*6 hónappal később*

Thomas

Már lassan 7 hónapja, hogy Dylannal szakítottunk. Nem sokkal azután, hogy hazamentem anyához, a filmet is vetíteni kezdték. Óriási siker volt. Rengeteg interjút kellett adnunk, ebből adódóan rengeteget kellett Dylannal lennem a szakítás után. De nem ez volt a legrosszabb. Hanem az, hogy láttam Dylanen, hogy teljesen összetörött. A szemei alatt mindig sötét karikák éktelenkedtek, és rengetegszer láttam őt sírástól kipirosodott szemekkel. Ezt én tettem vele, és azt hiszem, hogy sosem tudok majd megbocsájtani magamnak érte. Dylan nem érdemelte ezt. Szeretett engem. Tényleg, igazán szeretett. És én mindent elrontottam. De mindent meg fogok tenni, hogy jóvátegyem a hibáimat.

Nagyjából egy hónapig tartott az az időszak, amikor folyamatosan interjúkra kellett járnunk. De aztán ez az egész elcsendesedett. Nem hívtak minket többre. Én pedig nem beszéltem Dylannel. Egyáltalán, a 6 hónap alatt egyszer sem. Szóval a terveim, miszerint visszaszerzem Dylant, szertefoszlottak. Biztosan azt hiszi, hogy azért nem kerestem fél évig, mert már túlléptem rajta. És amúgy is...több mint valószínű, hogy ő már réges-régen túllépett rajtam. Sosem fogom visszakapni. És nem is érdemlem meg őt.
______________________________________________________________________________

- Thomas! Haza értem! - kiáltotta a húgom, egy ajtócsapódást követően. Kisétáltam a szobámból, és a konyha felé vettem az irányt, hogy üdvözöljem Lilyt.

- Szia. - mondtam mosolyogva, és egy puszit nyomtam a feje búbjára, ő pedig megölelt. - Milyen volt a napod? - érdeklődtem, miközben elővettem az ebédre evett pizza maradékát, hogy Lily is ehessen.

- Ahh borzasztó volt... - sóhajtott. - Dolgozatot írtunk. Kémiából. Szarul sikerült, és valószínűleg az lesz a vége hogy megbukom. - panaszkodott a húgom.

- Ne beszélj hülyeségeket, Lily. Mindenki tudja, hogy az évfolyamban te vagy a legokosabb, és biztos vagyok benne, hogy kémiából is ötös leszel. - próbáltam nyugtatni, mire ő csak fújtatott egyet.

- Tudod, mi lányok néha csak panaszkodni szeretnénk. De ti, pasik mindig csak meg akarjátok oldani a problémáinkat, amikor nekünk csak arra van szükségünk, hogy megértően bólogattok, és helyeseltek. Ez lenne a dolgotok. - ecsetelte a húgom, mire elnevettem magam.

- Na jól van, te kis feminista, egyél inkább. - nyomtam az orra alá egy pizzaszeletet. - Olyankor legalább nem beszélsz. - Erre a beszólásra a húgom megajándékozott egy "ásd el magad" arckifejezéssel.

- Na és te? Mit csináltál ma? - érdeklődött Lily két falat pizza között.

- Próbáltam önsajnálattal, önutálattal, és szerelmi bánattal megfojtani magam. - magyaráztam el a napom.

- Látom nem jártál sikerrel. - válaszolt a húgom, arcára gonosz vigyor ült ki. De csupán egy pár másodpercre, mert utána arckifejezése komolyra váltott. - Ezt mind csak magadnak köszönheted. Te szakítottál vele, és te vetted őt semmibe fél évig. Neked kellett volna bocsánatot kérned, nem pedig neki.

- Tudom, Lil, tudom. Én csak... egyszerűen féltem, jó? Fogalmam sem volt, hogy szeret-e még, vagy teljes szívéből gyűlöl. De ha az utóbbi, akkor inkább nem akartam megtudni. Most sem vagyok túl jó állapotban, de ha megtudtam volna, hogy ki nem állhat, azt nem éltem volna túl. Inkább a tudatlanságot választottam. De már belátom, hogy tévedtem. Csak egy újabb szörnyű hiba, amit elkövettem. Felírhatod a többi közé. - mondtam, és éreztem, ahogyan a szemeim megtelnek könnyekkel. De nem töröltem le őket. Hagytam, had folyjanak le az arcomon, és cseppenjenek le az államról. A könnyek csak jöttek és jöttek, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy zokogok.

- Ó, Thomas... - suttogta a húgom, majd felállt, és a bárpultot megkerülve mellém lépett, majd átölelt.

- Még nincs minden veszve. - suttogta a fülembe, mire még jobban zokogni kezdtem. - Hidd el nekem. - kezdte, és felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen. - Még vissza tudod őt szerezni. Nem lesz egyszerű. De én tudom, hogy mit érzel iránta, és azt is tudom, hogy ő mit érez irántad. Még nincs vége. - mondta a húgom lágy, simogató hangsúllyal, amitől kicsit jobban éreztem magam. - Thomas. Ígérd meg, hogy küzdeni fogsz érte. - mondta, mire bólintottam egyet. - Nem, Thomas. Mondd ki. Ígérd meg!

- Megígérem. Megígérem, hogy küzdeni fogok érte. Nem hagyom elmenni. 

- Ez a beszéd! - vigyorodott el a húgom. - Na, te nagy óvodás, mi lenne, ha befejeznéd a sírást, aztán néznénk együtt egy filmet? - mosolygott Lily. 

- Jól hangzik. - válaszoltam, és ma először az arcomra őszinte mosoly ült ki. 

Dylan

*01:38*

- M-meg tudom magyarázni. M-meg tudom magyarázni. Ne, ne, ne, kérlek, ne menj el. Kérlek. Thomas, kérlek, hagyd hogy megmagyarázzam. Ne menj el. Ne, ne, ne...NE. THOMAS!

- Dylan! - kiabált rám a nővérem, mire azonnal felriadtam. A szemeim könnyben úsztak. - Minden rendben. Csak egy álom volt. Csak egy álom. - nyugtatott Julia. A szívverésem kezdett egyre lelassulni, a légzésem egyre egyenletesebbé vált. Egy ideig azt hittem, hogy ez az egész tényleg csak egy álom. Ez nem történt meg. Csak egy álom. Aztán rádöbbentem, hogy tényleg álom volt, de egy olyan álom, ami egy megtörtént eseményt játszik le újra és újra és újra. 7 hónapja. Minden este.

- Jól vagyok... - hazudtam. - Menj vissza aludni, Julia. - mondtam, mire a nővérem egy puszit adott a homlokomra, és leoltotta kislámpát. 

- Próbálj meg aludni, Dylan. 

______________________________________________________________________________

- Jól aludtál, drágám? - kérdezte reggel anya, miközben a reggelit készítette. Áfonyás palacsintát. A kedvencem. 

- Nem mondhatnám. - motyogtam magam elé bámulva. 

- Megint ugyanaz?

- Igen. Rémálmok. Vagyis pontosabban egy rémálom. Minden este ugyanaz. - mondtam szomorúan. 

- Ahj, édesem. - sóhajtott anya. - Mikor beszéltél vele utoljára? 

- A legutolsó interjúnk óta nem beszéltünk. 

- Miért nem hívtad fel? - kérdezte a húgom, miközben egy adag palacsintát tömött az szájába. 

- Szerinted? Nem ok nélkül szakított velem. Biztosan gyűlöl. Hidd el, nem akar beszélni velem. - válaszoltam, és éreztem, hogy könnycseppek gördülnek le az arcomon. De letöröltem őket. Nem szeretem, ha így lát a családom. Nem akarom, hogy azt gondolják gyenge vagyok. Pedig igenis az vagyok. De nekik ezt nem kell tudni. 

- Szerintem ez nem így van. Thomas biztosan megbánta, hogy szakított veled. Ha pedig nem vette észre, hogy mit veszített, akkor egy idióta. - Már éppen ellenkezni akartam, amikor megcsörrent a telefonom. Shelley hívott.

- Igen? - kérdeztem.

- Szia Dylan! Csak azért hívlak, mert a néhányan kitaláltuk, hogy elmegyünk a plázába, és úgy döntöttem, hogy te is velünk jössz, mielőtt még jobban depresszióba zuhannál. Fél óra múlva ott vagyok érted. Készülj el. Ellenkezés nincs. - hadarta, majd meg sem várva a válaszom megszakította a vonalat. 

Én: Rendben, nem ellenkezem. De kik jönnek pontosan? 

Shelley <3: Tyler, a másik Tyler, Dylan, Arden, Christall, Holland, Cody, és én. 

Én: Csodás. Akkor fél óra múlva.

Shelley <3: Yep. Luv ya<3

Én: Luv ya too<3

Fél óra múlva már mind a plázában voltunk. A lányok körbejárták az összes ruhaboltot (kétszer), miközben mi, fiúk már az ájulás határán álltunk. A lányok végeztek a boltlátogatással (vagy legalábbis a boltlátogatás első két körével), amikor eldöntöttük, hogy beülünk valahova kajálni. Épphogy beálltunk a sorba a kínaishoz, amikor SMS-em jött. Előkapartam a telefonom a zsebemből, hogy megnézhessem. 

Wes: Szia Dylan! Csak azért írok, hogy felhívjam a figyelmed, az Útvesztő következő részét, a Tűzpróbát egy-két hónapon belül el kell kezdenünk forgatni. Szóval nemsokára újra vissza kell jönnötök Hollywoodba. A részleteket később ismertetem. 

Lefagyva álltam a sorban. Újra forgatni kezdünk. Újra Hollywoodba megyek. És ami a legjobban aggaszt. Újra látni fogom Thomast.

Thomas

Éppen az Idegpályát néztük a húgommal, amikor SMS-t kaptam. 

Wes: Szia Thomas! Csak azért írok, hogy felhívjam a figyelmed, az Útvesztő következő részét, a Tűzpróbát egy-két hónapon belül el kell kezdenünk forgatni. Szóval nemsokára újra vissza kell jönnötök Hollywoodba. A részleteket később ismertetem. 

A vér is megfagyott bennem.