Kaya

Thomas! - dörömböltem a fürdószobájának ajtaján. - Thomas, nyisd ki az ajtót!

- Nem! Menj el, egyedül akarok lenni! - tiltakozott Thomas.

- Nem megyek sehová. Addig nem, amíg el nem mondod, hogy mi történt. - mondtam, és komolyan is gondoltam. - Ismersz, tudod, hogy milyen vagyok. Ha kell, itt maradok egész éjszaka, és utána meg utána is. Ha kell, egy vödörbe fogok pisilni, de addig nem hagyom el ezt a szobát, amíg ki nem tolod a képed azon az ajtón, és el nem mondod végre, hogy mi a fene bajod van! - hadartam, és úgy tűnik, hogy hatásos volt, mert az ajtó lassan kinyílt, és Thomas lépett ki rajta. A szemei vörösek és puffadtak voltak, le sem tagadhatta volna, hogy sírt.

- Jézusom, mi történt? Thomas, mi a baj? - kérdeztem aggódva. Thomas leült az ágyra, a térdeit felhúzta a mellkasa elé, körbefonta a kezével, és a fejét az ölébe temette. A válla rázkódni kezdett. Utáltam így látni őt. Odaültem mellé az ágyra, majd átkaroltam a vállát, és magamhoz szorítottam. Erre elengedte a térdeit, majd a fejét a vállamba fúrta, és úgy folytatta a sírást. Ezen nagyjából tíz percen keresztül semmi sem tudott volna változtatni, de utána kicsit lenyugodott, és abbahagyta a sírást.

- Mi történt? - próbálkoztam újra, remélve, hogy most tényleg választ kapok a kérdésemre.

- Dylan... -válaszolt mindössze egyetlen szóval, de ez az egy is nagyon sok mindent elárult.

- Mi van Dylannal? Mi történt egész pontosan? - Thomas halgatott. - Thomas, kérlek. Muszáj tudnom a részlteket ahhoz, hogy segíteni tudjak. - Thomas nagyot sóhajtott.

- Britt. - mondta, mire nagyon rossz érzésem támadt. - Dylan lefeküdt Brittel. - bökte ki végre, mire nekem leesett az állam. Az nem lehet. A csaj összetörte a szívét. Dylan gyűlölte őt. És ezt a reptéren egész világosan a tudtára adta. Nem nagyon volt mit félreérteni.

- Hogy mi van? - El sem akartam hinni, amit hallok. - Biztos vagy benne?

- Igen, biztos. Láttam, amikor kijött Dylan szobájából. Ha láttad volna, hogy hogy nézett ki. Pontosan úgy, mint egy átlagos csaj szex után. És ráadásul teljesen szét volt csúszva. Hidd el, tudom, hogy mit láttam. - mondta, és láttam a szemében, hogy fáj neki.

- Nagyon sajnálom Tom...de...de lehet, hogy semmit sem jelent, igaz? Lehet, hogy ez volt a búcsújuk.

- Milyen romantikus... - ironizált.

- Akarod... - kerestem a szavakat. - Szóval szeretnéd, hogy beszéljek Dylannel? Hátha kiderítek valamit.

- Ne...

- Miért ne?

- Tudod, ez nem a mi dolgunk. Túl sok dologba avatkoztunk bele mostanában, és nem szeretném, hogy a kapcsolatunk Dylannal csak még rosszabbra forduljon. Ezt még helyre lehet hozni. Még mindig lehetünk csak barátok. De ha most megint beleavatkozunk az ő dolgába, az mindent elronthat. - Itt elhallgatott. - Most...ha nem haragszol, most egy kicsit egyedül szeretnék lenni. -mondta, mire bólintottam, és az ajtóhoz sétáltam, de mielőtt kiléptem volna rajta, még visszafordultam, és egyenesen Thomas szemébe néztem.

- Biztos vagy benne? - kérdeztem. - Megelégszel azzal, hogy csak barátok maradjatok?

- Nem igazán van választásom. - mondta, egy keserű mosolyt erőltetve az arcára.

- Mindig van választásod. - mondtam, majd meg sem várva a reakcióját becsuktam magam mögött az ajtót.

Thomas

- Mindig van választásod. - mondta Kaya, majd meg sem várva a reakciómat becsukta maga mögött az ajtót.

Mindig van választásod. Mindig van választásod. Visszhangzott a fejemben. Mindig van választásod. Lehet, hogy Kayanak igaza van? Valószínűleg. Mert Kayanak mindig igaza van.

Úgy éreztem, hogy a hotelszobában lévő levegő egyre használhatatlanabb és használhatatlanabb lesz, ezért úgy döntöttem, hogy kimozdulok egy kicsit, hogy egy kis friss oxigénhez jussak. Felkaptam a bőrdzsekim, és kivágtattam a szobámból, be a liftbe, majd ki az épületből. Amikor végre valahára friss levegőt szívhattam, hirtelen megnyugodtam.Úgy éreztem, újra képes leszek nyugodt fejjel gondolkodni. Elindultam sétálni, hogy gondolkodhassak egy kicsit. Dylanan. És rajtam. Kettőnkön. Elővettem a zsebemből a fülhallgatómat, és bedugtam a fülembe. A zene mindig képes volt lenyugtatni. És jelenleg a nyugalom az, amire leginkább szükségem van. Elindítottam az egyik lejátszási listám, azt, amelyik éppen legjobban passzolt a hangulatomhoz, és leültem egy padra a park mellett. Az idő csípős volt, de közel sem kellemetlen. Igazából, egészen jól esett most ez a hűvös, ez is egyike azon dolgoknak, amik képesek kicsit lenyugtatni. Nem tudom, mennyi ideig ültem ott. Lehet hogy 10 percet, de az is lehet, hogy két órát. Nem is igazán számít. Csak az számít, hogy egy idő után azon kaptam magam, hogy nem agyalok Dylanen, sem pedig azon, hogy mi történt közötte és Britt között azon az ominózus estén. Nem gondoltam semmire és senkire. Csak a zene üvöltését hallgattam a fülemben, és úgy éreztem, a szívem kezd szinkronba kerülni a dalok ritmusával. Egy jó ideje ez az első alkalom, hogy eltöltöttem egy pár percet anélkül, hogy szétstresszelném az agyam. De, mint ahogyan azt mondani szokták, semmi jó nem tart örökké.

- Tommy? - hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül.

Dylan

-Tommy? - Thomas összerezzent, gondolom, nem számított rám.

- Hát te? Mit keresel itt? - kérdezte feszengve.

- Ki kellett szellőztetnem a fejem. - válaszoltam. - Van pár dolog, amit nagyon elcsesztem mostanában... Igazából, ha jobban belegondolok, csak egy dolog van. De azt az egyet nagyon-nagyon elszúrtam. - válaszoltam neki.

- Mi-mi történt? - kérdezte félénken, mire nagyot sóhajtottam. Végül is, miért ne tudhatna róla? Hiszen barátok vagyunk, nem? - Barátok.

- Nos...miután te és Kaya elhajtottatok a reptérről, és meg Britt beültünk egy kávézóba, hogy beszélgessünk. Pontosabban azért, hogy Britt elmondhassa, amit akart, hogy aztán végre leszálljon rólam. - ecseteltem. - Bocsánatot kért. elmondta, hogy az egész azzal a fura üzenettel kezdődött, és...

- Milyen üzenettel? - szakított félbe. Hát persze. Hisz ő semmit sem tud az egész ügyről (tényleg Dylan, tényleg?), akkor meg honnan tudhatna az üzenetről. Elővettem a telefonom, hogy megmutathassam neki, mivel mivel Britt elküldte nekem az egészet. Thomas gyorsan végigolvasta, de a tekintetéből nem sok mindent tudtam kiolvasni.

- Azta...hát ez elég...kegyetlen. De ez nem elég indok arra, hogy akárki ilyet tegyen veled. Vagy bárki mással. - Thomas reakciója meglepett. Olyan volt, mintha... mintha ő jobban haragudna Brittre, mint én. De ő miért haragudna rá? Nem értem.

- Tényleg így gondolod?

- Persze. Amit veled tett, az megbocsájthatatlan. Hidd el, én már csak tudom.

- Ezt hogy érted? - kérdeztem.

- A barátnőm, vagyis az ex-barátnőm ugyanezt csinálta velem. Csak neki három hónapos viszonya volt az exével. Aztán telefonon szakított velem, és ez eléggé megviselt. Ami azért vicces, mert én is pontosan akkor akartam szakítani vele, mert... - Thomas nem folytatta, olyan volt, mintha lefagyott volna.

- Mert...? - próbáltam folytatásra bírni, de nem jártam sikerrel.

- Nem érdekes. -hárított. - A lényeg, hogy én is szakítani akartam, részben azért mert már semmit sem éreztem iránta, részben pedig egy teljesen más dolog miatt, de ez most nem fontos. Az a lényeg, hogy engem nem az viselt meg, hogy szakított velem, hanem az, hogy megcsalt. És onnantól kezdve tudtam, hogy sosem leszek képes megbocsájtani neki. És még a nullánál is kevesebb esély van arra, hogy ő és én egyszer újra összejöjjünk. Ő már halott számomra.

Úgy éreztem, mintha Thomas pontosan tudta volna, hogy mi történt a múlt éjjel, és a lelkiismeretemre akart volna hatni. Hát, akár ez volt a célja, akár nem, sikerült neki. Az eddigieknél is jobban bántam azt, ami történt, és úgy éreztem, hogy az ex-barátnőm felé érzett haragom kezd visszaérni. Lehet, hogy Thomasnak igaza van. Amit tett, az megbocsájthatatlan, és semmilyen körülmények között nem járhatott volna neki egy második esélyt. Akkor sem, ha ez nem jelentette azt, hogy újra együtt vagyunk.

Egy idő után úgy éreztem, hogy ez a téma kezd nagyon nyomasztóvá válni, és már képtelen voltam folytatni. Valami új téma kellett, valami vidámabb, vagy ha nem is, legalább kevésbé lélekölő.

- Nincs kedved elmenni valahová? - kérdeztem hirtelen. - Nem nagyon emlékszem, hogy mi ketten valaha is együtt lógtunk volna.

- Jó ötlet - mosolyodott el Thomas.

- Kiváló - mosolyogtam én is. - Mit szólnál egy mozihoz?

- Ohh, az jó lenne, de a pénztárcámat a hotelben hagytam. Hacsak nincs kedved visszasétálni, akkor ezt az ötletet el kell vetnünk.

- Ne hülyéskedj már! - legyintettem. - Meghívlak.

- Nemár, erre semmi szükség, tényleg. - tiltakozott.

- Ragaszkodom hozzá!

- Akkor legalább hagyd, hogy később megadjam. - alkudozott.

- Ahogy gondolod. - mosolyodtam el. - Indulhatunk? -Bólintott, mire elindultunk a kocsim felé.

________________________________________________________________________________

- Ez a film rohadt jó volt! - nevetett Thomas, mikor kijöttünk a Gyakornokok vetítéséről.

- A húgodnak is tetszett. - mosolyogtam rá.

- Te most komolyan ugyanarra a filmre vittél el, mint a húgomat? - kérdezte röhögve.

- Naná, miért is ne?

- Végül is... - mosolygott Thomas. - Bár ha őszinte akarok lenni, az a srác, aki azt a Stuart kölyköt játszotta, elég idegesítőnek tűnt. - mondta komoly hangsúllyal, de a szeme sarkában láttam összegyűlni a nevetőráncokat, szóval tudtam, hogy csak viccelt.

- Tényleg így gondolod? -fordultam felé, tettetett sértődöttséggel, mire Thomas arcáról eltűnt a vigyor, helyébe pedig kétségbeesés lépett.

- Basszus, Dylan, ne már, nem úgy érettem..csak vicc volt, nem vagy idegesítő... - mentegetőzött. Igazán aranyon volt.

- Nyugi már, Tommy, csak szívatlak. - röhögtem el magam, mire a vállamba bokszolt.

- De szemét vagy! - mondta.

- De legalább már nem vagyok idegesítő!

- Ó, én azt egy szóval sem mondtam. - vágott vissza.

- Hiszed vagy sem, öt méteres körzetben én csak a második legidegesítőbb ember vagyok. - mondtam neki, mire körbenézett, és leesett neki, hogy öt méteres körzetben nincs körülöttünk senki.

- Ismétlem. Szemét vagy!

- Tudom. - vigyorogtam, mintha csak egy bóknak vettem volna.

Kaya

Thomas egy ideje nem jelentkezett. A telefonját sem vette fel, és nem reagált az üzeneteimre. Aggódni kezdtem, mert nem akartam, hogy teljesen magába forduljon. Még csak nem is mondta el, hogy hova megy. Aztán beugrott. Mindig a közeli parkba megy, ha valamin gondolkodni akar. Szóval elindultam, hogy megkeressem, de amikor odaértem, már látszólag volt társasága. Mégpedig Dylan. Mikor megláttam őket, gyorsan elbújtam, de úgy hogy lássam őket, de ők engem ne, és az sem ártott, ha hallom mit beszélnek. Aztán megbeszélték, hogy elmennek moziba. Gyorsan fogtam egy taxit, és utánuk mentem, mert az égvilágon semmiről sem akartam lemaradni. Még a vetítésre is beültem, egy sorral mögéjük. Tudjátok, majdnem mindenki azt mondja, hogy az emberek megérzik, ha valaki követi őket. Na, hát ez a kettő azt sem vette volna észre, ha bombát robbantottam volna mellettük. Éppen úgy viselkedtek, mint..mint egy szerelmes pár. Ha jobban belegondoltok, akkor tényleg azok voltak, csak ők ezt még nem tudták.

Amikor úgy gondoltam, hogy elegendő információt szereztem, visszamentem a hotelba, és megvártam, amíg a srácok is visszaérnek. Mindketten visszamentek a szobájukba, ekkor pedig én rögtön Dylan ajtaja előtt termettem, és a kopogással nem igen fáradozva benyitottam.

- Igen? Ki az? Ó, szia Kaya, persze, gyere be nyugodtan! - viccelődött Dylan, mire elmosolyodtam.

- Nagyon vicces, de nem jöttem volna ilyen hirtelen, ha nem lenn ennyire fontos. - magyarázkodtam.

- És mégis mi ez a nagyon fontos dolog, amit haladéktalanul meg akartál osztani velem?

- Ahh, nincsen semmi, amit én megosztanék veled. - vigyorogtam. - Te, vagy az, akinek fontos mondanivalója van.

- Hogy én? - kérdezte Dylan, és látszott rajta, hogy nem igazán érti, mire akarok kilyukadni.

- Igen te. Mivel hogy mi most szépen leülünk, és te elmeséled nekem, hogy milyen volt a randid Thomassal. - Dylannak tátva maradt a szája.

- He? - ennyit tudott kipréselni magából.

- Ugyan már, láttalak titeket! Teljesen úgy viselkedtetek, mint két szerelmes.

- Kaya, te megzakkantál. Csak moziban voltunk. Mint barátok. Csak barátok.

- Ó valóban? - kérdeztem, arcomra kaján vigyor ült ki.

- Barátok elmennek vacsorázni egy puccos étterembe, miután moziban voltak?

- Az volt a legközelebb, és majd' éhen haltunk...

- Te fizettél? - faggattam.

- Igen, de csak mert Tommy itt hagyta a pénztárcáját. És majd amúgy is megadja.

- Tommy? - akadtam fent a becenév hallatán. Húha, Dylan, ebből már nem mászol ki.

- Thomas! Úgy érettem, hogy Thomas.. én..

- Jézusom...te tényleg belezúgtál!

- Mi? Jesszus, nem, dehogy! Thomassan csak barátok vagyunk, és semmi több! És ez az este, ez határozottan NEM randi volt! Csak együtt lógtunk, ennyi az egész. - mentegetőzött Dylan.

- Mondogasd csak magadnak, Dylan. De tudod mit? - néztem mélyen a szemébe, és ezúttal már komolyabban szóltam hozzá. - Én tudom hogy Tom ugyanúgy érez irántad, mint te őiránta. De ha sokáig tagadod az érzéseidet magad előtt, és előtte, akkor egyszer csak meg fogja unni, hogy rád várjon, és továbblép. Majd talál valaki mást helyetted. Nem fog örökké rád várni, Dyl, ezt jól vésd az eszedbe. - mondtam, majd kisétáltam a szobából.

________________________________________________________________________________

Hoztam is az új részt! Ez szerintem nem sikerült annyira jól, de remélem azért tetszik! Ha igen, akkor ne felejtsetek el szavazni és kommentelni!