Thomas

- Úristen, úristen, úristen, te-jó-ég.... - mondogatta a húgom, miközben fel-alá járkált a nappaliban, és ezzel egy időben pedig teljesen az agyamra ment. - Ez nekem nem fog menni. Kizárt. Le kellene mondanom. Szerinted lemondjam? - kérdezte, egy pillanatra felém fordítva a fejét, de valahogy úgy érzem, ez csak egy költői kérdés volt, mert azonnal folytatni kezdte a vitatkozást...saját magával. - Lemondom.

- Lily! - kiáltottam rá, mire megtorpant előttem, aminek kifejezetten örültem, mert már kezdtem tőle szédülni. - Könyörgöm, állj le egy pillanatra, oké? Vegyél egy nagy levegőt. - utasítottam, mire a húgom egy óriásit sóhajtott. - Ez az, jól van.

- Thomas, ez nekem nem fog menni. Egyszerűen kizárt. - nyafogott tovább, mire válaszul csak egy unott szemforgatást kapott tőlem.

- Már miért ne menne, ha? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Mert.... mert... - kezdte, de nagyon úgy tűnt, hogy a hirtelen kialakult hisztirohamának valódi okát ő maga sem tudja megmagyarázni. - Mert nem és kész! - fejezte be végül a mondatát, amivel bebizonyította, hogy tévedtem,  mert igenis meg tudta indokolni a kirohanását. Vagy nem...

- Figyelj, ez nem olyan nagy dolog. Ian elhívott egy randira, túl fogod élni, nem kell....

- Le fogom égetni magam! - szakított félbe, aminek következtében nem sokon múlt, hogy megsüketüljek, mivel akkorát sipított mint egy szirén...

- Hát ha úgy viselkedsz mint most, akkor ez igen valószínű. De ha összeszeded magad, és megpróbálsz úgy tenni, mintha csak egy icipicit is normális lennél, akkor akár még jól is elsülhet. - próbáltam okítani.

- Hát ez rohadtul inspiráló volt... - válaszolt Lily, arcára kiült az a tipikus "kapd be" tekintet.

- De most komolyan... - kezdtem, és a csuklójánál fogva leültettem őt magam mellé a kanapéra, majd átkaroltam a vállát. - Csak vicceltem. De. Mióta is ismerlek téged, hm? - kérdeztem mosolyogva.

- Ne már...

- Válaszolj! - kértem, de alig bírtam visszatartani a nevetést.

- 14 éve. - nyögte ki végül.

- Bizony, 14 éve. És ennyi idő alatt elég sok mindent megtudtam ám rólad. - hülyültem, és végre elértem, hogy Lily is elmosolyodjon. - Például azt, hogy te nagyon könnyen ismerkedsz új emberekkel, és nem szoktál ennyire rágörcsölni a dolgokra. És azt is tudom, hogy ha akarsz, akkor igenis elbűvölő és aranyos tudsz lenni, amivel akármelyik fiút le tudnád venni a lábáról. - soroltam, és ennek hatására Lily arcára egy óriási, büszke vigyor ült ki.

- Jó. Lehet, hogy igazad van. De akkor is nagyon izgulok... - mondta morcosan, mire válaszképpen csak megvontam a vállam.

- Ez teljesen természetes. Az izgalomban nincsen semmi rossz. Csak az a lényeg, hogy ne gondolkozd túl a dolgot, mert azzal csak fokozod a idegességet. Vedd lazára ezt az egészed. Mintha csak egy barátoddal találkoznál. Nem nagy ügy.

- Talán... - bólogatott a húgom. - Akkor talán nem ártana, ha elkészülnék, igaz?

Lily

Miután az én bölcs, és meglepő módon valamiért mindenhez értő drága bátyám meggyőzött, hogy menjek el Iannel, és ne viselkedjek úgy, mint egy ötéves, készülődni kezdtem. Először is az egész házat feltúrtam a kedvenc felsőmért, de nagyon úgy tűnt, hogy felszívódott, mert sehol sem találtam. Szó szerint sehol. Kétségbeesésemben még Thomas szekrényében is megnéztem, de sajnos (nem is tudom miért) ott sem találtam meg. De nem adtam fel, még vagy háromszor lefutottam ugyanazokat a köröket, míg végül megtaláltam, a szennyesben... erről ennyit. 

Mire végül sikerült kiválasztanom a megfelelő szerelést, addigra persze teljesen elment az idő, és már csak alig fél órám maradt készülődni. Szóval fogtam magam, és rekordgyorsasággal lezuhanyoztam, megmostam és meg is szárítottam a hajam, felöltöztem, és nyomtam egy kis sminket az arcomra, hogy felvállalható legyen a fejem. 

Amúgy az outfitem nem volt túl különleges, csak egy fekete kiszaggatott magas derekú farmer, egy virágos haspóló, és fekete bőrdzseki volt az egész, de úgy gondoltam, hogy megteszi. Még gyorsan felvettem a piros conversem, majd a hátamra kaptam a hátizsákom, és már készen is álltam az indulásra. 

Abban a pillanatban, ahogy elkészültem, meg is szólalt az ajtócsengő.

Ez ő. Gondoltam. Csak lazán. Nyugi. Ne parázz.

- Kész vagy? - kérdezte Thomas, mikor beléptem az étkezőbe.

- Fizikailag igen. De hogy lelkileg? Hát...fogjuk rá... - válaszoltam, mire a bátyám csak egy aprót kuncogott. Úgy látom nagyon élvezi, hogy szenvedek. 

Odasétáltam a bejárati ajtóhoz, de mielőtt kinyitottam volna, vettem egy nagy, mély levegőt, felvettem a legszebb mosolyomat, és kitártam az ajtót. A küszöb másik oldalán ott állt Ian, én meg úgy éreztem, hogy akkor most kész, vége, idáig tartott ki a hirtelen jött önbizalmam. De szerencsére gyorsan kapcsoltam, és a számon csücsülő mosolyt, - már amennyire ez lehetséges - még nagyobbra húztam. Odaléptem az ajtó túloldalán álldogáló fiúhoz, és átöleltem.  Ő pedig, az én legnagyobb meglepetésemre, adott egy puszit az arcomra. 

- Szia Lil! - üdvözölt kedvesen, az arcán a legaranyosabb mosollyal, amit valaha láttam. 

- Szia Ian! - köszöntem vissza, de én ha akartam se tudtam volna nagyobb mosolyt nyomorítani a képemre. 

- Mehetünk? 

- Mehetünk. - bólogattam, mire Ian ismét elmosolyodott, majd az egyik kezét kinyújtotta felém. Egy kicsi hezitálás után én is nyújtottam a kezem, Ian pedig összekulcsolta az ujjainkat.

Dylan

- Szervusz Dylan... köszönt, ördögi vigyorral a képén.

- S-Shawn?... - dadogtam, és pár másodpercig csak lefagyva álltam ott, őt bámulva. De hirtelen visszazökkentem a valóságba, és realizáltam, hogy mivel is állok szemben. Megragadtam az ajtót, és teljes erőmből becsaptam. De Shawn sajnos gyorsabb volt nálam, és tenyerével megtámasztotta az ajtót. Sokkal erősebbnek bizonyult nálam, így minden erőfeszítés nélkül visszanyomta az ajtót, én pedig ennek hatására hátratántorodtam, és nem sokon múlott, hogy szépen a seggemre essek. De szerencsére sikerült megtartanom az egyensúlyom, és felegyenesedtem. Balszerencsémre viszont Shawn addigra már belépett a szobámba, és becsapta maga mögött az ajtót. A félelem olyan gyorsasággal áramlott végig minden egyes porcikámon, hogy úgy éreztem, mintha az folyna az ereimben, vér helyett.

- M-mit a-akarsz itt? - kérdeztem, de szinte képtelen voltam rendesen megformázni a szavakat.

- Ugyan már... Nem kell félned tőlem. - nevetett Shawn. Úgy látszott rajta, hogy ő egészen élvezi ezt az egészed. Hát persze, hogy is ne élvezné, amikor egy szadista faszfej... - Nem foglak bántani.. - folyatta a mondatán, de tudtam, hogy még nem zárta le ezt a gondolatmenetet. - Egyelőre. - Shawn szemével körbepásztázta a szobát, és szánakozóan félmosolyra húzta a száját. - Nem is olyan rossz ez a hely. - jelentette ki, mire értetlenül kezdtem bámulni rá. De őt ez nem igazán zavarta, csak folytatta a mondanivalóját. - Komolyan mondom. Nem is olyan rossz. Hát de persze akik megtehetik... Milyen érzés ha? Élvezni az ilyen életet? Beállsz a kamera elé, elmakogsz két mondatod, és kapsz érte egy valag pénzt. Jó élet ez, nem igaz? - nézett rám, de nem igazán tudtam, hogy erre mit kéne felelnem. Csak álltam ott némán, és rettegve vártam, hogy mi fog következni a következő másodpercben. - Tudod. Sokat gondolkodtam. Az embernek 12 év alatt elég sok ideje van gondolkodni. Tudod hogy megy ez. És ilyen hosszú idő alatt bizony számos forgatókönyvet végigjátszottam a fejemben. Felmerült az is, hogy a büdös kurva életben nem akarlak látni többet. De. Ezt az ötletet elég gyorsan elvetettem, mert az olyan kis görcsök, mint te, nem fogják olyan egyszerűen megúszni. Aztán az is eszembe jutott, hogy nemes egyszerűséggel csak megöllek. Hiszen mindketten tudjuk, hogy akármikor meg tudnám tenni. Szemrebbenés nélkül. De végül ez az elmélet is a süllyesztőben végezte. Hogy őszinte legyek, mégiscsak ez volt a tervem a szabadulásom napjáig. Csak aztán találkoztanm néhány kismadárral, akik azt csiripelték a fülembe, hogy ennek a Dylan O'brien gyereknek igencsak bejött az élet. Szóval. Ultimátumot ajánlok neked. Két lehetőség van. Két héten belül szépen a kezembe nyomsz 20 millió dolcsit kápéban, és akkor békén hagylak. Örökre. De ha nem lesz nálam a pénz két hét múlva este hatig... akkor a te drága Tommyd legjobb esetben is az intenzív osztályon köt majd ki... - jelentette ki, majd sarkon fordult, kiviharzott a helyiségből, és bevágta maga mögött az ajtót.