Thomas

Valamikor az éjszaka közepén felébredtem, és észrevettem, hogy Dylan nem volt mellettem. Felkapcsoltam az éjjeli lámpát, és körbenéztem a szobában, de a fiúnak nyoma sem volt.

Tegnap este, miután minden második percben bekopogott egy stábtag Dylan hotelszobájába, mert meg akarták tudni, hogy hogy vagyok, megbeszéltük, hogy átjövünk az én lakásomba, mert itt legalább nem zavar senki.

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, és megpróbáltam lábra állni, de ahogyan súlyt helyeztem az egyik oldalamra, éreztem, ahogyan éles fájdalom hasít a bordáim közé. Szóval először az ágyamba, utána az éjjeliszekrényemre, majd végül a falnak támaszkodva botorkáltam ki a szobából, azzal a céllal, hogy megkeressem Dylan. Megálltam a fürdőszoba ajtaja előtt, de nem jött válasz. Halkan benyitottam, de a helyiség teljesen üres volt, még a villan sem volt felkapcsolva. Átvánszorogtam a konyhába, hátha majd ott lesz, de ott is csak sötétség fogadott, nem másképp a nappaliban. Már éppen indultam volna vissza a szobámba a telefonomért, hogy felhívjam Dylant, és megkérdezzem, hogy mégis hol a francban van, amikor egy kis cetli, ami a hűtőre volt felragasztva egy mágnessel, felkeltette a figyelmem. Lassan a hűtő elé bicegtem, és leemeltem róla a cetlit. Azonnal felismertem Dylan kézírását. Egyetlen szó állt rajta: "Sajnálom..." Ennyi kellett, azonnal visszasiettem a szobámba, és amilyen gyorsan csak tudtam, átöltöztem. Mindenem belefájdult ebbe a nagy sietségbe, de nem érdekelt. Most csak egyetlen dolog számított, mégpedig hogy megtaláljam Dylant. Felkaptam a cipőmet, és a kocsikulcsomat a kezembe véve kiviharzottam a házból, és bevágódtam a kocsiba. Mindenem sajgott, de a fájdalommal egy cseppet sem törődve beindítottam az autó motorját, és megindultam a hotel felé. Út közben folyamatosan csak hívogattam Dylant, de egyszer sem vette fel. Még csak nem is nyomta ki. Csak kicsengette és kicsengett, de semmi reakció. Ennél a pontnál kezdtem komolyan aggódni.

Mikor odaértem a hotel épületéhez, leparkoltam a kocsit, és bevágva magam mögött az ajataját villámsebességgel vágtattam be az épületbe. Egy apró biccentéssel köszöntem a recepciós pultnál ülő srácot, de egy pillanatra sem álltam meg. Lehívtam a liftet, és amikor végre megérkezett, beléptem, és őrült módjára nyomkodni kezdtem azt a gombot, amelyik Dylan szobájának emeletére visz. Az ajtó becsukódott, én pedig levegőt kapkodva lerogytam a földre. Minden egyes porcikám lüktetett a fájdalomtól, és úgy éreztem, hogy innen nem fogok tudni többet felállni. De a liftajtó ismét kinyílt, és én abban a pillanatban összeszedtem minden maradék energiámat, feltápászkodtam, és a liftből kilépve megindultam a hosszú folyosón, egyenesen Dylan szobája felé. Amikor odaértem, láttam, hogy az ajtó nem volt csukva. Alíg egy centire volt csak nyitva. Belöktem az ajtót, de a szobából semmit sem láttam. Éppen csak egy két halovány fénysugarat, amint a hold besütött a redőny mögül, de ez közel sem adott elég megvilágítást, hogy normálisan láthassak. A falon tapogatózni kezdtem a villanykapcsolót keresve, és amikor végre megtaláltam, felpöccintettem, hogy lássak is valamit. A hirtelen jövő sok fény bántotta a szemem, szóval hunyorogtam egy kis ideig, de aztán hamar megszoktam a világosságot. Fejemet forgatva Dylant kezdtem keresni, de továbbra sem találtam sehol. Nem láttam mást, csak a fiú cuccait szanaszét heverve a földön, az ágyon, és tulajdonképpen mindenhol. A fürdőszoba ajtaja ugyancsak nyitva volt, de ott sem találtam mást, mint sötétséget. Dylan a konyhában sem volt. Már kezdtem volna feladni, amikor is Dylan ágyán ülve kiszúrtam egy újabb cetlit a fiú íróasztalán. Odasétáltam, és a kezembe vettem a papírt, amin - szintén Dylan kézírásával - ez állt: "Menj haza, Thomas. Csak menj haza..." A szívem olyan gyorsan kezdett dobogni, hogy úgy éreztem, mindjárt kiesik a mellkasomból. Dylan tudta, hogy ide fogok jönni. Hirtelen észrevettem egy kis jobbra mutató nyilacskát a papírfecni jobb alsó sarkában. Gondolom ez azt akarta jelezni, hogy fordítsam meg. A lap hátoldalán egy hasonlóan rövid szöveg volt látható: "Jól vagyok, ne aggódj. Csak menj haza..." Egy kicsit, de tényleg csak egy nagyon kicsit megkönnyebbültem. Ezek szerint jól van. Persze ez nem jelenti, hogy most akkor minden rendben. Valami egyértelműen bántja őt, de lehet, hogy csak egyedül akart lenni. Ezért úgy döntöttem, hogy annyiban hagyom. Megnyugtatott a tudat, hogy Dylan jól van. Szóval most már lassú, ráérős tempóban visszasétáltam a kocsimhoz, és hazaindultam.

Mikor hazaértem, visszaöltöztem a pizsamámba, és visszafeküdtem aludni, tudva, hogy még van egy pár órám, amíg aludhatok. Reggel úgy is korán kell felkeljek, mert ha tetszik, ha nem, a forgatást folytatni kell. De csak nem jött álom a szememre. Nagyjából két óráig csak forgolódtam, és csak agyaltam. Vajon mi történhetett, ami ennyire felzaklathatta Dylant? Hiszen olyan boldognak tűnt? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok százai futottak át az agyamon, mire végre elnyomott az álom.

*

Mikor reggel elindultam a stúdióba, abban reménykedtem, hogy majd Dylant is ott találom, és meg tudjuk beszélni, hogy mi történt az este. De csalódnom kellett, mert hogy Dylan nem volt sehol. Körbekérdeztem minden egyes stábragot, de mind ugyanazt a választ adta, hogy ők sem tudják, hogy hol van. Mindenki hívogatta őt, de senkinek sem reagált. Végül Wes azt mondta, hogy a forgatással már így is elég sokat késtünk, szóval ma felveszünk minden olyan jelenetet, amiben Dylan nem szerepel, és legalább ezzel is időt nyerünk. Nekem nem tetszett különösképpen az az ötlet, hogy hagyjuk Dylant a fenébe. Jó, nyilván Wes nem ezt mondta, szó szerint, de akkor is. Szerintem jobb lenne, ha először kiderítenénk, hogy mi is van Dylannal, mert én már kikészültem idegileg. Tegnap elhitettem magammal, hogy Dylan jól van, és hogy majd ma újra látni fogom. De az, hogy nem jelent meg, és hogy senkinek sem veszi fel a telefont, az már több mint aggasztó. Inkább meg kellett volna keresnünk, forgatás ide vagy oda. De nem akartam szólni érte, mert a többiek csak paranoiásnak gondolnának. Őszintén szólva lehet, hogy az is vagyok. Szóval nem szóltam egy szót sem, némán belementem, hogy ma Dylan nélkül forgassunk. Tudtam, hogy emiatt az egész munkanap rövidebb lesz, mert nem sok olyan jelenet van, amiben Dylan ne szerepelne. Természetesen előfordul, mert nem lehet mindig ott mindenhol, de túlnyomó többségben rá is szükség van.

Az egész forgatás Dylan nélkül nagyjából négy óráig tartott, az átlagos tíz-tizenkettő helyett. Miután végeztünk, elhatároztam, hogy újra visszamegyek a hotelhoz, hátha a fiú mostanra visszament oda. Hirtelen Kaya csapódott hozzám, és kijelentette, hogy ő is velem tart. Látszott, hogy ő is ugyanannyira aggódik Dylanért, mint én. Szóval a lány helyet foglalt mellettem az anyósülésen, és ketten elindultunk a hotelhez. Leparkoltam az épület elé, és az autóból kiszállva rögtön megcéloztuk Dylan szobáját. De amikor benyitottunk látszott, hogy tegnap óta semmi sem változott. Dylannek nyoma sem volt. Az egész testemet átjárta a félelem és a pánik. Mi van, ha valami őrültséget csinált? Vagy majd valami őrültséget fog csinálni? 

Kaya sűrű bocsánatkérések közepette lelépett, mert közben valami nagyon fontos, halaszthatatlan teendője támadt. Szóval ott maradtam egyedül, tétlenül, Dylan szobájában, várva arra, hogy majd valami csoda folytán egyszerűen majd megjelenik. Aztán hirtelen bevillant egy ötlet, és fogalmam sem volt, hogy ezt miért nem jutott eszembe korábban. Elővettem a telefonomat, és  a Friends alkalmazást megynitva próbáltam megkeresni Dylant. Egy ideig semmit sem mutatott, szóval elkezdtem kicsinyíteni a térképet, amíg hirtelen meg nem jelent egy kis ikon, ami Dylan tartózkodási helyét jelezte. Valami kis erdős terület mellet volt, úgy tíz kilométerre innen. Bepattantam a kocsimba, és azonnal arrafelé vettem az irányt. 

Egy idő után autóval már nem tudtam továbbmenni, szóval ott hagytam a kocsit egy parkolóban, és gyalog mentem tovább. Követtem a térképen megjelenő kis ikont, ami Dylant jelezte, és ami el sem mozdult onnan, mióta észrevettem. Már egy jó  tíz perce sétáltam, amikor a távolban megláttam egy alakot. Pár méterrel közelebb sétálva azonnal kiszúrtam, hogy az Dylan, szóval elkezdtem rohanni felé, már amennyire ezt a testem hagyta. A fájdalmam továbbra sem enyhült, de ez volt a legutolsó, amivel most foglalkozni akartam. Csak rohantam tovább Dylan felé, de egyszer csak megtorpantam. Amikor már csak úgy nagyjából tizenöt méter választott volna el bennünket egymástól, Dylan megfordult. És egy...pisztolyt tartott a kezében. Fogalmam sincs, hogy honnan szerezhette, vagy hol miért volt egyáltalán nála. De halálra rémített. Hosszú-hosszú másodpercekig csak farkasszemet néztünk egymással, de már képtelen voltam tovább csendben maradni.

- D-Dylan... - dadogtam. - Mi ez az egész? - kérdeztem, mire a fiú egy kissé oldalra döntötte a fejét, és még ilyen nagy távolságból is tisztán láttam, hogy könnyek csillogtak a szemében.

- Azt hiszed, hogy most már minden rendben? - kérdezte elcsukló hangon.  Összeráncolt homlokkal meredtem rá, mert fogalmam sem volt, hogy miről beszél. - Azt hiszed, hogy csak azért, mert baleseted volt, hirtelen megbocsájtok neked? - Éreztem, hogy a szemem sarkát maróan égetik az előbújni készülő könnycseppek. 

- Dyl... - kezdtem volna, de Dylan nem hagyta, hogy szóhoz jussak.

- Összetörted a szívem, Thomas. El sem tudod képzelni, hogy min mentem keresztül. - A szívem összeszorult. Próbáltam rávenni magam, hogy megszólaljak. Hogy közbevágjak, és véget vessek ennek az egésznek. De egyszerűen képtelen voltam rá. Csak ott álltam, némán, üveges tekintettel, és hallgattam. - Több, mint fél évig a híredet sem hallottam. Akár halott is lehettél volna, valószínűleg arról sem tudtam volna. - Dylan száját egy óriási sóhaj hagyta el. - Én szerettelek, Thomas. Még az életemnél is jobban szerettelek. Leírhatatlanul, és kimondhatatlanul. De te...Mindent. Tönkretettél. Porig aláztál, és otthagytál. Én képtelen vagyok ezzel együtt élni, érted? Próbáltam, de egyszerűen nem megy. És ez már sosem lesz ugyanolyan, mint régen. Soha. - mondta, és úgy tűnt, hogy befejezte. Egy percig szótlanul bámulta a talajt, majd hirtelen újra felnézett rám. Belenézett egyenesen a szemembe. Tekintetünket olyan szorosan összefonta, mint azelőtt még soha. Már kezdtem homályosan látni. A könnyek, amik folyamatosan, szünet nélkül ömlöttek a szememből mindent elhomályosítottak előttem. Egy határozott mozdulattal mindet kitöröltem a szememből. Hirtelen minden tiszta lett. Láttam, ahogyan Dylan a fejéhez emeli a pisztolyt. - Lehet, hogy neked ez a kapcsolat semmit sem ért. Az is lehet, hogy csak egy játék volt neked. - kezdte Dylan.

- Nem nem nem nem nem, Dylan ez nem igaz.. k-kérlek ne csináld ezt. Kérlek... - könyörögtem, de Dylan mintha meg sem hallott volna. 

- Ég veled... - mondta, lehunyta a szemét, és... meghúzta a ravaszt. A világ elkezdett forogni körülöttem. Minden elmosódott körülöttem, kivéve a fiú testét, ami erőtlenül zuhant a földre. Szinte fel sem fogtam, hogy mi történt. Csak ordítottam és ordítottam. Mindent, ami a torkomon kifért. Éreztem, ahogyan a lábam megindul Dylan felé, de hirtelen valami visszafogott. Valami lerántott a földre, és eszeveszetten rángatni kezdte a vállamat. Én meg csak ott feküdtem a fűben, tehetetlenül és hagytam. 

Amikor újra kinyitottam a szemem, egy puha ágyban feküdtem. Dylan tornyosult fölém, és a vállamat rángatta. Láttam, hogy mozog a szája, tehát mondani akart valamit. De a fülemben újra és újra csak a lövés hangját hallottam. Az arcomra rászáradtak a könnyeim. Egy idő után kitisztult a hallásom.

- Thomas! - hallottam Dylan hangját. - Thomas, ébredj fel. - mondogatta. Mikor észrevette, hogy nyitva van a szemem, és őt bámulom, egy fáradt sóhaj hagyta el a számat. Nem értettem, hogy hogyan kerültem ide, és azt sem, hogy mit keres itt Dylan. Hiszen az előbb láttam, ahogyan... Nem voltam hajlandó elhinni hogy őt látom magam előtt.

- Te nem lehetsz itt... - motyogtam, mire Dlyan arcára értetlenség ült ki. 

- M-miről beszélsz? - kérdezte összeráncolt homlokkal. - Tommy, hiszen itt vagyok. Előtted. - mondta lágy hangon. De még mindig nem értettem, hogy mi folyik itt.

- N-nem. Nem, nem. Te az előbb... Te az előbb... meghaltál. - mondtam nagy gombóccal aa toromban, még mindig a könnyeimmel küszködve. Éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem, és hogy alig kaptam levegőt. - Te n-nem lehetsz itt. - dadogtam. - Te nem vagy valódi. - mondtam, ahogyan a pánikroham egyre elhatalmasodott rajtam. Dylan megragadta a csuklómat, és a tenyeremet a mellkasára helyezte, pont a szíve fölé. Éreztem, ahogyan szépen lassan, egyenletesen dobog a szíve, és emelkedik, majd süllyed a mellkasa. Emiatt az én szívverésem is kezdett visszaállni a normálisba, és végre újra kaptam levegőt. Még legalább két percig maradtunk ebben a pozícióban. Egyikünk sem szólalt meg. Én még mindig össze voltam zavarodva. Most már tudtam, éreztem, hogy a fiú, aki előttem ül tényleg valóságos. De nem tudtam megérteni, hogy ez hogyan lehetséges. Ott voltam, láttam, ahogyan a fejéhez emeli azt a fegyvert, és láttam, ahogyan meghúzza a ravaszt. Láttam, ahogy élettelen teste a földre zuhant. Még a vért is láttam... Akkor hogy lehet most mégis itt? 

Amikor a szívverésem és a légzésem is teljesen visszaállt a normális ütembe, Dylan végre megszólalt. Mindössze négy szó, de ezzel a négy szóval végre minden értelmet nyert. 

- Csak egy álom volt... - mondta, és egy puszit nyomott a homlokomra.