot, ahol nem kellett félnem, hogy bárki is megzavar. Leültem a padra, becsuktam a szemem, és hátrahajtott fejjel próbáltam élvezni ezt a kis időt, amikor még minden jónak tűnik, és semmi sincsen elbaszva. Ha most egy idegen rám nézne, valószínűleg azt látná, hogy van itt egy srác, aki megpróbálja a a legjobbat kihozni a tökéletes életéből. De senki nem lenne képes arra, hogy meglássa, ami a külsőségek mögött van. Hogy belülről már szinte halott vagyok. Hogy úgy érzem, már semmi értelme az életemnek. Hogy azt kívánom, bárcsak vége lenne már...

A relaxálás kimondhatatlanul jót tett a lelki világomnak. Igaz, hogy semmit nem oldott meg, de ez egyike volt azon kevés cselekedeteimnek, amik nem is rontottak a helyzeten. egyszerűen minden csak...normális volt. Hallgattam, ahogy a szél finoman végigfut a park minden egyes fájának az összes ága között. Ahogyan a madarak lassan felébrednek, és madárcsicsergéssel színesítik meg ezt a szokásosnál még szürkébb reggelt. A nap is szépen lassan araszol felfelé az égen. Szinte szabad szemmel lehetett látni, ahogyan a fák árnyékai változtak a nap mozgásával együtt. Az egész egyszerűen olyan idilli volt. Kár, hogy semmit nem old meg. De legalább sikerült kitisztítanom a fejem, és végre megpróbálhattam normálisan gondolkodni. Ki kellett találnom egy tervet, és ehhez pont erre a nyugodt környezetre volt szükségem, mindentől távol. Távol a várostól, távol az emberektől. Távol a problémáimtól...

Egyszer csak bevillant valami, aminek semmi köze nem volt az egész ügyhöz. Nem tudom, hogy miért jutott eszembe. Azt sem tudtam, hogy egyáltalán emlékszem még erre a dátumra, de minden valószínűség szerint igen. Ma van Britt szülinapja. Ez az egy emlékfoszlány sok másikat is felhozott. Például amikor először találkoztunk. Amikor először csókolóztunk. Amikor összejöttünk. Amikor szakítottunk, és amikor végleg elment. A Brittel való közös emléket szélviharként söpörtek végig az agyamon. De nem éreztem szomorúságot, és azt sem éreztem, hogy hiányozna nekem. Szimplán nosztalgikus érzés volt visszagondolni arra a hat évre amit együtt töltöttünk el. Lehet, hogy már nem szeretem őt, és ezen már semmi sem változtat. Hiszen én Thomasba vagyok szerelmes. De az tagadhatatlan, hogy valaha Brittet is szerettem. És örülök neki, hogy nem haragban váltunk el. Aztán hirtelen fejbe vágott a felismerés. Brittre van most szükségem.

*

Valaki halkan kopogtatott az ajtón. Én éppen a bőröndömmel szenvedtem, úgyhogy nem volt időm kinyitni, ezért csak egy "nyitva van" felkiáltással jeleztem, hogy akárki is az, vagy jöjjön be, vagy tűnjön el. Hallottam, ahogyan kinyílik, majd becsukódik mögöttem az ajtó, de a vendégem egy szót sem szólt. Én viszont túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy hátraforduljak, mert továbbra is azzal szenvedtem, hogy minden cuccom elférjen a bőröndömben, ami szinte lehetetlen küldetésnek számított. Ez volt az igazi Mission Impossible... Aztán lépteket hallottam a hátam mögül, majd egyszer csak két kéz fonódott a derekam köré, egyre közelebb húzva magához, és éreztem, ahogyan egy puszi landolt a nyakamon.

- Tommy... - Csak ennyit sikerült kinyögnöm. Thomas lassan maga felé fordított, majd puha ajkait az enyéimnek nyomta. Kezeimet a nyaka köré fontam, az övéi pedig továbbra is a derekamon pihentek.

- Mondd csak hová készülsz? - kérdezte kíváncsi tekintettel.

- É-én csak.. szóval.. hazamegyek. Meglátogatni anyát, meg a nővéremet. - válaszoltam némi gondolkodás után, mert még semmi fedősztorit nem találtam ki.

- Értem - mondta mosolyogva, karjait egy pillanatra sem vette le a derekamról. - Akarod, hogy veled menjek? - kérdezte, mire óriási gombóc keletkezett a torkomban. Kizárt dolog, nem engedhetem meg, hogy velem jöjjön.

- H-hát.. - dadogtam. - Én nem hiszem, hogy.. hogy ez olyan jó ötlet lenne... - nyögtem ki végül. Arra számítottam, hogy Thomas csalódott lesz vagy szomorú, esetleg megbántott. De a tekintete megértést tükrözött. És kíváncsiságot.

- Semmi gond. - mondta halkan, egy apró puszit nyomva a homlokomra, továbbra is a karjaiban tartva. - Szabad tudni miért? - kérdezte angyali hangon. Meggyőződésem, hogy ebben a fiúban soha egy csepp rosszindulat sem volt még senki iránt. Egy legyet sem tudna bántani.

- Persze.. Én csak... tudod nagyon hosszú ideje már, hogy anyáékkal csak hármasban legyünk. Talán évek is elteltek azóta, mióta utoljára töltöttünk el együtt egy kis időt. Csak mi hárman. És megígértem nekik, hogy most végre együtt lehetünk egy kicsit. - hazudtam. Borzasztó érzés volt hazudni Thomasnak, de ezt kellett tennem, hogy minden a terv szerint menjen. Újra és újra emlékeztetnem kellett magamat, hogy ezt mind Tommy érdekében teszem. Azért, hogy ő biztonságban legyen.

- Teljesen megértem. - bólogatott mosolyogva. - Menj csak. - mondta, és újra megcsókolt.

*

- D-Dylan? - kérdezte, az álla szinte már a padlót súrolta. - Te meg mit keresel itt?

- Szia Britt... - köszöntem lesütött szemmel. - Bejöhetek? - A lány egy pár másodpercnyi hezitálás után kitárta előttem az ajtót, és félreállt, hogy be tudjak menni. Szóval egy szó nélkül beslisszantam mellette, ő pedig követett, majd becsukta a hátunk mögött az ajtót.

- Dylan... miért vagy itt? - tette fel a leglényegesebb kérdést. A hangjában egy fikarcnyi dühöt vagy ellenszenvet sem véltem felfedezni. Csak zavarodottságot, értetlenséget és némi kíváncsiságot.

- Britt... én tudom, nagyon jól tudom, hogy semmi jogom nincsen ehhez, és azt is tudom, hogy neked mindezzel ellentétben minden jogod és okod megvan arra, hogy utálj engem, de... - Britt félbeszakított.

- Én nem utállak téged.

- Tessék? - kérdeztem vissza, mert ezt nem igazán akartam elhinni, azok után, hogy mekkora seggfej voltam vele. Igaz, hogy nem haragban váltunk el, de attól még biztos voltam benne, hogy belül tényleg utál engem. De ezek szerint tévedtem.

- Én nem utállak téged. - ismételte meg, ezúttal egy kicsit hangosabban. - Nos? Miért jöttél? - tette fel újra a kérdést.

- Én... én azért jöttem, mert... - kezdtem szerencsétlenül dadogva. De vettem egy egy nagy levegőt, és viszonylag higgadtan folytattam. - Egy szívességet szeretnék kérni. Egy óriási, óriási nagy szívességet. És akár hiszed, akár nem, egy élet múlik rajta, Britt. Szó szerint.

- Úristen... - motyogta, és lassan leereszkedett a kanapéra, én pedig helyet foglaltam mellette. - Mit kéne tennem?

És akkor elmondtam neki. Mindent. Hogy mi történt tizenkét évvel ezelőtt. Hogy Shawn megjelent nálam, és hogy mit akart. A történetet már zokogva fejeztem be, Britt vállába fúrva a fejem.

- Szóval ez a Shawn azt akarja, hogy meggyűlöltesd magad vele, vagy különben megöli őt...igaz? - Csak bólintani volt erőm. Egy szót sem tudtam kipréselni magamból. De összeszedtem magam, és folytattam.

- Arra akarlak megkérni, hogy gyere vissza velem, és játszd el, hogy együtt vagyunk. Thomasnak el kell hinnie, hogy megcsaltam őt. És azt kell gondolnia, hogy már nem szeretem őt többé. Hogy újra téged szeretlek. És hogy a viszonyunk már régóta tart. Tudom, nagyon jól tudom, hogy ez milyen kegyetlenség, és hogy mennyire össze fogja ez törni, de...

- Te csak meg akarod védeni őt. Az életéért küzdesz, Dylan, ebben nincsen semmi kegyetlen. - monda Britt, majd végigsimította az arcom. - Csak az kell, hogy rajtakapjon minket, igaz? - kérdezte, mire ismét csak bólintottam.

*

- Rendben. Mondtam Thomasnak, hogy hétkor érünk haza. És biztos vagyok benne, hogy eljön hogy találkozzunk. Legalábbis nagyon remélem. Ha mégsem, majd valahogy máshogy intézem el, hogy megtudja... vagyis azt higgye, hogy megtudja... - mondtam szomorúan. A szívem majd kiesett a mellkasomból. - Ha halljuk az ajtónyílódást, vagy kopogtatást, akkor... - nyeltem egyet. - Akkor csókolózni kezdünk. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha a konyhába mennénk, mert ha kopogtat, akkor azt hiheti, hogy onnan nem hallottuk. Majd bejön, és...és észrevesz minket.

- Rendben. Gyerünk. - bólintott Britt, majd a karomnál fogva behúzott a konyhába.

Thomas

Éppen most értem oda a hotelhoz, ahol Dylan szállt meg. Már alig vártam, hogy végre találkozzunk. Akkor is, ha alig egy napra ment el. Így is hiányzott. Mikor a lift felért Dylan emeletére, egyenesen az ajtajához indultam. Bekopogtam, de semmi válasz. Megint kopogtam, de ismét semmi. Tudtam, hogy itt van, mert az ajtó alatt kiszűrődött a fény. Megfogtam a kilincset, és lenyomtam. Az ajtó nem volt zárva. Besétáltam a szobába, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Apró neszeket hallottam a konyha irányából. Dylan biztosan főz, vagy valami ilyesmi. Megindultam tehát arrafelé. De amikor benyitottam a konyhába, úgy éreztem, hogy megállt a föld, és köpni-nyelni nem tudtam. Dylan ott ült a konyhapulton, terpeszbe nyitott lábai között egy szőke hajú lány állt, és javában csókolóztak. Mikor meghallották, hogy beléptem szétrebbentek, és akkor megláttam a lány arcát is. Britt... A szívem millió és millió darabra tört szét, a szememből egyetlen másodperc alatt patakokban folytak a könnyek.

- Hogy tehetted? - kérdeztem hitetlenkedve. Nem hittem el, hogy mi történik. Nem hittem el, hogy ez a valóság.

- Sajnálom Thomas... - mondta Dylan halkan. - Én el akartam mondani... El akartam mondani, hogy... folytatta de nem hagytam, hogy végigmondja.

- Mit?! Mit akartál elmondani, ha?! MIT?! - ordítottam, úgy, ahogyan csak bírtam. Már semmi sem érdekelt.

- Én... én még szeretem őt... sajnálom Thomas, de én még mindig szerelmes vagyok belé, én... Én mindíg is az voltam. Sajnálom... - mondta, de nem érdekelt. Egyszerűen sarkon fordultam, és kiviharzottam a szobából. Egyre erősebben és erősebben zokogtam. Soha nem éreztem még ekkora fájdalmat az életemben. Soha. Úgy éreztem, hogy Dylan kitépte a szívemet a mellkasomból, és millió apró darabra zúzta. Már gondolkodni is képtelen voltam. Az életemnek vége...

Folytatása következik...

_______________________________________

Nem tudok mit hozzáfűzni ehhez a fejezethez. Sajnálom. De tényleg. Az én szívem is fáj... 😭😭😭